3.
könyv
Mélytengeri
búvárkaland
„A megyei katonai közigazgatás vezetőjének közlése szerint a kedd esti
rakétatámadások egyike Kárpátalján történt.
Viktor Mikita gyorstájékoztatója szerint a hegyvidéki Volóci járásban
egy infrastrukturális létesítményt ért támadás.
A károkról, az esetleges személyi sérülésekről egyelőre nem közöltek
bővebb információt. Kárpátalján ez volt az első légicsapás a háború február
24-i kitörése óta.
(Rakétatámadás érte Kárpátalját!, Kárpáti Igaz Szó, 2022. május 3.)
„– Oslo – felelte a férfi és a szájához emelte a whiskyspoharat.
– A hely, amit a legjobban szeretsz? – kérdezte Lucille.
Mielőtt bólintott volna, a férfi maga elé bámult, mint akinek meg kell
fontolnia a választ. A nő figyelte, ahogy iszik. Magas volt, még a bárpultnál
ülve is Lucille fölé tornyosult. Legalább tíz, de akár húsz évvel is fiatalabb
lehetett a nőnél, aki hetvenkettő volt. Az alkoholisták korát nehéz
megállapítani. Az arcát és a testét mintha fából faragták volna, vékony volt,
és kemény. A bőre sápadtan világított, az orrát finom, kék erek hálózták be,
véreres szemének írisze koptatott farmerre emlékeztetett. Nyilván vadul élt.
Vadul ivott. Vadul zuhant. És talán vadul szeretett is, mert az elmúlt
hónapban, amelynek során bekerült a Creatures törzsvendégei közé, Lucille
többször észrevette, hogy a pillantásában fájdalom villan. Mindig egyedül ült a
bárpultnál, mint egy kivert kutya. Bronco, a műbika mellett szokott
görnyedezni, amelyet Ben, a bár tulajdonosa a később hatalmasat bukott Városi cowboy
forgatásán nyúlt le, ahol kellékesként dolgozott. A bika arra emlékeztette a
betérőket, hogy Los Angeles nem filmsikerekre épült, hanem egy anyagi és
személyes kudarcokból álló szemétdombra. Az elkészült filmek több mint nyolcvan
százaléka fiaskónak bizonyult, és csak veszteséget termelt, az USA-ban itt élt
a legtöbb hajléktalan, és mindezt olyan népsűrűség tetézte, amihez hasonlót talán
csak Mumbaiban találni. A forgalom fojtogatta a várost, bár fennállt annak a lehetősége,
hogy az utcai bűnözés, az erőszak és a drogok előbb végeznek vele.” (Jo Nesbø: Vérhold
– részlet; Sulyok Viktória fordítása, Animus Kiadó, Budapest, 2023)
„Mindjárt a kezdetben: paysage.
S csak azután következik az idő mint a művészi kontinuitás eredője.
Filip Latinovicz visszatért, visszatérését a prousti
madlaine-teasütemény lírai egyszerűsége, az emlékek, s az emlékezések
szószórványai csak úgy feltételezik mint a lehető, Andersen mesebeli lépést a
tisztán csak időszerű, valóban azonban egy már az emlékekkel előre meghatározott
s feltételezett valóságba. Nem kisebbedik, nem halványodik értelmileg a prousti
élménybarlang, csak csillámainak pokolian rettegett fénye egy új meghatározót, determinánst
nyer: az emlékek paysage-a továbbra is él, kontinuitásában történik csak változás,
az emlékek rendszertelen emelkedése és valóban ellenkező irányba vezető útja
halad most már következetesen egy, ebben a pillanatban még mellékes előjelű lineáris
feltételezett útján. Mondom, a prousti élményszintézis új meghatározója: az
élmény és a gondolat-történés időbeli egyensúlyozottsága. A Filip Latinovicz
visszatérésének tűzjelenete (mit jelent a tűz, a mindent legyőző, hatalmas
káosz jellemzője, mondjuk, a magyar irodalomban, pontosabban Móricz
regényében?) az a, nem merem azt állítani: fordulópont, amely a megtisztulás, a
megújhodás leheletnyi reményének is ellentétes pontjává válik, s mely már
biztos határozottsággal a negatív előjelű változások felé mutat. Az agrámai
gyermekkor katedrálisainak (a tömjén s a színházi irracionalizmus illatának
csodás ötvözetű aranyverete) mint a gondolkodás »expresszív infantilizmusa«,
ahogyan azt Dési Huber mondaná, előrebocsátott hangulata, a rideg falak ügyetlen
kézzel csodás mívűvé alkotott ikonjainak pillantása, s a barokk zeneiség csipkézett
törékenységének ájtatossága, a tragikus mozdulatlanság mélyértelmű potenciálja
egy olyan, minden részletében autentikus, a valóság minden kicsinyes, hazug megoldásának
kontrapunktja ez a fordulópont; könnyed, mint a kísérteties, magasba szökkenő
hamu-pihe tánca a füst, s a nap elválaszthatatlan ötvözetében; fordulópont,
mely ha úgy tetszik, már nem is lehet, nem is maradhat e meghatározás keretei között,
túllépi neve határait, egy új távlatot lapoz fel: a pannon fúga szintetikus
corall-ridegségét. Ács József szántáspartitúráinak, Milan Konjović súlyos
színeinek újszerű, újromantikus alapossága, a színtelen, anemikus kálváriajárások
hazug szentimentalizmusának ellentéteként kapcsolódik Filip Latinovicz (festő
volt, azonban mennyire mellékes ebben a pillanatban ez a komponens, melyre
éppen ezért ebben a pillanatban nem térhetünk ki) pannón, ha szabad, bár feltételesen
használnom ezt a szót, integralizmusába: a pannón zene egyhangú, de annál
inkább tudatosodott, drámai szenvedélyes, rideg, mert okos cselló-szólójába.”
(Bányai János: Panón fúga, Ifjúság – Symposion melléklet, 1962. január 1.)
„Az az Európa, melyben Szavójai Jenő herceg megszületett, a harminc
éves háború borzalmai után a helyreállítás, a béke és nyugalom felé kívánkozó
Európa volt. A sors azonban másként határozott, mert a letört ambíciókat új
álmokért vívott küzdelem váltotta fel. Az európai vezetést a spanyoloktól a
franciák vették át és ebből az következett, hogy a francia diplomácia előtt,
francia vezetés alatt, különb Európa megalkotása lebegett, mint amilyent a
spanyolok alkotni tudtak.
A feladat nagysága miatt XIV. Lajos francia király figyelme állandóan
Madridra irányult, mert Madridnak széles keretek között, nagy távlatokban vitt
politikáját vette mintaképül. Erre bírta őt egyrészt a spanyol örökségnek
minden akkori képzeletet felülmúló gazdagsága, másrészt pedig az, hogy anyja és
felesége spanyol infánsnők voltak. Egyenesen szenzációként hatott, amikor IV. Fülöp
fia és örököse meghalt (1661), a francia király fiát, Lajos dauphint tekintették
a spanyol trón és a spanyol világbirodalom jogszerű örökösének. Versaillesban
azt hitték, hogy a spanyol világbirodalom jogszerű örökösödés útján minden
nagyobb áldozat nélkül megy át a francia király birtokába.” (Horváth Jenő:
Szavojai Jenő herceg – A dunai monarchia kialakulása, részlet; Cserépfalvi,
Budapest, 1941)
1. fejezet
Ukrajna
Fuchs Andi azóta sem válaszolt az alapjáraton elsősorban
persze viccesnek és szórakoztatónak szánt csetüzenetemre, amelyben elújságoltam
neki a legfrissebb nagy felfedezésemet: „Te nem is dicsekedtél azzal, hogy
Ungvár tengerparti város” – írtam, s bár azóta egészen más témákról már
többször is egyeztettünk, beszélgettünk, üzenetet váltottunk, ez a megjegyzésem
mindenféle reakció nélkül maradt. Talán nem véletlenül… Hiszen Dupka Gyuri
azokban a napokban épp Szolyváról posztolt egy sok-sok fotóval színesített
bejegyzésben a Facebookon: „Az orosz-ukrán háború ötszázadik napján a Szolyvai Emlékparkbizottság
– Tóth Mihály elnökletével – terepszemlével egybekötött munkaülést tartott a
Szolyvai Emlékparkban, ahol tizenkétezer magyar, német, ruszin, és más
nemzetiségű áldozat nevét örökítettük meg a gránittáblákon.” Gyuri barátom a
Szolyvai Emlékparkbizottság titkáraként arról beszélt, hogy a gondnokság „ebben
a nehéz helyzetben” is „maradéktalanul megvalósította a 2022-ben beütemezett
feladatokat. Majd elfogadták a folyó évben elvégzendő tennivalók forgatókönyvét
is. Kijelölték a központi koszorúzási emléknap időpontját, amelyre 2023.
november 18-án kerül sor. Ezt megelőzően a beregszászi Európa-Magyar Házban
2023. november 17-én megtartják a GULÁG-GUPVI kutatók nemzetközi fórumát,
bemutatják a Szolyvai Emlékpark soron következő évkönyvét, amely közel húsz
történész tanulmányát tartalmazza. Folytatják a Szolyvai Emlékpark-projektet: honlapgondozás,
frissítés, kutatási program, könyv-, brosúra-, képeslapkiadás, a munkácsi várban
elhelyezett Sztálinizmus Áldozatainak Kárpátaljai Emlékkiállítás újabb dokumentumokkal
történő frissítése, együttműködés a kárpát-medencei magyar, német partnerszervezetekkel,
intézményekkel; készülődés a malenkij robotra történő elhurcolás nyolcvanadik évfordulójának
méltó megemlékezésére”. A munkaülésen részt vett: Argyelán György (Szolyva,
főgondnok), Fuchs Andrea (Ungvár, irodai ügyvezető), Gajdos István (Beregszász),
Dupka György (Ungvár, felelős titkár), Horváth Zoltán (Szolyva), Meskó János (Ungvár),
Milován Sándor (Nagyszőlős), Sepa György (Szolyva), Réthy János (Szolyva), Tóth
Mihály (Zápszony, elnök), Zubánics László (Gut). „A rendezvényt személyes jelenlétével
megtisztelte: Bacskai József, Magyarország Ungvári Főkonzulátusának főkonzulja”
– tudósította hát az internet népét Dupka Gyuri ötszáz nappal azután, hogy Oroszország
2022. február 24-én lerohanta a szomszédos Ukrajnát.
Tényleg nem feltételezem róluk, egyikükről sem „ebben a
nehéz helyzetben”, hogy még pont az hiányozna nekik, bármelyiküknek is, hogy egy
hülyegyerek kívülről okítgassa őket marhaságokról…
Persze, hogy nem, Ungvár természetesen távolról sem tengerparti
város, legalábbis a mai viszonyaink, a jelenlegei földrajzi ismereteink
értelmében nem az. Valaha viszont tényleg lehetett volna. Mi az, hogy, nagyon
is!
Csak hát, amikor itt mosták a tenger hullámai a szárazföldet,
akkoriban Ungvár még nem létezett. Sőt, a mai értelemben vett emberi élet sem
nagyon…
A Pannon-tenger és a mai országhatárok, illetve a területén fekvő fontosabb városok
Amikor megboldogult apósom ezeket a képeslapokat gyűjtögette,
Ukrajna, mint önálló és független állam, még nem létezett. A Szovjetunió része
volt, a gigantikus állam huszonkétmillió-négyszázkétezer-kétszáz
négyzetkilométeres területével, az 1980-as becsült adatok szerinti kétszázhatvannégymillió-ötszázezres
népességével, Moszkvának, vagyis a fővárosnak a nyolcmillió-százötvennégyezres lélekszámú
lakosságával. Akármilyen adatokat nézzünk is, ez az államalakulat minden
bizonnyal csak nyerő lap lehetne egy autóskártyaszerű játékban, amelyben
ezúttal nem járművekkel, hanem országokkal kellene/lehetne egymásra licitálni…
„A jelenlegi Szovjetunió déli államainak területe az i. e. VI. században
perzsa, az i. e. IV. században görög, az i. e. I. században római, az i. sz.
IV. században bizánci, a VII. században arab, a XVI. században török
fennhatóság alatt állt.
A szlávság keleti ágához tartozó oroszok, ukránok és
beloruszok elődeinek törzsei a IX. században már számos önálló fejedelemséget
alkottak. A legnagyobb és legnépesebb város, Kijev körül a X. század kezdetén nagy
hatalmú fejedelemség alakult ki, amely egyesítette a Kárpátoktól a Donig, a
Balti-tengertől a Fekete-tengerig nyúló vidék szláv törzseit. A XII. században
a Kijevi Állam kis fejedelemségekre bomlott. Ezeknek egymás közti hatalmi harca
megkönnyítette a hódító, rabló szándékkal érkező ellenséges erők, a németek,
svédek, magyarok és a nomád hunok győzelmeit. A legveszélyesebb ellenségnek
azonban a mongol tatárok bizonyultak, akik az 1200-as évektől kezdve fokozódó
erővel nyomultak előre kelet felől, és megadásra késztették az orosz várakat (1237:
Rjazany, egy évvel később Vlagyimir, további két év múlva Kijev). Csupán az
északnyugaton lévő novgorodi fejedelemséget nem sikerült igájukba hajtaniuk, s
ez visszaverte a mongolokkal egyidőben támadó svédeket és a német lovagrendet
is. A tatárok a Volga alsó szakasza körül megalapították az Arany Horda birodalmát,
s onnan pusztították, fosztogatták, adóztatták kíméletlenül a különféle
népeket. A leigázott orosz fejedelemségek között a gazdasági és politikai
vezető szerepet fokozatosan Északkelet-Oroszország szerezte meg. Iván Kalita uralkodása
idején (1325–1340) Moszkva lett a politikai központ, amely a tatárellenes
erőket maga köré tömörítette. Dmitrij Donszkoj moszkvai nagyfejedelem mérte az
első jelentős vereséget a tatárokra, 1380-ban Kulikovónál. A mongol tatárok uralmának
végét az 1480. év eseményeihez kötik.
A XV. század végére megértek a gazdasági, társadalmi,
politikai feltételek az orosz fejedelemségek egyesüléséhez, s az egyesülés
folyamata a XVI. század első felében lényegében le is zárult. IV. (Rettegett)
Iván 1547-ben, megkoronázásakor már nem a moszkvai nagyfejedelem, hanem a
minden oroszok cárja címet vette fel. 1654-ben az ukrán népnek a lengyel
földesurak ellen vívott harca nyomán Ukrajna ismét egyesült Oroszországgal. Még
a XVII. században orosz utazók tengeren és szárazföldön elérték a Csendes-óceánt,
partra szálltak Kamcsatkán, felfedezték a Kuril-szigeteket, s orosz telepeket alapítottak
a Távol-Keleten. A XVIII. század elején I. (Nagy) Péter cár a Svédország ellen indított
nagy északi háborúban biztosította az immáron a nagyhatalmak sorába lépett Oroszországnak
a kijáratot a Balti-tengerhez. I. Péter az ország fővárosául Moszkva helyett az
újonnan épített Néva-torkolati várost, Petrográdot jelölte ki.” (Földünk
országai, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1982; szerzők: Atkári János, Bogárné
Rosta Éva, Csenkey Hajnal, Győrffy Ágnes, Kenesei István, Ónody György és Papp
Gábor; szerkesztette: Gergely Anikó; a szerkesztő munkatársa: Stecz Mária; a
szerkesztés lezárva: 1980. július.) Ukrajna tehát akkoriban, amikor megboldogult
apósom ezeket a képeslapokat gyűjtögette, még javában a rosszemlékű Szovjetunió
része volt. Nagyjából két évtizeddel később pedig még nekem is a Szovjetunióba
kellett címeznem az ifjoncként postára adott küldeményeimet a kárpátaljai magyar
levelezőtársnőmnek. Érdekességként nagyon sokszor elmeséltem már – ha
untatnálak vele, nyugodtan szakíts félbe! –, hogy ha a pontos összeget nem is
tudom ennyi idő távlatából felidézni, de akármennyi lehetett is, ugyanolyan
értékű bélyeget kellett a Kárpátaljára küldött, tehát a Szovjetunióba címzett borítékra
ragasztanom (amit annak idején
alkalmasint mi kovertának[1] is mondtunk…),
mint amilyet a Zenta melletti Tornyosra, Felsőhegyre vagy Kevibe címezve is. Nem
a kilométerek számítottak már akkor sem. És bizony nem is a távolság!
Azt sem tudom már, még akár csak homályosan sem felidézni
vagy felkutatni – ebben pedig vélhetően a legkevésbé sem lesz majd a hasznomra
az esetleges levéltári porlepte molyolás, kutakodás, bíbelődés –, hogy honnan kerülhetett
hozzám akkoriban, valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben annak a
kárpátaljai lánynak a címe, akivel gyermekfejjel levelezni kezdtem. (S ő sem a tengerparton élt…) De abban
az időben persze még minden ifjúsági lapban – és minden felnőtteknek szóló újság
ifjúsági rovatában is – szinte kötelező elemként szerepelnie kellett valamiféle
Levelezni szeretnék című, külön erre a célra fenntartott saroknak[2]. A
Képes Ifjúságban például így:
„Várom a leveled
Az állandóan növekvő érdeklődés miatt ki kellett bővíteni a levelezési
rovatunkat. Sajnos így sem tudunk minden címet közölni. Kérünk benneteket, hogy
a jövőben az alábbi szelvényen jelentkezzetek, csak az így beküldött címeket
közölhetjük. Ez a romániai és csehszlovákiai fiatalokra nem vonatkozik, mivel
náluk nem lehet Képes Ifjúságot kapni.
VÁROM A LEVELED
Név és életkor __________________________________
Cím __________________________________________
Levelezni szeretnék
_________________________________________________________________________________________________________________________
Dobrotka Katalin,
243000 Bácstopolya, Nova Istočna 14., Jugoszlávia. – Tizenöt éves vagyok,
magyarországi és hazai fiatalokkal szeretnék megismerkedni.
Kacler Melinda, 21000
Újvidék, Vardarska 9., Jugoszlávia. – Tizenöt éves vagyok, magyarországi és
jugoszláv fiatalok leveleit várom.
Varsi István, 2672 Hunyag,
Felszabadulás út 19., Magyarország. – Jugoszláviai lányokkal szeretnék
megbarátkozni.
Gyenge Ilona, 2000
Szentendre, Tavasz u. 5, Magyarország. – Tizennyolc éves vagyok, zene és
irodalomkedvelő jugoszláviai kortársaim leveleit várom.
Pintér László, 8000
Székesfehérvár, Novák K. ltp. 21. III/53., Magyarország. – Huszonnyolc éves
vagyok, gyufacímkét gyűjtök, magyarul vagy eszperantó nyelven szeretnék
levelezni.
Likár Zoltán, 6525
Hercegszántó, Bem u. 27., Magyarország. – Tizennyolc éves vagyok, irodalom-
és beatkedvelőkkel, hanglemezt gyűjtő fiatalokkal szeretnék megismerkedni.
Dunaveczky Katalin,
2533 Miskolc III., Kilencedik u. 6/1., Magyarország. – Tizennyolc éves
vagyok, jugoszláviai fiatalokkal szeretnék levelezni.
Lőrinczi Éva, 3534
Miskolc III., Árpád u. 38 9/3., Magyarország. – Huszonhárom éves vagyok,
minden levélre válaszolok.
Lovász Anna, 6523
Csátalja, Árpád u. 36., Magyarország. – Tizennyolc éves vagyok, zenét,
utazást és természetet kedvelő fiatalokkal ismerkednék.
Szabó János, 23214
Torda, Ady Endre u. 49, Jugoszlávia. – Huszonnégy éves vagyok, hanglemezt
gyűjtök. Popzene kedvelőkkel leveleznék.
Szász Ilona, 5074,
Két soprony Tanya 347, Magyarország. – Tizenöt-tizennyolc éves jugoszláviai
fiatalokkal szeretnék levelezni.
Bikfalvi Géza, 1116
Budapest, Sopron út 66. 11/51., Magyarország. – Tizenkilenc éves vagyok,
zene- és irodalomkedvelőkkel leveleznék.
Körösi Zsuzsa, 3529
Miskolc, Semmelweis u. 24, Magyarország. – Tizenhat éves vagyok. jugoszláviai
fiatalokkal szeretnék levelezni.
Magyarits Sándor,
2900 Komárom, Munkás köz 6., Magyarország. – Huszonegy éves vagyok,
jugoszláviai barátokat keresek. Kedvelem a fotózást, utazást, beatet.
Vigh Zoltán, 6501
Baja, Pf. 222/V, Magyarország. – Huszonegy éves vagyok, kedvelem a beatet,
sportot. Hasonló érdeklődésű fiatalokkal szeretnék megbarátkozni.
Esküdt Zsuzsanna,
7100 Szekszárd, Toldi u. 5., Magyarország. – Tizennyolc éves vagyok, franciául,
olaszul szeretnék levelezni.
Boruzs Judit, 1091
Budapest, Kálvin tér 8. II. 16., Magyarország. – Huszonkét éves vagyok,
németül, magyarul, oroszul leveleznék.
Szabó Tünde, 6000
Kecskemét, Valker-telep XVII. u. 2., Magyarország. – Tizennégy éves vagyok,
jugoszláviai fiatalokkal szeretnék megismerkedni.
Balogh Magdolna, 5630
Békés, Fáy András 2/1., Magyarország. – Huszonegy éves vagyok, minden
témáról szívesen leveleznék kortársaimmal.
Farkas Ede, 2400
Dunaújváros, Dózsa György u. 22. III. 1., Magyarország. – Tizennyolc éves
vagyok, angolul és magyarul szeretnék levelezni.
Tóth Béla, 24000 Dunaújváros,
Lenin tér 5., Magyarország. – Tizennyolc éves vagyok, hasonló korú jugoszláviai
fiatalok leveleit várom.
Galamb Béla, 2490
Pusztaszabolcs, Arany János u. 12., Magyarország. – Huszonegy éves vagyok,
jugoszláviai lányokkal szeretnék levelezni.
Müller László, 9022
Győr, Tanácsköztársaság u. 18., Magyarország. – Húszéves vagyok, kedvelem
az irodalmat és a zenét. Hasonló érdeklődésűek leveleit várom.
Bico Lajos, 24342
Pacsér, Masarikova 27, Jugoszlávia. – Beat- és sportkedvelő fiatalokkal szeretnék
levelezni.
Lakatos Judit, 2022
Tahi, Nyárfa u. 1., Magyarország. – Tizenhét éves vagyok, képeslapot gyűjtök,
jugoszláviai fiatalokkal szeretnék levelezni.” (Képes Ifjúság, 1976. október 6.)
Én akkoriban keményen öt éves voltam – és még be sem
töltöttem! –, de ha akkor volt Lakatos Judit, itt a névsor végén tizenhét éves,
bizony 1959-ben kellett születnie, tehát ma már hatvannégy esztendős. Bízom
benne, hogy továbbra is jó egészégnek örvend, akármerre vezérelte is útját az
élet az időközben eltelt évtizedekben!
Az újság címlapján forintban is fel volt tüntetve a lap ára,
Magyarországon tehát terjesztették a Képes Ifjúságot, viszont azt írták
1976-ban, hogy Romániában és Csehszlovákiában nem kapható… Meggyőződésem, hogy
a Szovjetunióban sem volt kapható. Nyilvánvalóan! Nem engedtek tán volna be a
határaikon belülre holmiféle jugoszláv mételyt… Ezért sem igazán értem, hogyan
keveredhetett hozzám valamikor a nyolcvanas években annak a továbbra sem azonosított
kárpátaljai magyar lánynak a címe. Megtalálhattam őt talán a Képes Ifjúságban (vagy nem…), de ráakadhattam esetleg a
Világ Ifjúságában is, hiszen azt meg terjesztették a korabeli Jugoszláviában,
én pedig nem is annyira a vásárlója, de mindenképp az olvasója voltam, de
akárhogy is, mellettem még gyorsan bedőlt volna ez a határokon átívelő sajtóbiznisz.
Szóval valami úton-módon egyszer csak nálam volt az a cím…
„Amikor megjelent Kontra Ferenc horvátországi magyar író Drávaszögi
keresztek című regénye (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1988), még nem is sejthette
sem a szerző, sem olvasója, hogy a tragédiák (a kötetben főleg családiak) egymásba
fonódó sorozata, amelyeket gyermekkorának kedvelt helyszíneiről megelevenített,
alig néhány év múlva – ezúttal valamelyest modernebb formában – a valóságban is
megismétlődnek a Drávaközben és Horvátország baranyai területén. Amikor a témát
már jószerével csak az emlékezetből, idős emberek elbeszéléseiből lehetett
felidézni – mint tette azt Kontra regényében –, újra kitört egy háború. A 20.
század utolsó európai háborús láncolata vonult végig a Balkánon, az egykori Jugoszlávia
volt tagállamain. Szlovénia, Horvátország, Bosznia, Macedónia, Koszovó.
A tanyák életének ma már megszűnő félben lévő világát ábrázolja a
szerző a regény első részében. Egyik főhőse, a paraszti család ifjú sarja, Jani,
a történet elején még kisfiúként figyeli környezetét. Kontra úgy szövi a mű
cselekményét, hogy a bemutatott – rendre tragédiában végződő – emberi sorsok
fájdalmasan érintsék hősét. Így formált élethelyzetében különösen érdekes és
megható az a gyermeteg és makacs szeretet, amely Janit egy egyszerű kosárhoz
köti – hiszen a szemléletesen bemutatott tanyai világban még minden ilyen
apróságnak jelentősége volt –, talán csak azért, mert ő választotta ki, amikor
megvették. Idézem: »…ezt vittem magammal a hegyre, akkor is, amikor a fülét
dróttal kellett megerősíteni, amikor régen lekopott róla a díszítés…«
A szerző akkor tér át a tanyák világának ábrázolásáról a drávaközi
falvak bemutatására, amikor a család a faluba költözik (ezt a mű szempontjából
talán szükségszerű elemnek is mondhatjuk), azonban Jani addig megszokott élete
ekkor összeomlik, elsősorban a személyes vonatkozások miatt, s új fogódzókat
keres: »…egy ismerős tekintet. Fájdalom bujkált az arc könnyű árnyékaiban.
Márványbőrén tökéletes összhangban helyezkedett el az orr arányos vonala, a
szemek tiszta íve…«
Szalma Mariska, akinek a fényképéről beszél itt idézett szavaiban a
mesélő, nem tűnik fel a regényben, csak a fényképét találja meg a kisfiú a frissen
megvásárolt falusi házuk padlásán, s az a rituális mozdulat, amellyel
visszahelyezi régi, addigi helyére, tisztelgés is egyben egy irreális álom
előtt.
A regény Annája is rituálisan viszonyul a múlthoz. Gyermekének titkos
sírhelyénél – a falutól ez igen messze esik – hóembert épít. A gyermek
koraszülött volt, ezért halt meg. Forgács Pista, az apa, nem is tudott arról,
hogy gyermeke fogant, született és meghalt.
Egy regény rituális jegyei és terei ezek, amelyek a szerző
gyermekkorának helyszíneiről felidézve legalább annyira valósak, mint bármely
elmesélt történet. A padláson hagyott fénykép ma már valószínűleg akkor sem
lenne meg, ha a történet úgy igaz, ahogy írva van. És amikor hóembert építenek,
akkor sem biztos, hogy azt a gyermeket szórakoztatják vele, akiről úgy
gondolták, ott van titkon eltemetve. Talán már az álmok sem annyira irreálisak,
mint egykor régen, a háború előtt voltak. Vagy hát nem is volt az álmokkal
semmi baj. Önmagában a háború volt irreális.”
(Hóember a gyermek titkos sírhelyénél, Magyar Hírlap, 2007. április 3.)
– Good news, Boppers, a pizza ősét ábrázolhatták egy
freskón, amelyet egy pompeji ház falán fedeztek fel, közölte kedden az olasz
kulturális minisztérium – halljuk most még az autórádióból megboldogult apósommal
Lynne Thigpen hangját, amely ide, Ukrajnába, Kárpátalja földjére is elkísér bennünket.
– A freskót egy olyan ház előcsarnokában fedezték fel, amelyhez pékség is tartozott.
Ezt az épületet a 19. században részben már feltárták, de a helyszínen most januárban
újból ásatások kezdődtek. A régészek szerint a festményen egy boros kehely
mellett látható lapos kenyeret gyümölcsökkel, például gránátalmával vagy
datolyával fogyasztották, de fűszerekkel és valamiféle pesztóval is
ízesíthették.
Mosolyogva nézünk össze megboldogult apósommal ezekre a
szavakra.
Ugyanis mi most Koppenhágából érkezünk ide, közúton, országhatárokat
átszelve, de még mindig Ilonka néni 1980-ban küldött képeslapját fürkészve,
Schengen csúszva, s itt várt ránk az első komolyabb, szellemiségében még a
vasfüggöny korszakát idéző, régi – javarészt már meghaladottnak vélt –
élményeket felszabadító, amolyan igazi, vérbeli határellenőrzés. Én pedig ezen
az ütött-kopott ukrajnai aszfalton is ízlelgetem közben, még csak nem is a koppenhágai
DSB bisztróban elfogyasztott valóban ízletes ebéd maradványait, illatait és aromáit
az ízlelőbimbóimon, a nyelvemen, a számban, nem – ahogy egy fogorvos ismerősöm mondogatta
sokáig: nincs szebb dolog a világon, mint karácsonykor kiszedni a húsvéti sonka
maradványait az emberek fogai közül –, ízlelgetem most a dán főváros eredeti nevének
kiejtését a számomra furcsa, szokatlan írásmódján: København. Kőbenhávn? Talán így kellene mondanunk?! Persze (a megfelelő nyelvtudás hiányában…)
nincs túl sok valóban értékelhető fogódzóm, mondhatni, egy fikarcnyi sem, legfeljebb
a skandináv krimik népszerű szerzőjének művei, amelyek azért – valljuk be! –,
elsősorban nem azzal a céllal íródnak, és nem azért jelennek meg magyar fordításban,
hogy azokat tankönyvként használhassuk aztán a nyelvtanuláshoz. Meg hát ő eleve
nem dán, mint Koppenhága, hanem norvég, mint Oslo, akármilyen közel is legyen a
két állam, a kép nép egymáshoz. S akármilyen közeli rokonságban álljon is… A
Vérhold című regény végén azonban találhatunk egy rögtönzött kis kiejtési
gyorstalpalót: „A gyakrabban előforduló idegen nevek kiejtése” – innen tudhatjuk
meg például azt is, hogy Jo Nesbø nem is annyira jó, mint amennyire Ju Neszbő; Bjørn
Holm pedig Björn Holm. No jó, ezt az Abba óta azért egy egész világ megtanulta,
ha szerette a zenéjüket, ha nem… Nem mintha Skandinávia kicsi lenne, de ők meg
történetesen svédek voltak… Javarészt. Long live Björn Ulvaeus! Avagy: Björn
Again, ahogy az egyik felettébb vicces tribute-zenekar már a nevében is
hirdette nagyjából húsz évvel ezelőtt, mi az egyik Sziget Fesztiválon
hallgattuk őket a rendezvény nagyszínpadán, s nem is tudom, hogy azóta léteznek-e
még. Thank you for the music, ezúton is!
Nomármost… Ha pedig azt látjuk leírva, hogy valaki Blåmann,
akkor az ő nevét Blómannak kell kiejtenünk, Gert neve Jertre módosul az
ajkunkon. S bár angolosan én mindeddig egészen mást gondoltam – és mondtam – erről,
Harry Hole nevét Hari Hule formában kell a szánkra vennünk. Markus Røed neve
Márkusz Röd, Øystein Eikeland magyarosan Öjsztejn Ejkeland, Søs az bizony egy nagybetűs
Szösz, Ståle Aune viszont Sztóle Eöne. S meg kell barátkoznunk azzal a
gondolattal is, hogy Terry Våge nevét Terri Vóge alakban ejtjük, Truls Berntsen
pedig igazából Trülsz Berntszen…
Nagy valószínűséggel hosszasan lehetne még folytatni ezt
a műkedvelő nyelvészkedési szaktanácsadást, de az én egyébként is rettenetesen
szűkös (ínséges, mint az idők, amiket élünk…)
forrásom itt most elapad.
– Megyek inkább zuhanyozni – bököm oda afféle lazaságot
színlelve, nagyjából csak félvállról megboldogult apósomnak a szállodai szobában,
amit épp most béreltünk ki magunknak erre az itt töltendő első éjszakára,
amelyik azonban egyelőre még javában előttünk áll.
Csupán egyetlen éjszakára, hiszen újabb kalandozásokra
indultunk, nem fogunk hát túl sok ideig és túl sok helyet, életteret foglalni
utazásunk egy-egy állomáshelyén…
De Lynne Thigpen még a szavamba vág, mielőtt magamra
csukhatnám a fürdőszoba ajtaját:
– Bár szigorúbb értelemben véve nem tekinthető pizzának,
mivel az olyan klasszikus összetevők, mint a paradicsom és a mozzarella
hiányoznak róla, a kutatók mégis úgy vélik, hogy a pompeji freskón szereplő
étel a mai pizza távoli rokona, ókori előképe lehetett, derült ki az olasz kulturális
tárca közleményéből. A csaknem kétezer éve a Vezúv vulkánkitörésében elpusztult
Pompeji huszonhárom kilométernyire található az olasz pizza őshazájának
tekintett Nápolytól. A nápolyi pizzakészítés művészete pedig 2017-ben felkerült az ENSZ
Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének, vagyis az UNESCO-nak arra a
listájára, amely az emberiség szellemi kulturális örökségeit vonultatja fel –
hallom még az utolsó szavakat miközben azért most már nem halogatom tovább, és
egy határozott mozdulattal magamra csukom az ajtót.
Ungvár már a Vezúv 79. augusztus 24-i kitörésekor – amikor
Pompeji városa elpusztult – sem volt tengerparti város. Hiszen kétezer év ilyen
léptékben tulajdonképpen semmi, egy szemvillanásnyi idő. Tízmillió évet kellene
ahhoz visszamennünk az időben – indulhatunk?
–, hogy itt hullámzó tengerpartot, homokos strandot, kellemes plázst, napernyőket,
napozóágyakat, ligeštul-kölcsönzőket, virágzó idegenforgalmat találhassunk,
vagy Zimmer Ferit a sarok mögött, lángosozót lépten-nyomon, kürtőskalácsot,
töki pompost, és az elmaradhatatlan balatoni hekket.
– Кукурудза, варена кукурудза – kiabálhatna itt a főttkukorica-árus
a strandolók között taposva a homokot naphosszat, ösvényt keresgélve magának az
előrehaladáshoz a leterített strandtörölközők között.
Álló nap! Ahogy a horvát tengerparton is teszi manapság a
szemfüles kereskedő, tízmillió és bő kétezer esztendő múltán. Emberi esztendő!
Emberi léptékkel mért esztendő…
Bolygófordultányi időnek is mondhatnánk.
Mert, amikor Ungvár partjait még tenger mosta itt egykoron, emberi
lény valójában akkoriban nem nagyon járhatott a környéken, s nem
gyönyörködhetett a tengerpart feletti naplemente szépségeiben, szemével nem
láthatta a parti sziklákon megtörő hullámokat, és szemfüles helyi gazdaként sem
árulhatta sunyiban, mutyiban, okosba' az otthon a mosókonyhában sebtében
elkészített népszerű finomságot, minden gyermek kedvencét, hogy egy kis
mellékes bevételt hozzon össze magának. Adózatlanul. S nem töprengett azon a
vásárlója sem: És vajon mit szólna ehhez
a NÉBIH[3]? Élő ember
akkoriban még nem járhatott volna ezen a környéken sem. A Pannon-tenger
tízmillió évéhez képest ugyanis az anatómiailag modernnek mondott emberi faj –
az összes alfajával együtt – „mindössze” röpke háromszáztizenötezer évvel ezelőtt
tűnt fel a bolygónkon, és, good news, Boppers, ötvenezer évvel ezelőttről találtak
a kutatók a modern emberi viselkedésre utaló, egyelőre legrégebbinek
minősített, legrégebbiként meghatározott nyomokat. A modern alatt persze ebben
az esetben nem az okostelefon nyomogatására kell gondolnunk reggelente a
nagyvárosi metrószerelvényeken zötykölődő tömkelegek áradatában… (Egy jó kis Brew Townt azért mindenkinek
ajánlhatok a magam részéről ilyen esetekre!… akár tengerparti nyaralásra is…)
Kimondhatjuk tehát nyíltan, egyértelműen és határozottan, ellentmondást nem
tűrő hangnemben, de a tévedés esélyét is kizárva, hogy emberi szem a
Pannon-tengert nem láthatta.
Vagy legalábbis ennek a lehetőségét nemigen valószínűsíthetjük…
Brew Town, avagy játék okostelefonra modern emberi viselkedéshez
– Igen, ezek nagyjából azok a dolgok, amiket egyszer ugyan
elmondanak nekünk az iskolában, minden egymást követő nemzedéknek, sorjában, talán
vissza is kérdezik, s akkor felelünk belőlük, megkapjuk rájuk a kis ötöskénket,
négyeskénket, ketteskénket még az elemiben, alsó tagozaton, oszt paszta, de
aztán nagyon gyorsan el is felejtjük, csak nagy általánosságokat, közhelyeket
viszünk tovább belőlük a későbbi életünkre – érvelek most megboldogult
apósomnak, a derekamra tekert törölközőbe csavargózva, ahogy kilépek a
szállodai fürdőszobából. – És nem is nagyon igyekeznek mindezt a fejünkbe
verni, szimplán csak ledolgozza pedagógus és nebuló egyaránt…
Nos, ím, Kárpátaljára kellett jönnünk ahhoz, hogy
útitársakból szobatársakká is váljunk.
Avanzsáljunk!
– Ne haragudj, szólíthatlak Zimmer Ferinek?
– Cicuka, nem kéne!
Avanzsáltunk hát egyet előre a ranglétrán…
A Pannon-tenger mélysége, amennyire én emlékszem azokból az
időkből (no, de melyekből is?… hát,
amikor nekem kellett megtanulnom az elemiben…), helyenként az egy
kilométert is elérte, s nagyjából a Kárpátok ívétől az Alpok keleti
nyúlványaiig, illetve a Dinári-hegységtől a Szerb-érchegységig terjedt. Ezt földrajzi szempontból még tudjuk követni,
be tudjuk lőni valahogy? Mert, ha igen, akkor itt kell még majd
hozzátennünk azt is, hogy szigetként emelkedett ki belőle – mint manapság az
Adriából Hvar és a közeli Šćedro – a Mecsek, a Bakony, valamint több más hegység,
köztük a Fruška Gora, vagyis a Tarcal. Ha a mellékelt térképünkre pillantunk,
azt kell látnunk, hogy abban az időszakban nemcsak Ungvár mai földrajzi helye (de még Ungvár nélkül, az Ungvár előtti
időkben…) – s ilyen megközelítésben akár hanyagolhatjuk is a koordinátákat
és koordinátarendszereket itt és most, az északi szélesség negyvennyolcadik fokán
(48° 37’), s a keleti hosszúság huszonkettedik fokán (22° 18’) –, szóval
nemcsak Ungvár, de Pozsony, Bécs, Budapest és Miskolc is tengerparti városnak
minősült akkoriban, valamint egy-egy szigeten épült meg Pécs és Belgrád. Tízmillió
évvel ezelőtt a Pannon-tenger a mai államhatárokhoz viszonyítva belesett
Ukrajna mellett még Szlovákiába, Csehországba, Ausztriába, Szlovéniába és
Bosznia-Hercegovinába is, hajózhatóvá tette Horvátország északi részének
csaknem az egészét, s Magyarországon is csak néhány (elenyésző kiterjedésű…) északi-északkeleti térség maradt tőle
szárazon, de víz alatt tartotta a mai Vajdaság egészét és elérte szűkebb
Szerbia (vagy Szűkebb-Szerbia…) északi régióját, illetve elárasztotta Románia északnyugati
megyéit is. Víz alatt volt Zágráb, Eszék, Újvidék, Szabadka, Temesvár, Arad,
Nagyvárad, Szatmárnémeti, Szeged, Kecskemét, Székesfehérvár, Debrecen,
Nyíregyháza és Győr is, hogy csak a mellékelt térképünkön jelölt településeket
soroljam itt most sebtében. Mert mennyivel egyszerűbb így, mint a magam fejével
gondolkodni! De mindez azt jelenti, hogy víz alatt volt bizony Zenta, Ada,
Kanizsa, Topolya, Bácskossuthfalva, Adorján, Oromhegyes, Péterréve, Pecesor, Zombor,
Baja, Csáktornya, Pándorfalu – vagyis a népszerű osztrák bevásárlófalu, Parndorf
–, és egyébként Sopron meg Barcs is. Felsőhegy, Kishegyes, Feketics, Lázárföld
és Becskerek… Zimony, Újlak és Kerkabarabás… Zalakaros, Vásárosnamény, Inđija…
Könnyen lehet hát talán – s engedjük meg magunknak most ezt
a feltételezést –, hogy mégis van valami szerencsés mellékzöngéje annak is,
hogy emberi szem nem láthatta ezt a borzadályt…
Ennyi elárasztott települést egymás tövében, úszva-búvárkodva
sokszor tulajdonképpen csak alig néhány karcsapásnyi távolságra egymástól.
Felkészül Hosszú Katinka és Kapás Boglárka! Hajrá lányok, hajár magyarok!
Legalábbis a mai viszonyainkhoz szokott emberi szem nem
láthatta ezt a borzadályt. Nem.
A Pannon-tenger igazából a korábbi Paratethys-tengernek és a
Tethys-óceánnak volt afféle örököse. Visszamaradása. Leszármazottja… Boldog
őse! Jogutódja… A bolygónkon ugyanis még csak két földrész, úgynevezett
szuperkontinens létezett – Laurázsia és Gondwana (de esküszöm, olyan nevek ezek, mintha Középföldéről, Narniából, Terabithiából
vagy Westerosról csöppentek volna ide most sebtében ebbe a sorsszerű szállodai fürdőszobánkba,
ahol vélhetően nem zártam el rendesen a csapot… egy csöpp Laurázsia, két csöpp
Westeros, három csöpp Középfölde… és derékfájós sztalagmitként hamarosan akár
Roxfort is felépülhet itt… ez az Ungvár, a mi Ungvárunk tehát a csodák földje…
de akkor legalább majd Roxmortsban is benézhetünk egy jó pofa mézsörre a Három
Seprűbe…) –, mit is akartam mondani? Tehát még csak két földrész létezett
ezen a bolygón, amikor a Tethys-óceán, valamikor a paleozoikumnak is nevezett
földtörténeti ókorban, úgy négyszázkilencvenmillió évvel ezelőtt kialakult.
Laurázsia volt északon, Gondwana délen…
– El tudsz te képzelni egy akkora földrészt, amelyik magában
foglalja az egész Antarktiszt, Dél-Amerikát, Afrikát, Madagaszkárt, Ausztráliát,
Új-Guineát, Új-Zélandot, az Arab-félszigetet és Indiát? – emelem most kérdően a
tekintetem megboldogult apósomra, miközben könyékig elveszek az utazótáskámban,
arcszeszt keresve a borotválkozáshoz.
A Tethys-óceán bolygónk akkori két őskontinensét választotta
el egymástól. Nomármost magamtól immár én sem tudnám megmondani, hogy mit is
jelent a „paleozoikum karbonidőszaka” (ilyenről
azért még a suliban sem tanultunk elemistaként…), s bár igazából a Pannon-tenger
felfedezéséhez nem készülnek modern és naprakész, újabb és újabb kiadásra folyamatosan
frissülő útikönyvek – még az egyébként bevállalósként megismert Lonely Planet
sem kecsegtetett ilyen kiadvánnyal –, indulás előtt természetesen utánanéztem
néhány részletnek, apróbb érdekességnek. Szóval háromszázmillió évvel ezelőtt bolygónk
szárazföldjei mind egy nagy tömbben voltak, Schengen csúsztak azok is, szabad
volt az átjárás köztük száraz bokával – államhatárok nem lévén
behelyettesíthetjük ezzel az útlevélkezelést; ha nedves a zoknid, a szigorú
határőrök visszafordítanak, ha száraz lábbal át tudsz kelni és még a cipőd is
szép fényes marad, akkor jöhetsz. A tudósok persze csak utóbb nevezték el ezt
Pangeának[4],
amelynek partjait a Panthalassza össztenger, őstenger mosta. Ám ennek turistabolondító
strandjairól azonban, felettébb sajnálatos módon, nem került képeslap megboldogult
apósom gyermekkori gyűjteményébe…
A Tethys-óceán pedig gigantikus tengeröbölként mélyült be Kelet
felől a Pangea északi és déli része, vagyis Laurázsia és Gondwana közé. Ne vesszünk
el a részletekben, hiszen bárkinek, akinek mindezzel már sikerült volna
felkeltenünk, felcsigáznunk, maximumra járatnunk az érdeklődését, úgyis ott van
az okostelefonján a Wikipédia, rögtön a Brew Town apró kis ikonja mellett,
hüvelykujjnyújtásnyira.
India volt az oka mindennek!
– Állítsátok meg Indiát!
De akkoriban még nem adatott egy tettre kész Gandhi, nem
volt, aki sómenetet szervezzen, és senki sem akadt, aki megállíthatta volna
vándorútján, amelyen ez a mai szubkontinens bizony nemcsak a házak alaprajzát
vizsgálta volna meg szakszerű alapossággal a homlokzat mögött, hanem az emberek
lelkét is – ha lettek volna már – a szavaik és a cselekedeteik mögött. De a
kalandtúrára kelt India figyelt bizony az egyszerűre, a mindennaposra is – mert
annak is titka van! –, amikor mintegy ötvenmillió évvel ezelőtt lehasadt
Gondwanáról, majd észak felé nekinyomódott a mai Eurázsiának és felgyűrte, mint
a zsírpapírt, a roppant magasságokba emelkedő Himaláját és a Tibeti-magasföldet.
Így pedig – mivel a tektonikus mozgások ily mérhetetlen gátakat emeltek – a
Tethys-óceán keleti része lényegében megszűnt létezni. Annak aztán, mint a régi
viccben a krokodilnak, annyi…
Mindezt természetesen a nyugati rész sem nézhette teljesen tétlenül,
mintegy hanyatt dőlve a foteljében egy tál pattogatott kukoricával az ölében,
hanem irigységében sebtében nekinyomult, nekirongyolt Eurázsiának (már amilyen iramban a tektonikus lemezek
szoktak megiramodni… a csiga meg csak huss… hiszen mégiscsak évmilliókról
beszélünk…), s ezzel a Tethys-óceán mélyén felhalmozódott üledéket a két
kontinentális lemez satujába szorította. Igen, valóban a Richter-skálát
megszégyenítő földrengési tevékenységet idézhetett elő mindezzel, de hát vajon ki
is törődhetett volna akkor még ezzel… Kinek
az ünge is lehetett volna? Az üledék meggyűrődött és lánchegységekké tornyosult
fel… Miocén kornak nevezik a tudósok – meg persze a szigorú tanárnéptársak is a
szocialista önigazgatású oskolákban – a huszonhárommillió évvel ezelőtt
kezdődött és nagyjából öt és félmillió esztendeje lezárult időszakot. Ekkoriban
volt a legaktívabb az alpi hegyképződés. Vagyis ekkoriban alakultak ki az
Alpok, a Dinári-hegység, a kis-ázsiai Taurosz-hegység és az észak-iráni Elburz –
mindezek tehát a nyugati rész felelőtlen nyomulása következtében –, s ezekkel a
fondorlatokkal sikerült leválasztania a Tethys-óceánról annak északi részét, létrehozva
a Paratethys-tengert, amely afféle beltengerként hullámzott a franciaországi
Rhone folyó völgyétől – a mai Bajorországon, a Kárpát-medencén, a Kárpátok
északi és keleti előterén, az Észak-Balkánon, a Fekete-tenger, illetve a
Kaszpi-tenger medencéjén át – Közép-Ázsiáig. Eddig világos? Akkor jó, mert holnap visszakérem…
Még javában tartott ez a bizonyos miocén, amikor a
Paratethys-tengerből lassan, de biztosan, és cseppet sem sietve, nem siettetve
az eleve elrendeltetett fejleményeket, nem erőltetve semmit, nem
erőszakoskodva, nem tolakodóan, nem ellenkezve a sorsukkal, de egymás nyomában
mintegy libasorban haladva újabb és újabb hegységek emelkedtek ki, köztük a Balkán,
a kis-ázsiai Pontuszi-hegység és az Anatóliai-fennsík, a Kaukázus, valamint a Kárpátok,
pontosabban előbb csak az Északi- és a Keleti-Kárpátok, amelyek hatalmas íve leválasztotta
a Paratethysről a Pannon-tengert. Mit is mondhatnánk valójában? Így hát a mai Kárpátaljának
a Pannon-tenger létrejöttében, kialakulásában is jelentős szerepe volt.
– Ezúton is köszönjük! – harsogjuk most duettben
megboldogult apósommal, én pedig közben máris ablakot nyitok, mert már itt is
tilos a dohányzás a szállodai szobákban (hát
igen, cseppet sem előnyösek ezek a nemzetközi trendek a hétköznapi életünkre
nézve…), de az emeletről kihajolva most mégis el fogok szívni egyet, ha
szabad, ha nem, az esetleges lelepleződés kockázatát is vállalva, ennél alább
nem adom.
Végül is, nem vagyok sem Gazprom-, sem Lukoil-vezér, így hát
viszonylagos biztonságban tehetem…
A Pannon-tenger kialakulása után kezdetben összefüggő víztömeget
alkotott a későbbi bajor területeken hullámzó ugyancsak sós vizű részekkel, az
időközben létrejött Égei-tengerrel, és az akkoriban formálódó Adriai-tengerrel
is. A hegyképződéseket is előidéző tektonikus mozgásokat, a fölrészek öncélú
kalandozását, vándorbotot a vállukra vetve, tényszerűen és bizonyíthatóan elmaradhatatlan,
s ennek megfelelően igencsak heves vulkáni tevékenység kísérte…
Amerre a tektonikus lemezek elhaladtak, lávafolyamok jelezték
útjukat.
A maguk mögött felégetett hidakat…
S bár a korabeli vulkanikus tevékenységnek a mai Kárpátalja
területén is fontos nyomait tárták fel a szakemberek az elmúlt évszázadokban a különböző
kutatások során, mi most – lezser figyelmetlenséget színlelve – hanyagoljuk ezt.
Bolygófordulták és esztendők millióira mondjuk inkább azt, ugyancsak duettben, hogy
„majd hamarosan” a hatalmas
Déli-Kárpátok, illetve a Szerb-érchegység feltornyosulása déli irányból is elzárta
a Pannon-tengert, amelynek időközben az északnyugati kijárata is megszűnt, s ennek
következtében teljesen zárt beltengerré változott, a napjai (évmilliói…) tehát onnantól már meg voltak
számlálva.
[1] „kòverat -rta (m, gen pl) kòverātā
(levél)boríték
kovèrta/kòvērta (f v) koverat
kovertírati
kovèrtīrā (vp/vi tr) borítékol;
borítékba tesz/rak” (Szerbhorvát–magyar szótár, Tartományi Tankönyvkiadó
Intézet, Újvidék, 1968; Készítette az újvidéki Bölcsészeti Kar Magyar Tanszékének
szótárbizottsága, főszerkesztő: Kovács Kálmán; a kiadásért felel: Girizd
László)
[2] „Kutak za sporni trenutak”
[3] NÉBIH = Nemzeti
Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal
[4] Ógörögül: Παγγαία = az
egész föld
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése