Prológ
– Good news, Boppers, újabb ókori fahajó maradványait fedezték
fel a horvátországi Hvar mellett, Šćedro szigeténél – halljuk most parkolás
közben az autórádióból megboldogult apósommal, Mihájlovits Péterrel (1943–2004),
a délvidéki biológussal és pedagógussal, miközben megállunk (minden reményeink szerint: tartósan; s
nemcsak egy röpke pirosnál…) Budapest XIII. kerületében, az egykori
Magdolnavárosban, az Apály utca kettes szám előtt. Mondhatnánk akár
Angyalföldnek[1] is.
Összenézve konstatáljuk, hogy az elhangzottakban, vagyis a
Magyar Távirati Iroda itt beolvasott jelentésében legfeljebb csak annyi lehet
megtévesztő, hogy már Hvar is – ahol nem is olyan rég, 2008-ban nyaraltunk a
családommal Ladik Katinál – egy sziget, s ennek a közelében, ez a másik, Šćedro
pedig jóval kisebb és kevésbé ismert.
Dalmácia ismertebb szigetei egy Hvaron vásárolt képeslapon
Nézelődés Hvar központjában
Szótárazzunk csak okosan és szépen, ahogy a csillag jár az égen: az egyik hvari vendéglő vendégköszöntő asztalvédője
Egy másik Szent István, s nem az, akire mi, magyarok elsőként gondolnánk: Hvar városának katedrálisát I. Szent Istvánról (latinul: Stephanus), a sorrendben huszonharmadik pápáról nevezték el – Vagyis: Katedrala sv. Stjepana I., pape
És ott fent a vár...
Sajtkülönlegességek a helyi piacon (Saját fotóink a hvari nyaralásunkról 2008-ban, Ladik Katinál)
– Hát, induláskor még igazán nem is reméltem volna, hogy
ezen a környéken ilyen könnyen találunk majd parkolóhelyet – motyogom oda úgy
félvállról útitársamnak, szinte csak a bajszom alatt, s a fogam közt szűrve a
szavakat, miközben betolatok a szabadon talált, no jó, igencsak szűkös kis helyecskére.
– No de érkezéskor?! – Közben a
rádiót is lehalkítom, mint ilyen szituációkban nagy általánosságban rajtam
kívül is még oly sokan…
Nagyobb kocsival itt aztán tényleg meggyűlne nemcsak az én
bajom, de tulajdonképpen bárkié, akármilyen harcedzett sofőr legyen is. Nem a
talpán, mert a volán mellett általában ülni szoktunk… Tehát: akármilyen
harcedzett sofőr legyen is a valagán.
De akármilyen szűkös is, ez itt, kérem tisztelettel, mégiscsak
egy teljesen legitim parkolóhely! Akkor is… Egy az egyben.
Csakazértis!
– Igen, de nem fizetős? – emeli rám kérdő tekintetét
megboldogult apósom.
– Ma már szinte mindenütt az… – dünnyögöm elégedetlenül, morcosan,
a lelkem összes kamaszos lázadozásával, mert én az autósoknak abba a kasztjába
tartozom, amelyik nem hajlandó elfogadni azokat az érveket, amelyek szerint a parkolás
fizetőssé tétele, vagy ne adj Isten, az úgynevezett dugódíj bevezetése nem
szimpla harácsolás, hanem valamiféle legitim forgalomszabályozási eszköz,
módszer volna; s máris a napi politikánál tartunk. – Igencsak csodálkoznék, ha történetesen
épp itt nem lenne fizetős a parkolás… – teszem még hozzá kifejezetten kelletlenül,
minden ezzel szemben érzett ellenszenvemet ebbe a mondattöredékbe zsúfolva.
Mert azért bizony akárhogy számoljam is, így azért mégis valami
olyasmiért veszik el a pénzemet – már bocsánat, de esetenként nem is keveset! –,
amiért semmit nem kapok cserében, amiért semmiféle szolgáltatást nem nyújtanak.
Nincs viszonzás! Nincs ellentételezés! Nincs hát teljesítésigazolás sem… Nem őrzik
az otthagyott kocsimat, nem vigyáznak rá, nehogy feltörjék, nehogy elvigyék;
nem kapok semmit a vérrel és verejtékkel megkeresett pénzemért…
Ez így azért, valljuk be, mégiscsak bosszantó. Magyarán:
aljasság! És még örülhetek, ha van olyan szerencsém, mint például most is, hogy
épp azon a helyen találok magamnak szabad parkolóhelyet, ahová ténylegesen is indultam.
Ilyen még a nagyon modern, nagyon célratörő, nagyon urbánus
forgalomszabályozási technikák/eszközök korában is csak szökőévenként fordul
elő velem… Vagy még ritkábban!
Otthon például, Kőbányán (ahol néhány esztendeje már megtelepedtünk,
és ez most tartósnak is ígérkezik…), a Kolozsvári és a Harmat utca
kereszteződésénél, ahol egy igencsak sajátságos módon, de az egyébként
kárpátaljai Dupka Gyurival és családjával, Fuchs Andreával és a kis Márkkal is
egy fedél alatt élünk, hiába a hatalmas parkoló a két közterület találkozásánál,
sokszor fordul elő velem, hogy hazaérve csak reménytelenül körözök, egyszer és
még egyszer, kétszer és még kétszer, háromszor és még háromszor, négyszer és
még négyszer, ötször és még ötször, hatszor és még hatszor… Hiába! Akárhányszor
járjam is körbe a háztömböt… Parkolóhely, no az nix! Ugribugri meg aztán pláne…
Ezért állok meg olykor utcákkal odébb, és onnan gyalogolok aztán haza, mintha
jódolgomban tenném…
Ugribugrizhatok hazáig!
– Az eddig ismeretlen hajó az időszámításunk előtti harmadik
évszázadból származik, és rakományával együtt süllyedt a mélybe, közölte a
horvát kulturális minisztérium – halljuk immár beparkolva, betolatva az Apály
utcában, az épp adódó szűk kis helyecskére a kettes számú épület előtt a kellemes,
lágyan búgó női hangot az autórádióból, mintha ez valóban Lynne Thigpen[2] hamisíthatatlan,
és semmivel sem összetéveszthető hangja volna, mi, alkalmi angyalföldi „hello,
Boppers”-ek, innen, a megszólítás végéről, bizalmasan, kedvesen, bennfentesen, s
akárha a Warriors című amerikai film ikonikus bemondónő-szerepében mindvégig hűségesen
kitartana mellettünk, akármerre is vetődjünk kalandozásaink során, a minden
lépésünket meghatározó képeslapgyűjtemény véletlenszerűségeinek diktátumai
által meghatározott girbegurba útvonalunkon, a virtuális, a fiktív, de
mindenképp nagyon is valós, reális, hiteles utazgatásaink során.
– Isten hozta hát Angyalföldön, kedves jó Lynne!
Immár tényleg csak az hiányzik, hogy még a Baseball Furies
utcai bandája is feltűnjön itt ma este mellettünk…
Budapest
– Tényszerűen kimondhatjuk, megállapíthatjuk, hogy Budapest,
mint nagyváros, mint a nemzet fővárosa, mint egy metropolisz, mint a város,
amelyik sohasem alszik – kezdek most újabb hosszas eszmefuttatásba megboldogult
apósom boldogítására, mert „te is más vagy, te sem vagy más” – mindenképp felülreprezentált
kell, hogy legyen egy ilyen képeslapgyűjteményben. Tulajdonképpen bármelyikben…
– Messziről indultunk és nagy utat tettünk meg – vonja meg a
vállát erre.
Oké, de hogy jön ez
most ide?!
Ugyanis (mint ismert…)
néhány évvel megboldogult apósom halála után több doboznyi régi képeslap került
elő annak az újvidéki háznak – Cara Dušana 30. – a padlásáról, amelyikben gyermekkorában
élt és nevelkedett. Mint utóbb kiderült, ez az ő gyermekkori kollekciója volt, amit
még cseperedő fejjel ápolgatott, gondozgatott, locsolgatott (hogy szép zöld legyen…) szorgalommal és
lelkesedéssel. Később azonban egyetemre ment – ott helyben, Újvidéken –, megnősült,
családot alapított, elköltözött a nagyszülői házból, a régi gyűjteményt pedig valaki
nem kevésbé gondosan felvitte a padlásra, letakargatta, biztonságba helyezte,
hogy ne is legyen ugyan láb alatt, de ne is essen baja, ha egyszer majd az egykor
volt gyermeknek eszébe jutna és keresni kezdené. Ő azonban nem kereste, nem
jutott eszébe, a családban senki sem emlékezett már erre, senki nem tudott
ennek a kollekciónak a létezéséről, amikor szinte véletlenszerűen előkerült a
gyűjtemény.
– Szépen ránk esteledett időközben – dünnyögi most
elégedetlenül megboldogult apósom, szinte csak a bajsza alatt, s a foga közt
szűrve meg a szavakat, ahogy a Baseball Furies mellettünk elsuhanó furcsa,
megmosolyogtató, ám ugyanakkor tiszteletet parancsoló, megfélemlítő (navod na strahopoštovanje…) csapata
után nézünk ámulva Budapest XIII. kerületében, hátunkat az autónknak támasztva az
Apály utcában, s bár működik ugyan a közvilágítás, fokozatosan tűnnek el mégis
az alakok az árnyak, az est, az éjszaka sötétjében, akárcsak Walter Hill
amerikai filmrendező nagyszerű alkotásában, a Warriorsban.
Baseball Furies – Filmkockák Walter Hill Warriors című alkotásából
„Úgy gyűlt a képernyő elé a család, mint alamizsnáért a koldusok.
Látjuk ám, hogy az út szélén parkoló kocsisor mellett emberek zászlókkal
integetnek. A riporter gyorsan fölvilágosít: a félpályás útlezárással
demonstráló tüntetők megvertek egy autóst, aki »beszólt« nekik.
»Ha egy nép a sötétben él, ne zászlót vigy előtte, hanem lámpát« – írta
Kopátsy Sándor. A tüntetőknek is inkább ezt kellene ajánlani?
A híradó szerkesztőjének a téma másfél percet ért, csak addig érdekes,
amíg lehet a takaróképeken bevert szélvédőket mutogatni.
»Echegaray, a nagy spanyol, koszorús fejét, íme kivitte a kofák
piacára. Lett belőle Alfonz király minisztere« – írta Ady Endre a Budapesti
Napló 1905. július 18-i számában. José Echegaray y Eizaguirre, írói álnevén
José Hayaseca (1832–1916), spanyol drámaíró 1904-ben kapott irodalmi
Nobel-díjat. Ady pedig egyáltalán nem üdvözölte rajongással az író politikai
szerepvállalását.
Amikor néhány évvel ezelőtt március 15-én kisétáltunk családommal a
Hősök terére, úgy gondoltuk, hogy ünnepi alkalmakkor ez a legalkalmasabb
helyszín a látványos megemlékezésekre, de fogalmunk sem volt, hogy milyen
szervezett program lesz/volt/van ott. Rossz előjelként egész nap szitáló eső
kísérte utunkat. A Hősök terén pedig belefutottunk egy MIÉP-nagygyűlésbe és a
hozzá tartozó alkalmi kirakodóvásárba. Mindenféle zászlókat árultak, kicsiket,
nagyokat, papírból, vászonból, selyemből, trikolórt, lyukkal a közepén és
nélküle, árpádsávosat. Ahogy ott sétálgatunk, látom ám, hogy az egyik selyem
nemzeti trikolór széle a tér betonjára lóg, bele az esőlébe, s nedves talpak
taposnak rajta átázott cipőkben. Persze, csak én lehetek olyan hülye, hogy
erről rögtön az jusson eszembe: méltatlan a nemzeti ünnephez. Megszólítottam hát
az eladó lyánykát, hogy emelné már fel, hiszen az ő hatásköre. »Nem baj, van
másik« – mondta, s legyintett, fel sem tűnt neki, hogy nem a portékáját akartam
óvni és védelmezni.
No, hát máris ott járunk a kofák piacán.
Mint a kofák piacán általában, itt is széles kínálatból válogathatunk.
Ott van Echegaray koszorús feje, talán balzsamozva, talán viaszból kiöntve, talán
pólóra nyomtatva, talán made in China. Ott vagyunk a kofák piacán akkor is,
amikor a híradónak csak azért ér meg másfél percet a zászlólobogás, mert betört
szélvédőket mutogathat. És a kofák piacának mentalitásáról tanúskodik az is, ha
kezünkben úgy lobogtatjuk a zászlót, a nemzet jelképét, hogy közben a lábunkkal
taposunk rajta átázott cipőben – eladó méltóságunk és önbecsülésünk.
A politika világa gyakorta rácáfol a természet törvényeire, de ez
utóbbiak szerint délidőben sötétség csak napfogyatkozással egybekötve
lehetséges. Holland turistákkal ültünk 1999. augusztus 11-én Szegeden a teljes
napfogyatkozásra várva, ők csak azért utaztak el ide, mert kifigyelték, hogy a
természeti jelenség a Szombathely–Siófok–Kiskőrös–Szeged–Makó középvonalon lesz
a legteljesebben megfigyelhető. A város főtere dugig telt, egy csikket sem lehetett
volna leejteni. Amikor a Hold száztíz kilométeres árnyékfoltja 12 óra 55
perckor eltűnt a Nap elől, és ismét a napszaknak megfelelő világosságban
találtuk magunkat, a terén felzúgott a vastaps. Mi most megtapsoljuk a Napot,
az égitestet?! – néztünk egymásra döbbenten.
Tenyerünk összecsapkodása mégis spontán volt, nem is gondoltunk arra,
mekkora abszurditást művelünk. A taps pedig jogos volt, az égitest valóban
kiérdemelte.
Sokszor az abszurdnak tűnő megoldások a legcélravezetőbbek. De
ilyeneket nem forgalmaznak a kofák piacán. Aki a véleményének szeretne érvényt
szerezni, a kreativitására kell támaszkodnia. Valami olyat kell kitalálnia,
amin még nem tapostak nedves talpak. Ahogy a nemzet jelképeivel is csak
méltósággal szabad bánni. Egy száztíz kilométeres árnyékfolt a Nap előtt
különleges természeti jelenség, a száztíz milliméteres talpnyom azonban a
nemzeti lobogón mindenkor rosszat sejtet.”
(Lobogótaposók, Magyar Hírlap, 2007. március 14.)
Lynne Thigpen időközben pedig tovább folytatja mondandóját
az autórádióban, illetve hát vélhetően egy meleg, kellemes hangulatú,
mindenféle, a célnak megfelelő technikai kütyükkel felszerelt, szivacsfalú
stúdióban ülve, és ő nem is ázott el úgy, mint mi azon a március 15-i
ünnepnapon a Hősök terén:
– Egy teljesen megőrzött, eddig feltáratlan hajóroncsról van
szó, a Krisztus előtti harmadik századból, antik amfora rakománnyal. A roncs
ötven méteres mélységben fekszik, írta sajtóközleményében a horvát kulturális
minisztérium. Ez a legrégebbi ismert hajóroncs az Adriai-tenger keleti partján.
Lynne Thigpen – és ikonikus bemondónő-szerepe Walter Hill, a
kiváló amerikai rendező Warriors című filmjében – egy fontos összekötőkapocs
ebben a történetben, én most mégis kiszállok a kocsiból, tehát amint csapódik
az ajtó, már nem is hallom tovább a hangját. Csak az utcai zajokat,
sikongatásokat, némi kiabálást, zörejeket, valamiféle puffanásokat a környező
ablakok mögül… Valahol a közelben ugyanis tévét néznek egy családias hangulatú
otthon zárt közegében, igencsak hangosan, nem kímélve sem a szomszédokat, sem
az utcán baktató véletlen járókelőket, esetleg az épp sikeresen leparkolt
autóból kiszálló utasokat, amilyenek mi is vagyunk. Talán épp most kezdődik a
híradó, legalábbis a főcímzenéből most erre követeztetek. S vajon a šćedrói
leletről szóló hírt ott bemondják-e? Ért-e annyit ez a felfedezés az ügyeletes
hírszerkesztőnek? Vagy egyszerűen csak elsiklott felette? Nem érdekli talán a
régészet, sem a légi, sem a mélytengeri? Egy másik csatornán meg minden
bizonnyal a Knight Rider újabb epizódját adják… Újabb, persze, mihez képest?! Vagy ma már mindenki csak
streamszolgáltatókat néz?
– Bocsánat, kérem tisztelettel, a Knight Rider melyiknél
érhető el?
Cigarettára gyújtok, mert én még dohányzom… Apósom is
kiszáll a kocsiból, az ő kezében is öngyújtó villan. Csillan. Aztán pedig felparázslik
a sárga Camel… (Hát igen, valaha még
niši, naisszai Classicot szívtunk… az ő nemzedéke meg még régi 57-est, ami a
régi Jugoszlávia szétesésével tűnt el véglegesen a trafikokból, tulajdonképpen
az összes utódállamban… abban a Szlovéniában is, ahol egykor gyártották…) Budapest,
mint egy nagyváros, mint a nemzet fővárosa, mint egy metropolisz, mint a város,
amelyik sohasem alszik, „te is más vagy, te sem vagy más”, mindenképp
felülreprezentált egy ilyen gyűjteményben, nem is lehetne más, hiszen ez a jellegéből
adódik. Most azonban úgy válogattam képeket a magyar fővárosról, hogy hidak ne
szerepeljenek rajtuk; no jó, az utolsón valóban feltűnik a Lánchíd, de az meg nem
is képeslap, hanem egy könyv borítója. Hát
tehetek én róla, hogy Marciék pont egy ilyen fotót választottak a címlapra?!
Ezt majd a kiadóval, a Szubjektív Értékek Alapítvánnyal kell megvitatni… De
hidakat egyébként nem akarok erre a képeslapcsomagunkra! Már csak azért sem,
mert egy szomorú mellékzöngéje is lesz majd ennek a történetnek – hamarosan! –,
épp a budapesti hidakkal összefüggésben, s bizony a család egyik ága alkalmasint
ott meg is szakadt, ki is halt, pedig Kicsi épp várandós volt… Messzire
nyúlhatott volna tehát még az a történet. Akárcsak ez a szála is. De aztán
mégsem tette…
Mert közbejött egy háború, annak minden kegyetlenségével és
borzalmaival, illetve a normális kereteiből kizökkentett családtörténetünkkel
együtt is.
Az anya és az adott
pillanatban még a méhében hordott gyermeke, magzata is nyugodjék békében!
„I don’t believe he spoke a single line of dialogue, and he basically
had his ass handed to him entirely by foul-mouthed Ajax, but I was sad to learn
that veteran stuntman Jery Hewitt – who played the lead representative of the
Baseball Furies in Walter Hill’s 1979 urban combat epic, »The Warriors« – just
passed away.
I’ve written about my love for »The Warriors« a few times here (find
those links here[3]),
but suffice to say, if you are of a certain age, let alone a New Yorker, it’s a
pivotal film for a lot of people.
Here’s Hewitt’s big scene on the mean streets of the Upper West Side.
Pour one out for the great man.”[4]
– Az időszámításunk előtti harmadik évszázadból származó hajó
maradványait a horvát és az olasz haditengerészet flottájának aknaelhárító
búvárai találták meg egy közös kiképzésen – ránt most vissza a valóságba, az
eredeti úti célunkhoz és szándékainkhoz a rádióbemondó hangja, ahogy behajolok
a jármű ajtaján a hanyagul csak a hátsó ülésre hajított táskámét. – A horvát kulturális
minisztérium úgy fogalmazott közleményében, hogy a víz alatti gyakorlat helyszínét
a területen található lehetséges régészeti leletekről szóló korábbi információk
alapján választották ki a védelmi minisztériummal, a spliti egyetemmel és annak
műkincsmegőrzési részlegével együttműködve. A kutatás helyszínének
meghatározása után megkezdődött a tengerfenék többrétegű felmérése, a kapott
adatok feldolgozásával pedig sikerült kimutatni, hogy valóban régészeti
lelőhelyről lehet szó. A hajóroncsot már a víz alatt dolgozó régészek tárták
fel. A lelőhely pontos történelmi összefüggéseit, kiterjedését és egyéb jellemzőit
a további kutatások határozzák majd meg, amelyek alapján tervek készülnek a védelmére,
állagának megóvására és a most megtalált leletek bemutatására is, fogalmazott közleményében
a horvát kulturális tárca – halljuk immár egyértelműen Lynne Thigpen sokat sejtetően
búgó hangján, mi, Boppersek, az autórádióból, amelyet annyira azért mégis
felerősítetünk, hogy kint cigizgetve, a járdaszélen ácsorogva, toporogva is (mintha azon kívül, hogy a cigink elégjen,
másra is várakoznánk itt, az Apály utcában, a kettes házszám előtt…) zavartalanul
követhessük. Ha már bent így ordít a tévé, ennyit talán mi is megengedhetünk
magunknak és a környezetünknek. Hiszen – szerencsére! – az én szomszédaim csak
jó zenét hallgatnak; ha akarják, ha nem…
Vélhetően épp ezzel megyünk majd az angyalföldi szomszédság
idegeire…
Jery Hewitt (1949–2020) pedig elsősorban kaszkadőr, „stuntman” volt, nem is annyira színész,
színművész, bár a kettő között mindenképp vannak elvitathatatlan átfedések, esetenként
átjárások is. Érintkezési pontnak pedig ennyi épp elég is… S ahogy a Warriorsban,
ugyanúgy játszott például A Bourne-ultimátum (rendezte: Paul Greengrass; 2007),
A függetlenség napja (rendezte: Roland Emmerich; 1996), vagy A mandzsúriai
jelölt (rendezte: Jonathan Demme; 2004) című ismertebb filmekben is. Meg még
sok más kevésbé ismertebben is… Amelyek alá nem tettek a producerek annyi
marketinget, s amelyek nem kaptak (ugyan)annyi
népszerűséget.
Jery Hewitt (1949–2020) a Warriors című filmben a Baseball Furies bandavezéreként
– Szeretek csapongani – mondta Bedő Gyuri bácsi, vagyis a kárpátaljai
származású, munkácsi születésű Bedő György (1930–2016) könyvkiadó, a Kairosz
Kiadó alapítója és vezetője, amikor egyik alkalommal betoppantam hozzá. Újságíróként.
Magyar hírlapos koromban ugyanis sokszor jártam hozzá – amikor már mindketten
Budapesten éltünk –, tulajdonképpen viszonylagos rendszerességgel felbukkanó
visszajáró lélek, (csengető, vagy
inkább…) kopogó szellem[5], afféle
házhoz szokott vendég voltam a Kairosz Apály utcai helyiségeiben, ott, az Árpád-hídhoz
és a mai Göncz Árpád városközponthoz közel (szerettem arra bandukolni, mindig
turistáskodtam, hevesen nézelődtem útközben; a sarkon pedig, ahol be kellett
fordulnom a villamosról jövet, volt egy kínai gyorsétterem – nem tudom, működik-e
még, Gyuri bácsi halála óta ugyanis egyáltalán nem jártam erre, most pedig
vezetés közben a parkolóhelyeket lestem, de azért kisandítok még a sarok felé,
hátha ott van még, kitart és dacol az idővel, s talán nyitva is találjuk –, ahova
időnként be is tértem, sunyiban, futólag, jóllakottan is, ha másért nem, hát legalább
egy gyorsan elfogyasztott csípős-savanyú levesre[6]…),
több interjút is készítetem vele, Gyuri bácsi pedig sokszor halmozott el
könyvekkel, kiadványokkal, abban a reményben, hogy majd írunk is azokról a
kultúra rovaton. Persze, egy-egy országos napilaphoz mindig sokkal több új
kötet érkezik be a különböző kiadóktól, mint amennyit reálisan képes az újság
bemutatni – összességében a beküldött műveknek így is, és a legnagyobb
jóindulattal, a legjobb szándékaink mellett is alig a töredékéről tudtunk írni,
talán pár százaléknyiról vagy inkább ezreléknyiről –, de azért mindig igyekeztem,
talán már a lelepleződés határait is súrolgatva/feszegetve, rendszeresen becsempészni
a Kairosz-kiadványokat is a könyvismertetőink közé. Mit ne mondjak?! Tettem ezt – szerintem legalábbis – viszonylagos
sikerrel. Eredménnyel. Ami persze bármikor vitatható… Viszonylagos eredményességgel.
Hááát… amennyire át tudtam passzírozni ezeket az anyagokat, a kis
recenziócskákat a mindig épp aktuális, éles szemű, és bizony a legkevésbé sem
elnéző szerkesztőimen.
S akár az Apály utca sarkáról is rendelhettük volna a Foodorától: Egy tál kínai csípős-savanyú leves a mindig szigorú és éles szemű szerkesztőim egészségére!
– Szeretek csapongani – mondta egyik ilyen beszélgetésünkben
Gyuri bácsi, amiben persze sebtében (hát
tessenek csak rám nézni!…) egyet is értettünk, helyeseltem, hogy igen, én
is szeretek csapongani. Sőt mi több, azt mindennél jobban… S megegyeztünk abban
is, hogy az irodalomhoz, a szépirodalomhoz leginkább a csapongás illik. Jó,
felszabadult érzés a csapongás… Sőt, éppen ezért egyetértettünk abban is, hogy
a beszélgetésünkben sem teszünk mást, elindulunk egy szálon, valamely téma nyomán,
aztán pedig nem is nagyon lessük majd, hogy merre kanyarodunk el, melyik
mellékszálak fordítanak majd bennünket új irányba, milyen hatások terelik szavunkat
újabb és újabb medrekbe.
Ültünk ott a kiadóban és hosszasan beszélgettünk; a felvett
anyag végül a többszöröse lett annak, mint amennyit egy átlagos interjú írott
változatában le lehet adni egy napilapnál, de nem bántuk, illetve utóbb inkább legfeljebb
csak én, amikor közölhető cikket kellett (volna…)
farigcsálnom a csapongásainkból.
Nagy kár, hogy nem őriztem meg ezeket a felvételeket. Akkoriban
persze, menet közben, munka közben nem is tűnt fontosnak, hogy eltegyük,
elmentsük a fájlokat diktafonról, nyomkodtuk csak a delete gombot, ha végeztünk
valamivel, és már mentünk is tovább, újabb találkozókra, újabb beszélgetésekre,
újabb interjúkra, újabb csapongásokra. Eszükbe sem jutott valami tartósabb,
hosszabb életű tárolóra másolni ezeket a leginkább csak utólag felértékelődő
felvételeket – akkor inkább a leadási határidők voltak sokkalta sürgetőbbek –, de
most, így utólag már bánom, szánom-bánom bűnömet, mea culpa, mea culpa, mea
maxima culpa…
Így meakulpázva keresgélek most időközben az összeválogatott
budapesti képeslapok között, néhányat kapkodva útitársam kezébe is nyomok,
szigorúan csak megőrzésre. Mert hiszen ez az ő gyűjteménye, nem adhatom
tartósan a kezébe… Csak arra a néhány másodpercre, amíg rápillant, hogy
felmérje a terepet, azonosítsa a látottakat! Az első nyomtatványom a Mátyás templom
látható, esti fényben, éjszakai megvilágításban: 1965. május 22-én adták
postára ezt a lapot, a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatának termékét Gál Lajos
felvételével az előlapján, megboldogult apósomnak címezve, akkor még Újvidékre,
a Cara Dušana 30-ba. Vagyis! Igazából érdemes megfigyelnünk, hogy ezen a küldeményen
eltérés van a kézírásos keltezés és a postai bélyegző dátuma között. A feladó,
Teri vagy Feri (ez azért mégiscsak jelentős
különbség…) 1965. május 15-ét írt a szöveg fölé, viszont a pecsétet csak
egy héttel később ütötték rá. Ennyit késett volna valaki a feladással? Vagy nem
ürítették rendszeresen a postaládát, amelyikbe bedobta? Ezt ma már viszonylag
nehéz lenne kideríteni…
„Remélem, jól érzed magad a kiránduláson, óh bocsánat, tanulmányi úton.
Most külön sok sikert és minden jót kívánok a vizsgádhoz. Egy kicsit
izgulok Neked, hogy sikerüljön.
Szeretettel üdvözöllek”
Így írt hát a feladó, de azt sem tudhatjuk ma már, hogy
milyen vizsgára készülődött 1965 májusában megboldogult apósom. No jó, ezt
azért még mindig nem késő kideríteni…
Ennek a képeslapnak, s nem is csak a postai bélyegén, többszörös
felülbélyegzése is van a hátlapján, abban az esztendőben ugyanis május 21. és
31. között tartották meg a BNV-t, vagyis a híres-neves Budapesti Nemzetközi
Vásárt. Jobbról balra haladva láthatjuk tehát a bélyegen először a BNV
nemzetközi pecsétjét a FOIRE – MESSE – FAIR betűszavakkal, illetve ez alatt a
dátumot (még mindig ugyanannak a
bélyegzőnek a lenyomatán…), az elemeinek/tagjainak az angolszász nyelvekre
jellemző sorrendjével; ettől jobbra találhatjuk a reguláris, megszokott postai
bélyegzést a fent említett május 22-i dátummal, majd pedig, részben immár a
kézírásos szövegen, Teri/Feri gyöngybetűkkel írt sorain a Budapesti Nemzetközi
Vásár magyar nyelvű bélyegzőjét. A képeslap a fővárosi Offset-nyomdában készült
és másfél forintos áron forgalmazták az üzletekben.
A Budapesti Nemzetközi Vásár a postai bélyegzőn
Fontos, a Magyar Postától egy külön kiegészítő bélyegzőt is
megérdemlő nemzetközi rendezvényt tartottak Budapesten akkor is, amikor a második
innen érkezett képeslapunkat postára adták: FLEUROP – INTERFLORA. Volt ennek a bélyegzőnek
is tisztán szöveges része – akárcsak a fent megidézett BNV-s párjának is –, de
az, sajnos, olvashatatlan, így innen, vagy ebből sem az Interfloráról, sem a
Fleuropról nem tudhatunk meg többet. A nyakamat rá, hogy iszonyatos rákeresések
következnek még majd az interneten alig néhány napon belül…
Ezen a nyomaton a Magyar Állami Operaház épülete látható, és
ez is a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatának terméke, amelyik ugyancsak másfél
korabeli forintba került az üzletekben, boltokban, trafikokban – jelentősebb
inflációról tehát azzal az időszakkal összefüggésben nemigen beszélhetünk –, rajta
pedig Czezing felvétele látható. Habár ezen a képeslapon egyik pecsétből sem
tudom kibogarászni a dátumot, és a feladók a kézírásos részhez sem írtak
keltezést, feltételezem, hogy néhány évnyi különbség (plusz-mínusz…) lehet a
kettő között, és ez a második érkezhetett később, ezért is raktam most őket
ebbe a sorrendbe… De ugyanannak a kiadónak a terméke mindkettő, azonban ez utóbbi
már a Kossuth Nyomdában készült, és a vajdasági Apatinba címezték.
Nomármost, megboldogult apósom Újvidéken járt egyetemre, ott
készült tehát akkoriban az egyetemi vizsgákra, akármilyenek is voltak azok –
soroljunk itt most korabeli tantárgyneveket, mint a politikai gazdaságtan és
társai, az általános honvédelem és társadalmi önvédelem, vagy éppenséggel a
marxizmus, amelyek nélkül bizony képtelenség is volna a biológia
csínjaira-bínjaira oktatni a nebulókat a világ bármely iskolájában, ugye? –, s akármilyen
sikerrel vette is az akadályokat, s már csak a diplomájának a megszerzése után kerül
Apatinba tanítani, végzett pedagógusként, illetve biológusként. Ez is egy olyan
szempont, ami arra utal, hogy valóban ez lehetett a képeslapok küldésének,
illetve beérkezésének sorrendje.
Nem is tudom… Interflora néven én csak valami nemzetközi
virágküldő-szolgáltatást ismerek – ehhez kapcsolódó rendezvénynek, és főleg nem
korabelinek, egyelőre nem akadtam a nyomára –, de nem tudom, ez milyen régi
lehet, mivel azonban internetes lehetőségként botlottam bele és online
opcióként találkoztam vele (és soha nem
is használtam…), kevéssé tartom valószínűnek, hogy ennek lett volna
valamiféle előképe az, amit itt még a hatvanas években így népszerűsítettek.
Aztán pedig úgy tűnik, hogy mégis…
Dehogynem!
Nagyon is…
A meggyőzés biztos eszköze pedig a logó! A Fleurop
(Interflora Company) honlapjának mai logója azonos azzal, mint amit a
képeslapra bélyegeztek az Apatinba címzett küldeményen. No, ez az igazi
szenzáció[7]!
Pecsétnyomat a Fleurop logójával a hatvanas évekből
A Fleurop mai logója
Apatin
Így kerülünk hát most mi is Apatinba, a Baseball Furies
nyomába eredve azon a sötét utcán, elegáns tartással, mégis ütemesen, szinte
ritmusosan kocogva előbb csak Angyalföld macskakövein, ahol másoknak ugyan –
holmi szedett-vedett népségnek, mindenféle meggondolatlan, megfontolatlan
egyedeknek – olykor valóban füttyre áll a szájuk, talán még manapság is, mi azonban
jobbára mégis csak lihegünk. Legalábbis én…
– Fütyörésszen, akinek két anyja van – dünnyögöm bosszúsan,
ahogy megtámasztok egy véletlenszerű támfalat (mert épp szembe jött…), nehogy kidőljön –, én már eggyel sem tudok
elszámolni…
Édesanyámnak ugyanis ma már legfeljebb a sírjára küldhetek
virágot, bár tény és való, a Fleurop kínálatában ilyen lehetőség is szerepel…
A szolgáltatás lassan immár száz esztendeje, 1926 óta
létezik, így a múlt század hatvanas éveinek közepe táján nyugodtan népszerűsíthették
azt akár a korabeli keleti tömbben, a szocialista blokkban, így tehát Magyarországon
is, például éppen olyan postai bélyegzőkön is, mint amilyet ezen a képeslapon
láthatunk.
Márpedig a Budapesten feladott küldemény címzettje ezúttal
nem egy személy – alkalmasint megboldogult apósom –, hanem egy egész iskolai
osztály volt:
„Osnovna škola »Moša Pijade«
V. osztály
Apatin
Jugoszlávia”
Az ötödik osztályosok pedig látszólag saját magukat
szólították meg, saját magukat köszöntötték ezzel a képeslappal – legalábbis
részben –, ugyanis az aláírásban is ők szerepeltek:
„Szeretettel
Küldjük
Üdvözletünket
Az 5. a és b. osztály
nevében.
Papp Nóra
Tóvölgyi János”
Apatin mai általános iskolája – amit helyesebb volna a jelen
fogalmaink értelmében inkább egy több tagintézményből álló összevont iskolaközpontnak
nevezni –, vagyis a Žarko Zrenjanin (1902–1942), a második világháborús
vajdasági kommunista néphős nevét viselő suli 2017 májusában ünnepelte
fennállásának negyvenötödik évfordulóját… s ahogy múlnak az évek, 2022-ben ezek
szerint már fél évszázados volt ugyanez a jubileum. Hamarosan lesz még több is
ebből… Szorgosan érkezhetnek hát ide akár már most is a gratuláló képeslapok a
világ minden tájáról!
Apatin iskolaközpontját 1972-ben hozták létre a Rade Končar,
a Moša Pijade és a névadó, vagyis a Žarko Zrenjanin suli összevonásával. Ami
persze elsősorban csak egy adminisztratív, de akkoriban – mi tagadás – viszonylag
elterjedt szokás, bevett gyakorlat volt tájainkon. Nem is tudom, de nem is
nagyon értem, hogy miért… Talán ez egy jó ötletnek, praktikus megoldásnak
tűnhetett akkoriban az elvtársaknak. Meg persze a központosítás – különösebben
nem is leplezett – sajátságos logikáját is megtestesítették az ilyen
intézkedek, amelyek a centralizálás hamisítatlan eszközeként is működhettek, még
ha ez nem is volt mindig annyira szemet szúró, szembeötlő. Néha mégis igen… Zentán
például gyakorlatilag én is a Május 25. alapfokú oktatási központ kisdiákja
voltam ugyanazoktól a hetvenes évektől számítva összesen nyolc tanéven át, és
nálunk is három tagintézményből állt az összevont suli: a November 11-ből, a Thurzó
Lajosból és az Emlék iskolából – plusz a zeneiskolából, amelyet pedig Stevan
Stojanović Mokranjacról (1856–1914), a neves szerb zeneszerzőről neveztek el.
Tőlünk, zentaiaktól, ha nem is valami rettenetesen sokkal,
de azért némelyest mégiscsak távolabb, az apatini iskolaközpont negyvenötödik
évfordulóján az egységes intézménynek pedig már ezerötszáz tanulója volt. Itt
tanított tehát még a pályája legelején, a Moša Pijade tagintézményben, de még
az egyesítés előtti időkben, kezdő pedagógusként megboldogult apósom is egy-két
évig…
Ide címezték, ha nem is név szerint, de akkor is neki ezt a
képeslapot az ötödikesei.
Az apatini Žarko Zrenjanin iskola épülete 2017-ben
Koppenhága
Kis lépés az olvasónak, hiszen talán egyet sem kellett
lapoznia, hogy ezt az újabb fejezetet elérje, de ha kellett is,
valószínűsíthetően egynél többet akkor sem. De nagy földrajzi ugrás viszont a történetünkben!
A sohasem elég biztonságos közutak helyett érdemesebb manapság már az ilyen
hirtelen jött és ennyire távoli utazásokhoz a teleportálást választani… Koppenhága,
egész Skandinávia legnépesebb városa – vagyis eredeti nevén: København – ugyanis
egészen-egészen messze van innen, ott akadtam el én is vele először, amikor meg
akartam nézni a kedvenc útvonaltervezőmön, a ViaMichelinen a két város közötti
kilométerekben mért pontos távolságot. Lefagyott az oldal, nem bírta el a
laptopom…
Újra kellett indítanom.
– Szálljunk ki és üljünk be újra – szólt be a történetünkbe
személyesen Bill Gates is.
Restartoltam nemcsak a számítógépet, hanem saját magamat is!
Végül is az az ezerötszázhuszonnégy kilométer közúton nem is
olyan veszettül sok, mint amennyire első ránézésre tűnt. Az útvonaltervező
szerint nagyjából tizenhét és fél óra menetidő alatt meg is tehetjük az utat
autóval. Csak egy jó kocsi kell hozzá! Fontos azonban hangsúlyoznunk: ez
menetidőt jelent. Időközben ugyanis néha-néha azért csak meg kell majd állnunk
egy kávéra, reggelire–ebédre–vacsorára, tankolásra, és igen, alkalmas helyen
vécére is el kell mennünk útközben… Ahol ehhez megfelelően rendezettnek és
tisztán tartottnak tűnik majd a budi.
A koppenhágai DSB bisztró egy önkiszolgáló étterem a dán
fővárosban. Amikor néhány héttel ezelőtt Zentán a kezembe akadt ez a
nyomtatvány, miközben megboldogult apósom képeslapjait rendezgettem, először
nem is tűnt fel, hogy ez is egy postai küldemény. Elsőre azt hittem, ez valami
szóróanyag, reklámkiadvány lehet, nem is akartam vele különösebben foglalkozni.
Amíg meg nem fordítottam és el nem olvastam az egyébként igencsak szűkszavú,
mondhatni szokványos kézírásos szöveget:
„Üdvözletem küldöm kedves mindnyájatoknak
Szeretettel
Ilonka
Koppenhága 1980”
Ez vélhetően valóban igazi szóróanyag lehetett – afféle
korabeli dán freecard –, s feltételezhetjük, hogy tényleg Ilonka néni ebédelhetett
a DSB bisztróban 1980-ban (s onnan hozta
magával ezt a nyomtatványt…). A küldemény egyik érdekessége, hogy bár koppenhágai
motívumot – még ha egy vendéglátó-ipari egység belső tere is az – ábrázol a színes
felületén, és a feladó is a dán fővárost jelölte meg a keltezés helyszíneként, a
postai bélyegző mégis budapesti: ha megfelelően és hitelesen sikerült
kisilabizálnom, akkor bizony 1980. június 16-i. Bélyeg nincs a lapon, az már
rég leeshetett, de a pecsétnyomat egyenes vonalú megtörése (mintha ollóval vágták volna el…), egyértelműen azt jelzi, hogy
egyszer, valaha, valamikor az időknek kezdetén, mindenféle (h)őskorok hajnalán,
ott, az Űrodüsszeiában látott monolittal történt első humanoid találkozás
táján, a történelem előtti időkben, valamely mitológiai korszakban valóban
ragasztottak rá olyat is.
A címzett Siposs Jánosné, vagyis megboldogult apósom
nagyanyja, a címzés pedig egyenes vonalúan Újvidékre mutat, a Dušan cár utcára…
Itt álljunk meg most, hogy aztán innen indulhassunk majd
tovább, s harapjunk is időközben valamit, együnk egyet talán épp a DSB
bisztróban, a koppenhágai központi pályaudvarnál, s rebegjünk köszönő szavakat
Ilonka néni tiszteletére, akinek utazgatásaink során már eddig is elvitathatatlan
érdemei voltak, hiszen oly sok mindent köszönhettünk neki már az eddigiekben is.
Nélküle Thaler Tamás talán bizony soha nem is talált volna ránk, itt, Kőbányán,
szinte a semmiből – ami egy véletlenszerűnek tűnő telefonhívásban csúcsosodott
ki végül –, egy hasonló képeslap nyomán, s akkor bizony nem vesszük, mert nem
is vehetjük fel a családi szálak újabb fonalát, általunk addig nem ismert vonalát,
s nem ismerjük meg a családfa ágas-bogas lombkoronájának számunkra addig még
beláthatatlan elágazásait, útvesztőit, burjánzó hajtásait. Ilonka néni ugyanis
a kor szokásainak megfelelően az az ember volt, aki bárhol járt is a
nagyvilágban, minden utazásáról küldött üdvözlőlapokat a család minden
többé-kevésbé ismert tagjának, közelebbieknek-távolibbaknak is, földrajzi és
hozzátartozói értelemben egyaránt, így hát megboldogult apósom gyűjteményébe
esetenként egy-egy ilyen turisztikai desztinációról, idegenforgalmi
látványosságról, nyaralási-pihenési helyszínről, úti célról – ahol a kedves
budai rokon legalább néhány napot eltöltött – több küldemény is bekerült a
féltve őrzött gyermekkori kollekciójába.
Itt álljunk meg most – bár tegyük hozzá gyorsan, hogy
fürdőruhát bizony hoztunk magunkkal, szándékosan és eltervezetten, mert előre
tudtuk, már eleve úgy készültünk, hogy innen bizony mi most a tengerre, a
tengerpartra utazunk tovább. No jó, az persze egy egészen másik kérdés, hogy
melyikre…
– De akármelyik tenger is legyen az majd végül, onnan is
küldünk képeslapokat minden többé-kevésbé ismert rokonnak – fogadkozok még
végül két falat között a koppenhágai DSB bisztróban a fejemet tömve.
Isten engem úgy segéljen!
[1] S bár én soha nem voltam,
nem is lehettem volna angyalföldi gyerek – de még csak lakos sem –, azért mégis
gyermekkoromból hurcolom magammal a dalszöveget, ahogy egykor csöppnyi elmémbe,
tudatomba, emlékezetembe ivódott, hogy „Járom
az utam a macskaköves úton”…
„Tudom, a Nap az másutt szebben ragyog,
Sok itt a füst, a korom és a köd,
De itthon mégis Angyalföldön vagyok,
A Váci út és Lehel út között.
[…]
Én örökifjú angyalföldi gyerek,
Járom az utam, s füttyre áll a szám,
Bár sok a hibám, itt mindenki szeret,
Mert én itt születtem, ez a hazám.”
Hát igen… Talán fütyörészni kellene inkább most is…
Minden más eszmefuttatás helyett, a Váci út és a Lehel út között.
[2] Polgári nevén: Cherlynne
Theresa Thigpen (1948–2003)
[3] https://vassifer.blogs.com/alexinnyc/2019/02/the-warriors-at-40.html
[4] https://vassifer.blogs.com/alexinnyc/2020/11/farewell-to-the-fury.html
[5] Nem, a Poltergeist egy
másik film, azt nem keverjük most ide! J
[6] „Csípős-savanyú leves
Ez a hagyományos kínai étel Szecsuán és
Hunan tartomány konyhájához tartozik. A levest savanyú, pikáns, sós és illatos
ízvilág jellemzi. Annak ellenére, hogy Kínában nagy hagyománya van, én mégis
egy magyarosabb változatot hoztam el nektek, mert őszintén szólva nekem a
»magyar« csípős-savanyú leves sokkal jobban ízlik. Nem mellesleg, ez édesapám
féltve őrzött receptje!
A csípős-savanyú leveshez első lépésként langyos vízbe
áztatjuk a szárított shiitake és fafülgombát. Amennyiben friss gombákat
vásároltunk, ez a lépés kihagyható. A csirkemellet vékony csíkokra vágjuk, a
gyömbért és az újhagymát finomra aprítjuk. Egy fazékban felmelegítjük az
olajat, és beletesszük a csirkecsíkokat. Pirítani kezdjük, majd amikor egy
kicsit kifehéredett a hús, beletesszük a gyömbért és az újhagymát. Rövid
pirítást követően felöntjük az alaplével vagy vízzel, és nagyobb fokozatra
kapcsoljuk a tűzhelyet.
Míg felforr a levesünk, a tofut, a bambuszt, a répát
és a kétféle gombát felcsíkozzuk minél vékonyabbra. A tojást simára keverjük és
félretesszük későbbi felhasználásra. Amikor felforrt a víz, kisebb lángra
vesszük, majd beleöntjük a szójaszószt és a kétféle ecetet, majd beletesszük a
csípőspaprika-krémet.
Hozzáadjuk a leveshez a felcsíkozott tofut, bambuszt,
répát és gombákat. Öt percig főzzük nagy lángon, majd beleszórjuk a sót és a
cukrot, és közepes lángon főzzük tovább. Megkóstoljuk, ízlés szerint még
rakhatunk bele kevés sót vagy ecetet. Ügyeljünk arra, hogy ezeket apránként
adjuk hozzá, nehogy túl savanyú vagy sós legyen a levesünk.
Egy kis tálban kikeverjük a keményítőt egy kevés hideg
vízzel. Simára keverjük, majd lassú, körkörös mozdulattal, apránként adagolva
beleöntjük a levesbe, közben lassan kevergetjük. Amikor besűrűsödött a
levesünk, alacsony fokozatra kapcsolunk, majd hasonló mozdulatokkal beleöntjük
a tojást is (úgy csorgatjuk a levesbe, mintha egy örvényformát rajzolnánk).
Ekkor nem keverjük, mert akkor teljesen »felaprítanánk« vele a tojást, és nem
lesz esztétikus. Fél percet várunk, majd a fazék aljáról felfelé, lassú keverés
mellett a felszínre hozzuk a tojást.
Levesszük a tűzhelyről, és készen is vagyunk. Frissen
tálaljuk, megszórhatjuk aprított korianderrel vagy kevés újhagymával is.” (Li
Mengyi; https://streetkitchen.hu/street-kitchen/csipos-savanyu-leves; elmentve:
2023. június 30-án)
[7] „A Fleurop-Interflora a világ
piacvezető és legismertebb európai virágküldő szolgálata, amelyet több mint
58.000 gondosan kiválogatott virágszaküzlet támogat több mint 150 országban.
A Fleurop és az Interflora nevek valamint a »Merkúr«
védjegy már több mint egy évszázada jelképezik a legjobb minőséget virágban és
a kiválóságot az ügyfelek kiszolgálásában.
A Fleurop és a globális virágküldő rendszer alapjait
1926-ben fektették le. 1946-ban egyesült a Florist Transworld Delivery, az
Interflora British Group és a Fleurop-Interflora, ezáltal létrejött egy új
szervezet, amelynek célja az volt, hogy világszerte lehessen virágot küldeni.
Ma a Fleurop-Interflora évente több mint 25 millió megrendelést teljesít.
A Fleurop-Interflora szervezeti működését a legfeljebb távközlési technológiák
támogatják. Visszatekintve, 1910-ben a távíró feltalálása tette lehetővé a
virágküldést, míg ma a számítógépes adatfeldolgozás és az olyan új média
megjelenése, mint az internet biztosítják a Fleurop-Interflora gyors
fejlődését.
A műszaki fejlődésnek köszönhetően a régi »virágküldés
bárhová a világon« jelszó helyett már helyesebb azt mondani, hogy »virágküldés
órákon belül bárhová a világon«.” (https://www.fleurop.hu/hu/about; elmentve:
2023. július 4-én)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése