Koscsevatka
„Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét… Hét a szerencseszámom! Hétszer
kell meglátni valakit, mire rájövünk, ő az. Mi tizenkétszer láttuk meg egymást,
és kétszer csúsztunk ki egymás kezéből. Nincsenek olyan mondatok, amik ne
egymásról szólnának. Egy másról. Lehunyom a szememet, megdörzsölöm, és a Napba
nézek. Jópofa játék: geometrikus formák, egymásból növekvő kristályszerkezetek
rajzolódnak ki. Látás, hang, belső remegés. Látás, hang, belső remegés. Látás
az, amikor látsz valakit. Hang az, amikor hallasz valakit. Belső remegés pedig
a perc, amikor egy mozdulat vagy egy arc győzelmet arat minden felett, ami
egészen addig fontos volt számodra. Amikor egy tekintet elmerül az arcodban, és
bevési magát, csakúgy, mint a hullámok a víz tükrén. A szerelem valahogy úgy
múlhat el, mint a belső remegés – észrevétlenül. És ha valami észrevétlen, az
egyszerűen kijavíthatatlan. Mindegy, nem érdekel. Egyébként meg elhiheted, hogy
úgy fogok az életedből eltűnni, ahogyan megérkeztem. Mint azok a rajzok,
amikkel a levegőt teleszórod, és nem látja senki sem. Láthatatlanul jöttem és
láthatatlanul tűnök el. Eltűnök egy nyári reggelen. A madarak reptével
egyvonalban. Kiszámoltam: két lépés előre, egy lépés hátra. Ami azt jelenti:
hatvan lépésből harminc az előrehaladás. Talán minden pontosan ki van mérve
ezen a földön, teljesen arányosan. Talán a dolgok valósága olyan, mint a
láthatatlan rajzoké a levegőben: léteznek, csak éppen nem tudunk róluk. Talán a
szerelem is csak egy egyszerű matematikai képlet. Az egyenletet senki nem
tudja, éppen ezért kiszámíthatatlan. De létezik! A szerelem létezik, csak nem
tudunk róla. Madarak szállnak a kék égen, emberek lépteit hallom az utcán. A
sötétkék függöny teljesen világossá válik ott, ahol a napsugár átjut rajta.
Egyszer minden letisztul. A hullámok elsimulnak, a gyűrődések a ruhán eltűnnek.
A szerelem is eltűnik, mint ahogy a köd száll fel, ha jön az északi szél.
Látás, hang, nagyon erős belső remegés. Szeretni valakit úgy, hogy azt
cselekedni, amit mond. Szeretni valakit és a kérésének engedelmeskedve
elengedni őt – ez maga a téboly! Vele eltűnt minden. Huszonöt csók, kétezer
ölelés, és egyetlenegy szemvillanás. Búcsú mindentől. Minden élmény meg van
határozva, hogy hányan éljék meg. Van, amit egyedül, hogy aztán elmesélhesd a
többieknek. Lopni többen jó, mikor az izgalom egyszerre robban át mindenki
testén. De van az az egyetlen pillanat, amit csakis kettesben lehet megélni,
titokban, mert minden ki van mérve, teljesen és pontosan. Látás, hang, belső
remegés. Látás, hang, belső remegés. Látás, hang, belső remegés. És a lassú
remegés elkezdődött bennem. Hiányzik. Felnőttem. Most már igazán nagy vagyok,
úgyhogy mindenki engedjen el. És nekem most az volna jó, ha… Csak azok az
átkozott fények ne lennének! Soha senki nem fog szeretni. És én soha többé nem
engedem meg senkinek, hogy hozzám érjen. Visszakaptam a szabadságomat, de már
nem tudok vele mit kezdeni. Valamit meg kell tennem, hogy vége legyen ennek az
egésznek. Nem vagyok jól, lassan mégis minden a helyére kerül. Egyszer
mindennek vége. Annak is, ami el sem kezdődött. És egy soha el nem küldött
üzenet: befejeztem.”
Egy furcsa névegyezés miatt érkeztünk most Koscsevatkába –
amit ma már nem ezen a néven, hanem Kivsovataként (ukránul: Ківшовата) kell
keresnünk a térképeken –, Kijev kőrnyékén… Már amennyire a száznegyven
kilométeres távolságon belül még bármi is környékinek tekinthető. J
Ugyanis több olyan települést is találtunk Európának ebben a szegletében,
amelyről ma már le nem sülne, hogy egykor még (egységesen?…) az volt a nevük: Koscsevatka. Illetve olyan is van –
illetve volt –, szóval olyanról is tudunk,
no, amelyik napjainkra már teljesen eltűnt a föld színéről, egykor mégis fontos
szerepet játszott/játszhatott, ha akarjuk, hát a magyar történelemben is. Az
ukrajnai mai Kivsovata tehát, ahol most leparkolunk megboldogult apósommal,
egykor még Koscsevatkaként szerepelt a térképeken. Bár, tegyük hozzá, az sem
mindegy, hogy milyen nyelvű történelmi atlaszokban kutakodunk. Az itt élő
emberek, főleg, ha ukrán nemzetiségűek voltak, sohasem mondták magukat
koscsevatkaiaknak, ők már akkortájt is Kivsovataiak voltak a saját szemükben és
a saját értelmezésükben. Magyar, és egyes német nyelvű osztrák dokumentumokban
lett belőle Koscsevatka vagy Koschewatka, ezért beszélünk mi is róla ezen a
néven.
Ha az ukránokat kérdezzük, számukra Kivsovata születésük óta
Ківшовата volt, bár ennek a településnek a több évszázados történetében szinte
soha nem volt ilyen neve. A tatár kosh szó tulajdonképpen katonai tábort,
illetve nomád tábort jelent – lehet még katonai szálláshely is, ami meg
lényegében megegyező, azonos, ugyanaz –, így az sem különösebben meglepő, hogy a
tatár uralom idején a hódítók a saját nyelvükön nevezték el a stratégiailag
fontosnak ítélt pontokat, márpedig itt a közelben állt egy ősi kurgán/sírhalom,
ami jelződombként is funkcionált – már amennyiben hihetünk Lavrentij Ivanovics
Pohilevics (1816–1893) egyházi tisztviselő, a Kijevi Ortodox Konzisztórium
titkárhelyettese, statisztikus és udvari tanácsos kutatásainak. Mai modern
kifejezéssel mondjuk egyszerűen csak helytörténésznek…
A később keletkezett hivatalos dokumentumok sokaságában
Kosevata (Кошевата) vagy Kosevate (Кошеватим) formában említik a települést,
mindvégig következetesen megőrizve az eredeti tatár szótövet. A helyi hagyomány
szerint a környéket hamarosan szicsi – zaporozsjei – kozákok népesítették be
újra, akik egy, a lengyelek elleni vesztes csata után keresve maguknak
menedéket, a környékbeli sűrű erdőkben rejtőztek el. Majd pedig elő is
merészkedtek onnan… Hiába, hogy a szótő tatár eredetű, a „kis / kos” (кіш / кош)
szó a kozákoknál is a központi katonai tábort jelentett: a Szicset nevezték így.
Vagyis a kozákoknak a Kosevata településnév ugyanúgy a saját katonai táborukat,
menedéküket jelölte, mint a tatároknak. Hamarosan pedig a közelben – mindössze
tíz versztányira innen – a Rosz folyó partján megalapították a Roszeva Szicset
is.
Kivsovata ebben a korai formájában még a Lengyel–Litván
Nemzetközösséghez tartozott – miután az 1569-es Lublini Unióval a két állam formálisan
is egyesült, és létrejött a kora újkori Európa egyik legnagyobb, föderatív
jellegű nagyhatalma –, illetve a Lengyel Királyság része volt. Volt egyszer egy
Kijevi vajdaság – Województwo kijowskie! Az Orosz Birodalom majd csak
Lengyelország második felosztása után, 1793-ban kebelezte be ezt a régiót, amikor
a cári csapatok megszállták a Dnyipro folyótól nyugatra eső, úgynevezett
Jobbparti Ukrajnát.
Tulajdonképpen ez jelentette Roszeva Szics végét is, ugyanis
miután a 18. században ez a régió végleg az Orosz Birodalom része lett, az ilyen
jellegű ideiglenes katonai erődítmények elveszítették funkciójukat. Az itt élő
emberek egy része átköltözött a közeli nagyobb mezővárosokba – így tehát a
korabeli Kosevatára/Kivsovatára is –, vagy a tábor helyén alakult kis tanyák
idővel egybeolvadtak a környező falvakkal. A hivatalos muszka közigazgatásban ekkoriban
már oroszosított formában Kosevatoje (Кошеватое) vagy Kosevatka (Кошеватка)
alakban szerepelt a település megnevezése.
Nomármost, itt jövünk a képbe mi: a 19. században, de még az
20. század elején is elején az Osztrák-Magyar Monarchia katonai térképészei a
cári szolgálatban álló kollégáik munkájára támaszkodtak, amikor a cirill betűs
Кошеватка nevet a lengyel-németes fonetika szerint Koschewatka formában
rögzítették a precíz, harmadik katonai felmérés térképein. Ebből a térképészeti
fonetikus átiratból született meg a magyarosított Koscsevatka írásmód.
– Bonyolultnak tűnhet így összegezve? – kérdezem
megboldogult apósomtól. – Pedig egyszerű, mint a faék, csak hát más-más
nemzetek nyelvén, más-más népek száján így torzulnak, módosulnak a
településnek. Is. Mert persze ugyanezt elmondhatjuk akár személynevekről, vagy
bármilyen más fogalmakról is…
Megboldogult apósom nem válaszol, csak némán bólint. Majd
hosszabb kivárás után mégis hozzáteszi:
– Talán értem én is.
A magyar ajkakon változott tehát Kivsovata Koscsevatkává;
némi német közrejátszással. De ez még mindig csak az egyik… Mondhatni: az első!
Jelenlegi utazásunkon mindenképp az elsőnek kell lennie… Légvonalban ugyanis
mintegy hatszázhúsz kilométernyire találhatjuk innen az egykori oroszországi
Koscsevatka hűlt helyét, a Don-kanyarban, a Don folyó jobb partján. Az egykori
falu környezetében, a Voronyezsi terület Podgorenszkij járásában ma már csak
szántóföldeket láthatnánk, ha odatévednénk, ugyanis az elvtársak a szó
legszorosabb értelmében mindent beszántottak. Illetve fellelhetünk még
nagyjából az egykori falu térségében (persze
pontos helyrajzi számokkal ne hozakodjon elő nekem itt és most senki sem!…)
egy tanyát, tanyaszerűséget – oroszosan: hutor –, afféle szövetkezeti
központot. A légvonalban mért távolság persze manapság, és különösképp a
háborús pusztítások, rombolások és tombolások közepette tulajdonképpen semmit
sem jelent: közúton jó esetben hétszázhetven kilométernyi autókázással is
megúszhatjuk, vagy legalábbis megúszhatnánk (amennyiben
még járható… volna…), de ha nem vagyunk ennyire szerencsések – mint
általában –, akkor akár az ezer kilométert is meghaladhatja a leküzdendő táv.
De arra most egyébként sem megyünk, mert útközben lőnek…
– Jó szívű vagy, vendégszerető, vidám, és kedvelnek mások –
az egyik budapesti kínai étteremben, a Nádor utcában kaptam ezt az apró,
keskeny cetlire nyomtatott kis üzenetet egy úgynevezett szerencsesütiben, s
véletlenül, figyelmetlenségből rántom ki most a farmerzsebemből[1],
pedig csak az öngyújtómat keresem.
De már meg is van!
Koscsevatka itt, Koscsevatka ott…
Kivsovata itt, Kivsovata…
– Kivsovata csak itt van! – dörrenek fel hirtelen. – És igazából
Koscsevatka is. Pedig, pedig…
Kivsovatának, ennek a mintegy kétezernégyszázas lélekszámú
falunak a templomát Szűz Mária születésének szentelték, a szakrális épület
előtt álltunk meg autónkkal, van hely bőven, senkitől sem érezhetjük zavartatva
magunkat, le is parkolunk hát sebtében. A település pedig tőlünk függetlenül is
éli mindennapi megszokott életét, 2022. február 24-e óta persze itt is
rendszeresen megszólalnak a szirénák, a hangulat mégis nyugodt, s ha nem
tudnánk, hogy háború van, afféle békebeli miliőnek is vélhetnénk. Kattogok
kicsit odakint, készítek néhány felvételt az okostelefonommal, hogy legyen mit
feltöltenem a Wikipédiára. Szépen kiszínesítjük a falucska oldalát… És a
Facebookot sem hanyagolhatom el!
Főleg most, miután már az öngyújtóm is előkerült!
Igyekszem persze úgy fényképezni, hogy a cigi füstje ne
zavarjon bele a felvételekbe…
A templomot a 2010-es évtized első felében újították fel, és
ez még mindig meglátszik a külsején. De be most nem jutunk, mert a kertkapu,
vagyis a kerítés zárva van, átugrálni pedig nem ildomos dolog. A motorháztetőre
csapott laptopomon bogarászok inkább – az efféle kerítésátugrálós csínytevések
helyett –, ugyanis a 41. Magyar Filmszemle régi sajtóanyagaiba botlottam bele a
minap, amikor persze valami egészen másvalamit kerestem, 2010-ből, egy
elhanyagolt és elhagyatott mappában. Hát igen, ezek a fájlok immár tizenhatodik
esztendeje porosodnak a számítógépemen… Jobb sorsukra várva! Ebben a csomagban
találtam meg Magyarósi Éva alkotását, a Lénát is, amiért abban évben a szakmai
zsűritől elnyerte a mustra legjobb kísérleti filmjének díját. Nagyon emlékszem
erre a filmre, valahogy megmaradt bennem, jó kis etűd volt (igen, hát szerintem talán ez lenne/lehetne rá a legjobb meghatározás…),
s valóban kisfilm, hiszen rövid, alig tizenkét perces. „Egy, kettő, három, négy,
öt, hat, hét… Hét a szerencseszámom! Hétszer kell meglátni valakit, mire
rájövünk, ő az. Mi tizenkétszer láttuk meg egymást, és kétszer csúsztunk ki
egymás kezéből…” Szereplők: Tarr Hajni, Tóth Evelin, Stubnya Béla, Mihály
Ágnes, Erdős Lili, Hőrich Nóra Lili, Merk Norbert, Ungvári Zoltán, Sánta
Balázs, Farkas Laura, Benedikti Bence, Gyöngyösi Krisztián. Narráció: Für
Anikó. Technikai rendező: Ormándlaky Zsolt. Operatőr: Kardos Sándor. Írta és
rendezte: Magyarósi Éva.
– Nem feltételeztem volna magamról, hogy ezt még ide is
magammal fogom hozni – dünnyögök, miközben lehajolok a szerencsesütis fecniért.
– De azért, ha már itt vagyunk, ne szemeteljünk.
Für Anikó hangján hangzik hát el a filmben a fenti idézetünkbe
átemelt narráció: a filmnek tulajdonképpen a teljes szöges tartalma ez, nekünk
most viszont „csak” a mottónk. J
Für Anikó mintha elmesélné ezt a filmet… Az út szélén állva,
a Kivsovatai templom előtt leparkolva fordítom most a laptopom monitorját
megboldogult apósom felé. Ő is kiszáll a kocsiból… Ritka film ez[2], nem
feltételezem, hogy tévén valaha is láthatta volna. (Ő, vagy bárki más… De legalább van hozzá egy jó kis linkem, amelyiken
– nagyon remélem! – még sokáig elérhető marad[3]…) Tévé és
televíziózás – ma már ez is egy haldokló műfaj, amelyik még küzd ugyan talán a
túlélésért, de túl sok eredménnyel ebbéli törekvése sem kecsegtet.
S ugyanakkor furcsa film is ez a Léna… Nem amolyan
hagyományos rövidfilm, de nem is a szó hagyományos értelmében vett rajzfilm.
Magyarósi Éva ugyanis valami különleges, saját magának kitaposott úton járt,
amikor elkészítette ezt az alkotását. És ugyanazon – vagy legalábbis egy
hasonszőrűn – járhat-kelhet minden bizonnyal azóta is… Hiszen a 41. Magyar Filmszemléről
éppen a legjobb kísérleti filmnek járó elismerést vihette haza az alkotó, aki
egyébként képzőművész is (középiskolai
tanulmányait a Győri Balett Művészeti Szakközépiskola szobrász szakán végezte
2000-ben, majd a Magyar Iparművészeti Egyetemen, vagyis a mai Moholy-Nagy
Művészeti Egyetem, közismert nevén a MOME[4] elődjén tanult, ahol
2005-ben szerzett diplomát animáció szakon…). Amennyire nekem az egészből
átjön, a Léna című film különleges képi világa több technikai és művészeti
megoldásból áll össze. Vagyis ennek a filmnek az elkészítése is forgatással
kezdődött… (No jó, az ötletelést, a
forgatókönyvet, a treatmentet, a szinopszist leszámítva…) Első lépésben
különböző, apró kis jeleneteket vettek fel színészekkel. Ormándlaky Zsolt és
Kardos Sándor olyan mozgóképeket rögzített, amelyek már önmagukban is erősen
texturáltak és atmoszférikusak, majd pedig ez a filmes nyersanyag szolgált
kiindulópontként a későbbi grafikai utómunkához. Magyarósi Éva ugyanis a film
minden egyes képkockáját manuális alkotásként kezelte: a rögzített videóanyag jeleneteire
digitális vagy analóg eszközökkel grafikai elemeket, vizuális kiegészítéseket,
afféle betoldásokat, ceruzarajz-töredékeket és festményszerű foltokat
rétegezett rá, sőt, a karakterek arcát és környezetét sokszor kézzel rajzolt
textúrák takarják ki vagy alakítják át, amitől a szereplők elveszítik a
mindennapi valóságukat, természetes realitásukat, és inkább egy belső, mondhatni
pszichológiai tér alakjaivá válnak. A trükkök lényege az analóg és a digitális
technikák közötti ingázás – „…két lépés előre, egy lépés hátra. Ami azt
jelenti: hatvan lépésből harminc az előrehaladás” –, illetve ezek együttes
alkalmazása és váltakozása volt. Más szóval: ezeket egyidejűleg, párhuzamosan,
egymást kiegészítve építette be a filmjébe. És mint kiderült: a digitális és a
hagyományos technikai megoldások, eljárások és munkamódszerek kiváló
összhangban állnak egymással. Illetve: kiváló összhangba lehet hozni
mindezeket, ha erre törekszik az ember és a kreatív alkotóenergia.
A művész így tehát már nem egy klasszikus, képkockáról
képkockára megrajzolt rajzfilmet készített, hanem egy úgynevezett kollázsanimációt.
Ez pedig azt jelenti, hogy a kivágott rajzelemek, az állóképek, a fotók és a
mozgó videorészletek egyszerre úsznak be, vibrálnak vagy változtatják a
formájukat a képernyőn, illetőleg – persze igencsak ritka esetekben, de például
a filmszemlén igen – a mozivásznon. A technika legfontosabb esztétikai célja az
összemosás volt, vagyis az alkalmazott elemek egységesítése olyan eszközökkel
és oly módon – azzal a szemlélettel –, hogy azok a végeredményben egységes
egészet képezzenek majd. Mint ahogy a párhuzamosok találkoznak a végtelenben…
Magyarósi Éva tehát a filmjét ebbe a matematikai végtelenbe helyezte be… Ott
kezdődik a Léna, ahol a párhuzamosok véget érnek, illetve megszűnnek
párhuzamosoknak lenni… Az alkalmazott technika további esztétikai célja volt
tehát, hogy a felsorolt elemek egyfajta egységes egésszé olvadjanak,
gyűrődjenek, fonódjanak, gabalyodjanak össze. Egységesüljenek…
A néző sokszor nem is tudja eldönteni, hogy egy lassan
mozduló festményt, egy animált rajzot, vagy egy sűrű effektekkel rétegezett
valós videofelvételt lát-e éppen maga előtt; igazi hús-vér színészekkel. Afféle
álomszerű realizmusként képződik meg az összhatás, amelyben nem egy előre
meghatározott és kidolgozott cselekmény igazít el bennünket A pontból B-be,
hanem a képi, vizuális hatások összessége hat az érzelemvilágunkra, és abban
megmerítkezve bontakozik ki mindaz, amit élményként viszünk majd magunkkal a
vetítés után. Mint például az is, hogy tizenhat év távlatából nekem még ennyire
sokat jelentett, hogy felbukkant laptopom porosodó bugyraiból ez a 2010-es
filmszemlés sajtóanyag. Az úgynevezett hibrid – mondhatni: halmozott – vizuális
nyelv Magyarósi Éva irányításával hatékonyan szolgálja, sőt, esetenként fel is
erősíti a Léna témáját a női lélek belső remegéséről, a szerelem elmúlásáról és
a magányról. Az alkalmazott technikai megoldásoknak köszönhetően a film végül egy
mozgó vizuális naplóvá nemesedik, amelyben a külső valóság (úgy is, mint a videó…) és a belső megélések (a festészeti és animációs rétegek…) egyetlen, lírai egységben
olvadnak össze. És mindezek összességét még egy adott, meghatározott irányba
tereli a narráció.
– No jó, de mégis mi köze van mindennek Koscsevatkához, vagy
a Koscsevatkákhoz? – emeli rám tekintetét megboldogult apósom a laptop
monitorjáról.
– Konkrét direkt kapcsolat nincs közöttük – igyekszem
magyarázkodni. – De bevallom, nem is kerestem konkrét kapcsolatot, nem
hajszoltam összefüggéseket, nem habzsoltam magyarázatokat, nem, csak megláttam
a minap ezeket a régi fájlokat, lapozgattam, nézegettem, böngészgettem,
rakosgattam őket, s ahogy meghallgattam a narrációt Für Anikó hangján, szinte
már éreztem is, hogy ebben a környezetben szeretném elhelyezni ezt a
történetet. Ebben a környezetben szeretném elhelyezni ezt a látványvilágot…
„Láthatatlanul jöttem és láthatatlanul tűnök el. Eltűnök egy nyári reggelen…”
– Talán épp ez az a nyári reggel… – szövögetem tovább a
mondandómat. – Talán épp ez az a nyári reggel, amikor megtörténik!
És a levegőbe rajzolt különleges alakzatok: „Talán a dolgok
valósága olyan, mint a láthatatlan rajzoké a levegőben: léteznek, csak éppen
nem tudunk róluk. Talán a szerelem is csak egy egyszerű matematikai képlet.”
Hány olyan dolog, létező vagy nem létező van ezen a világon, ami kiszorult
materiális/materialista gondolkodásunkból, s aminek a létezéséről nem veszünk
tudomást, pedig akár karnyújtásnyira is lehet tőlünk, mégsem jut el a
tudatunkig, sőt, egyáltalán nem kerül felszínre. Kút mélyére vetettük, és
évezredek múltán is ott találjuk majd, mint holmiféle időkapszulát…
– Hány meg hány ezer csoda van, amit képtelenek vagyunk ép
ésszel felérni? Hány meg hány csoda van ezen a világon, amihez képtelenek
vagyunk felnőni? „Látás, hang, belső remegés…” Minden itt találkozik, ezen a
néhány négyzetméteren. Hiszen itt parkoltunk le a templom előtt, olyan falak
előtt, amelyek között, az általuk behatárolt szakrális térben Kivsovataiak,
vagy koscsevatkaiak százai mondták már ki a boldogító igent, fogadtak egymásnak
házastársi hűséget, és kötötték össze életüket Isten színe előtt. A násznépben
pedig ilyenkor „…az izgalom egyszerre robban át mindenki testén…”
Méregetem a település utcáit, a falakat… Ideképzelem
Magyarósi Léna című filmjének egyes jeleneteit Kivsovata köztereire,
graffitiként a tűzfalakra fújva. Művészek jönnek, és megfestik az utcákat,
terekre fújják ezeket a látomásszerű ábrándozásokat, kiszínesítik és vidámmá
teszik (felvidámítják…) a
hétköznapokat. Két nő áll csizmában a vízben, egyikük piros pulcsiban és fekete
szoknyában, a másik valami fekete felsőben és fehér szoknyában. A pocsolyát
kémlelik. A fehér szoknyás mélyen előre hajolva fürkészi a vízfelszínt, a piros
pulcsis pedig a derekának támasztott karral szemléli társa igyekezetét. A fal
előtt pedig, amelyre a graffitisek felfújták őket, helyi biciklisek haladnak
el, a közeli játszótérről kisgyerekes családok tartanak haza, egy anyuka kézbe
veszi kisfiát és a karján dajkálja, egy másik meg épp bökizteti a csöppséget. A
sarkon autó dudál, a zebrán egy idő néni igyekszik át, de görbebotjára
támaszkodva viszonylag lassan halad, a másik irányból pedig egy csaholó kutya
érkezik. Ahogy a szél lengeti az ágakat, úgy játszanak az árnyak a kimerevített
képen, mintha egy újabb réteget adnának az egyébként is összetett technikai
módszerekkel készült animációnak. A filmkockák pedig megélednek a Kivsovatai
utcákon, úgy zakatol az élmény, mintha valóságos volna minden kimerevített kép.
A közeli téren a hintázós jelent merevítődik ki az egyik tűzfalra, a fehér
inges, fekete nyakkendős férfiből itt hármat is láthatunk, a lilaruhás nő
arckifejezése pedig olyan sokatmondó, hogy bármilyen képzethez, gondolathoz
társítható lenne. Aki a képet méregeti – elmenőben megállva –, mintha a
gondolatait szeretné kifürkészni, némelyek talán még el is motyognak néhány
mondatot, jobb híján éppen őt megszólítva, mintha válaszra várnának. S a
lilaruhás nő alakja elmosódva tükröződik a vízen, ahogy ideálmodom a Léna
jeleneteit. De a tükröződés ott leghátul, a legkisebb képen mintha el is veszne
a vízfelszínen. Csak a legelső, a hozzánk legközelebb eső képen élénk és
markáns ez az elmosódott tükröződés. A háttérben már összehúzódik, egyre kisebb
a lilaruhás nő is, s vele szűkül a vízfelszínre vetődő árnyéka is. A pirosra
festett száj pedig itt, ebben a harmadik kimerevített jelentben egészen mást
jelent, mintha valaki csak úgy rutinból kirúzsozná magát, festékpöttyökként
játszadozik a szellő a száradó falevelekkel, kicsit méregeti, akár még
táncoltatja is, mielőtt megkergetné őket. S a talaj meseszerű színei is azt
suttogják – mit is súgják?! –, búgják
erőteljesen, hogy hol volt, hol nem volt, meg még azt is, hogy az Óperenciás
tengeren túl, az Üveghegyen innen, s pláne ott, ahol a kurta farkú malac túr…
Dereng az aljnövényzet zöldje, élénkpiros hajtásokkal megszórva, belebimbódzik
valami lilás árnyalat, s a kavicsok között sok-sok emlék, múltunk sok-sok
darabkája ottmaradt. Vagyis, ha nem is mi múltunk az… Akkor is közös! Ha a Léna
narrációjának, a narráció elbeszélőjének emlékképei ezek egy másik életből, egy
másik világból, egy másik történelmi korból, egy másik filmből, vagy egy másik
filmnek egy másik falra felfújt kimerevített jelentéből… Akkor is! S Für Anikó
hangján szólalnak meg ezek az emlékek, akkor is, ha valóban halljuk őket – mert
beindítottuk a film lejátszását a motorháztetőre csapott laptopomon –, vagy
csak az emlékezetünkből visszhangzik most fel, de akkor is felverve a Kivsovatai
utcákat, tereket…
Ideképzelem most Magyarósi Éva filmjének egyes jeleneteit
ezekre a közterekre, s mintha olyan elemei lennének ezek a képek itt a
tűzfalakon ennek a településnek, mint amilyenek Ivan Szemenovics Litovcsenko
(1921–1996) monumentális murális alkotásai, mozaikjai voltak Pripjaty utcáin.
Kiszínezték, felvidámították az utcákat, és a járókelők mindennapi útitársaivá
váltak, ahogy munkába igyekeztek, randevúra mentek, vagy éppenséggel orvoshoz
siettek…
Felvidámították a köztereket, miközben a helyiek köztük – és
velük! – élték a hétköznapjaikat.
A másik, ma már nem létező, innen viszonylag távoli,
oroszországi Koscsevatkának a története távolról sem annyira vidám, mint ezek
az ideképzelt, ideálmodott filmes, filmszerű graffitik. Vélhetően ugyanis a
magyar történelem legrosszabb és legkárosabb, legelhibázottabb döntéseinek
egyike volt az, hogy 1942-ben a Don-kanyarba küldték a magyar királyi 2. honvéd
hadsereget. Ennek a döntésnek a következtében találhatunk egészen a Don
folyamáig kisebb-nagyobb magyar vonatkozásokat, többségükben tragikusakat.
Egyáltalán nem véletlenszerű tehát az sem, hogy ma már minden évben január
12-én tartjuk meg a doni tragédia – vagy más kifejezéssel: a doni katasztrófa –
emléknapját, azért ezen a napon, mert 1943. január 12-én indult meg a szovjet
Vörös Hadsereg döntő támadása a Don-kanyarban. Ez a nap volt a magyar királyi
2. honvéd hadsereg megsemmisüléséhez vezető katasztrófa kezdőpontja…
Bár igazából a magam részéről én pontosítanám a hivatalos
indoklás megfogalmazását: a magyar királyi 2. honvéd hadsereg megsemmisüléséhez
vezető katasztrófa kezdőpontja kicsivel korábban, abban a pillanatban volt,
amikor eldöntötték, hogy magyar katonákat küldenek a keleti frontra. Vagy,
teszem azt, akkor, amikor Adolf Hitler (1889–1945) 1941 végén, a Barbarossa –
vagyis a Harmadik Birodalom által a Szovjetunió ellen 1941. június 22-én
indított – hadművelet összeomlása, illetve a szovjet ellentámadás során
elszenvedett nagy német veszteségek miatt megírta levelét Horthy Miklósnak
(1868–1957). A náci vezér ugyanis 1941. december 29. és 1942. január 1. között
élénk levelezésben állt Benito Amilcare Andrea Mussolinivel (1883–1945), az
Olasz Szociális Köztársaság ducéjával, Ion Antonescu (1882–1946) román
diktátorral és persze a magyar kormányzóval. A kialakult helyzet arra sarkallta
a német hadvezetést, hogy az addigiaknál jelentősen nagyobb arányban vegye
igénybe a szövetségesek haderejét. Ilyen irányú követeléseket fogalmazott hát
meg a Führer ezekben a leveleiben. S ebből az időszakból származik Szombathelyi
Ferenc (1887–1946), a Magyar Honvédség korabeli vezérkari főnökének kijelentése
is, miszerint „Ha eddig azon az állásponton voltak velünk szemben, hogy ha
mindenáron részt akarunk venni a háborúban, akkor részt vehetünk, úgy most 1941
végén az eddigi önkéntes részvételünkből egyszerre kötelességet csináltak.”
Vagyis a németek addig „csak” hagyták a magyaroknak, hogy
háborúzgassanak, ha épp úgy hozza úri kedvük, ettől a pillanattól azonban már
el is várták.
Mentegethetjük persze a bekapcsolódásról hamarosan meghozott
budapesti döntést akár azzal is, hogy nagy nyomás nehezedett az adott
pillanatban a magyar (had)vezetésre, de hát – egyszerűbben megfogalmazva –
kicsinek bizonyultak az akkoriban az országot vezető politikusok. A többszörös
nyomás egyik eleme volt a Hitler levelében megfogalmazott elvárás –
tekinthetjük szövegét akár felszólításnak is –, egy másik részét pedig Ion
Antonescu követelése jelentette: amikor a később, a nürnbergi perben halálra
ítélt Wilhelm Keitel (1882–1946) tábornagy, a Wehrmacht főparancsnok-helyettese
1942 januárjának végén Bukarestben tárgyalt a fronton harcoló és megszálló
feladatokat ellátó román csapatok számának huszonhat hadosztályra való
növeléséről – mert tőlük pedig ezt követelték –, akkor Antonescu ezt két,
Magyarországgal kapcsolatos feltételhez közötte. Egyrészt elvárta, hogy a
magyarok is vállaljanak nagyobb szerepet a keleti hadjáratban, másrészt pedig
követelte, hogy Németország garantálja Románia területi épségét a háború alatt
Magyarországgal és Bulgáriával szemben. No ugye, a régi jó szövetségesek, akik
egymásra találtak egy jó kis partnerségben…
Budapestre Keitel már Joachim von Ribbentrop (1893–1946)
birodalmi külügyminisztert is magával hozta, hogy együtt erőszakolják ki
Magyarország nagyobb katonai szerepvállalását a keleti fronton. Vagy tudom is
én, lehet, hogy Ribbentrop nem merte egyedül elengedni Keitelt… A német
külügyminiszter pedig nem aprózta el a dolgokat: a teljes Magyar Honvédségre
nyújtott be igényt Bárdossy László (1890–1946) miniszterelnöknek. Ezt szerencsére
nem kapta meg. Bár, szerintem, ez nem Bárdossyn múlott úgy istenigazából.
Hiszen, amilyen németbarát politikus volt – például az Amerikai Egyesült
Államoknak is „sunyiban”, Horthy távollétében üzent hadat az ország nevében
1941 decemberében, mint egy „genyó”, rosszalkodó kisgyerek –, bármit kértek is
tőle Berlinből, ami a módjában állt, azt biztosan örömmel megadta volna nekik.
De az a hadsereg akkoriban ezer ok miatt sem volt abban az állapotban, hogy
Ribbentrop igényeinek mindenben megfeleljen. És nagyon jól tudták ezt a németek
is: a náci hadvezetés is tisztában volt azzal, hogy a Magyar Királyi
Honvédségnek gyenge a felszereltsége, de úgy gondolták, hogy a német csapatok
szárnyainak biztosítására ugyanúgy felhasználhatók lesznek majd, mint a lényegesen
jobban felszerelt román és olasz hadtestek. Vagy éppenséggel – rosszabb esetben
– golyófogónak.
Végül is január 9-re megalkudtak abban – ahogy Bárdossy
fogalmazott: Magyarország „hajlandó lehetőségeinek legszélső határáig elmenni”
–, hogy a keleti frontra küldendő magyar csapatokat hadászati vonatkozásban a
németeknek rendelik alá. Vagyis: német parancsnokság alatt harcoltak a magyar
katonák. Horthy pedig már a másnap keltezett levelében elújságolhatta,
elörvendezhette Hitlernek, hogy a magyar hadsereg bizony részt vesz a tavaszi
hadműveletekben. Azt hihették tehát az adott pillanatban, hogy a kecske is, a
káposzta is… Pedig mekkorát tévedtek!
Mindezek nyomán a magyar királyi 2. honvéd hadsereget 1942.
április 17. és június 27. között szállították ki a keleti frontra, közben pedig
a partizántámadások következtében huszonheten úgy estek el, nyolcvanhárman
pedig úgy sebesültek meg, hogy meg sem érkeztek a harcterekre. Azt hiszem,
egyikük számára sem jelenthet a legcsekélyebb vigaszt sem, hogy a hagyomány
szerint ez sokkal jobb arány, sokkal kisebb veszteség volt az adott
pillanatban, mint amit a németek hasonló műveleteiben akkoriban megszokhattak.
Így kerültek hát magyar katonák oda, ahol semmi
keresnivalójuk sem lett volna, nem is beszélve akkor még arról, hogy
többségükben meghalni mentek…
Meghalni küldték oda őket.
Meghalni küldte oda őket egy felelőtlen hatalom, egy
tehetetlen rezsim.
Így jutottak el jobbra érdemes – és sokkal jobbat érdemlő –
jóravaló magyar emberek, vezényszóra, abba a Koscsevatkába, amelyiket ma már
hiába keresnék a Don-kanyar térképein. S Pripjatyban már említettük, hogy a
második világháború idején a keleti fronton harcolt az az Ivan Szemenovics
Litovcsenko ukrán szobrászművész is, aki később monumentális murális
alkotásaival, szabadtéri mozaikjaival feldíszítette a mára már szellemvárossá
változott település intézményeit és utcáit. Aki meghatározó módon nyomta rá
bélyegét a város arculatára. Ott volt hát ő is az adott pillanatban, talpig
egyenruhában, teljesen mindegy, hogy milyen hazafisággal vagy harci kedvvel,
még ha semmilyennel is… Nagy kár lett volna, ha a kölcsönös golyózáporban,
lövésváltásban egy nem is oly eltévedt lövedék kioltja a későbbi nagyszerű
művész életét.
A január 12-i megemlékezéseket táplálják a Don-kanyar
katasztrófája túlélőinek visszaemlékezései, amelyek többségükben az ott
történtek emberi oldalát írják le, hiszen egy támadó, megszálló hadsereg
katonáiként vitték oda a magyar hadköteleseket, akiknek többsége ugyancsak nem
önszántából, vagy saját akaratából vállalkozott erre az utazásra, hanem hatalmi
szóval egyszerűen csak besorozták őket. Vitték őket, fel sem merült senkiben
sem – Horthyban és Bárdossyban meg végképp nem –, hogy erről esetleg akár meg
is kérdezhetnék őket.
Valószínűleg a nem kérdezők is tisztában voltak azzal,
milyen egyöntetű választ kapnának, ha esetleg mégis.
A különféle visszaemlékezésben pedig rendszeresen felbukkan
Koscsevatka neve, nem mintha nagy harcok zajlottak volna a falu környékén, vagy
tudom is én, forgalmas és túlterhelt elosztóközpont működött volna ott. Nem,
egyszerűen csak magyar katonákat állomásoztattak a falu szélében.
Tordas egy nagyjából kétezres lélekszámú község a
magyarországi Fejér megyében, a 22-es körzethívószám mögött a
telefonhálózatban, Martonvásár térségében – jelenlegi polgármestere a
függetlenként megválasztott Márkus Pál, jegyzője Zay Andrea –, a Don-kanyartól
távol. S igazából mindkét Koscsevatkától is nagy messzeségben…
Üzenet jött messze-messze földről,
Halványzöldszín tábori levél.
Aki írta, a szívével írta,
Minden sora őszintén beszél.
Sokkal jobban szeretlek, mint máskor,
Minden percben Rád gondolok százszor,
Valahol Oroszországban,
Valahol Oroszországban.
S arra gondolok, mikor a csillag rám ragyog,
Azt a csillagot Te otthon
Épp úgy láthatod…
Mindig a Te leveledet várom,
S csak terólad álmodom az álmom,
Valahol Oroszországban,
Valahol Oroszországban.
Muszka földre lassan jár a posta,
S alig várják már a válaszom.
Megkérem a rádiótól szépen,
Közvetítsék kívánság-dalom!
Sokkal jobban szeretlek, mint máskor,
Minden percben Rád gondolok százszor,
Valahol Magyarországon,
Valahol Magyarországon.
S arra gondolok, mikor a csillag rám ragyog,
Azt a csillagot Te ott künn,
Épp úgy láthatod…
Sokkal jobban szeretlek, mint máskor,
Minden percben Rád gondolok százszor,
Valahol Magyarországon,
Valahol Magyarországon…
Így éneket akkoriban Karády Katalin (1910–1990), és bizony
nagyon sokan megsiratták a rádiókészülékek mellett[5].
Szóval a Fejér megyei Tordastól ezerszázötven kilométernyire
van a mai Kivsovata, a Don-kanyar meg még messzebb. A magyarországi falu helyi
önkormányzati lapja, a 2008 augusztusa előtt még csak kéthavonta megjelenő
Tordasi Kisbíró a kilencvenes években folytatásokban közölte Szucsák Elemér
(1908–2004) gyógypedagógus visszaemlékezéseit. Ennek a sorozatnak az 1996
februárjában megjelent tizenegyedik részét tolom most oda megboldogult apósom
orra alá, a kézifék és a váltó fölött átnyújtva, hiszen még mindig a parkolóban
időzünk. Tenyeremmel igyekszem leárnyékolni a szemem, hogy lássak is valamit,
ahogy kipislogok a szélvédőn – hátha lesz végre valami mozgás a templom
környezetében, és akad valaki, akitől bekéredzkedhetünk megnézni az épületet
belülről is –, miközben elválaszthatatlan útitársam beleolvas a figyelmébe
ajánlott szövegbe: „Míg mi a déli szárnyon vállalkoztunk kisebb-nagyobb
sikerrel, addig a hadsereg északi szárnyán Korotojaknál, Scsucsjénál és Urynál
a szovjet hadsereg folytatott hadműveleteket, és nem is eredménytelenül.
Sikerült hídfőállást létesíteniük az innenső oldalon, melyet folyton
szélesítettek olyannyira, hogy a magyar csapatoknak ezt nem sikerült
visszavetniük. A szovjetek az Uryv-i hídon át közlekedhettek az innenső partra,
nemcsak gyalogosan, hanem járművekkel, harckocsikkal is.
Ez a ténykedésük mint később kiderült, nagyon tervszerű
volt, hiszen tekintettel arra, hogy a déli szárnyon az olasz Alpini hadsereg
védővonalában is létesítettek már egy hídfőt a nyár folyamán előkészítették a
téli nagy offenzívájukat.
Sok kósza hír is érkezett hozzánk a Scsucsjei igen kemény és
veszteséges harcokról, de biztosat senki sem tudott. Egy németek által tartott
téli háború (Winterkrieg) elnevezésű pár napos megbeszélésen vettem részt
Scsucsje közelében, ahonnan a németek messze hordó ágyúkkal éjjel-nappal lőtték
az Uryv-i hidat és nyugtalanították a szovjeteket. Visszafoglalni azonban nem
tudták a hídfőállást.
Közben eljött az október vége is. Szakaszunk elkészítette
azokat a feladatokat, melyek reá hárultak. Készen voltak az aknamezők,
elkészültek a drótakadályok, mindenütt készen voltak a házak mellett a téli
óvóhelyek is, kiépültek a futóárkok, tűzfészkek. Saját szakaszunknak is meg
voltak a téli, föld alatti szállásai és óvóhelyei. Csak a harckocsi árok nem
készült még el. Most már kissé könnyebb lett volna a munka.
Sajnos, az áhított pihenésről le kellett mondanunk, mivel az
egész zászlóaljat kivonták Belogory[[6]]
község határából, és 30 km-rel északabbra kellett védőállásba mennünk, Saguny[[7]]
község közelében fekvő Koscsevatka nevű ugyancsak kiürített kis falu határába,
hasonló körülmények közé.
A hadsereg így erősítette vonalát, hogy pl. a mi
zászlóaljunk az eddigi 7 km szélesség helyett 5 km szélességű védővonalat
kapott. Az új védőkörletben addig is magyar csapatok voltak, akiket ugyancsak
máshová helyeztek. A vonal azonban továbbra is cérnavékonyságú maradt. Nem
tudom mennyire segített a helyzeten az átcsoportosítás. Teljesen ismeretlen
helyre kerültünk, ahol szinte minden munkát újból el kellett végezni, mivel a
régi és új csapat elhelyezése nem esett egybe. És a tél is közelgett. Elődeink
szintén elkészítették a műszaki zárakat, néhány kisebb aknamezőt is
telepítettek, azokról primitív vázlatokat is kaptunk. Új harcálláspontot
kellett létesíteni a zászlóalj pk. és törzse részére, új téli óvóhelyeket is
kellett építenünk magunknak is, bár a kis falucska apró faházaiban volt
szállásunk. A harckocsitámadás ellen készülő árkok itt sem voltak készen. Az
első hóval megérkezett az orosz tél. Éppen az átköltözés napján. Míg én néhány
szálláscsinálóval október utolsó napján érkeztem meg, melegben, ingben, – a
másnap költöző szakaszom november 1-jén érkezett, már télben. Először nagyon
hideg eső kezdett esni, majd hóra változott, és nem is olvadt el többé. A
hőmérséklet egyik napról a másikra 25-50 fokot esett. Nagyon váratlan és kegyetlen
volt. Fagyos földben és a már pókhálószerűen vékony posztóruhában kellett
dolgozni. A »téli felszerelés« csak december közepén kezdett szivárogni, téli
kesztyűk, báránybőr mellények formájában. Sapka helyett szintén báránybőr
fejvédőket kaptunk. Legjobban a lábaink fáztak a hidegben. A már elhasználódott
utászcsizmák teljesen átáztak és mivel váltás nem volt, mindig ugyanazon vizes
csizmákat kellett viselni. Végül az 50 fős szakaszom részére 7 pár meleg filc
csizmát is adtak, a többit ígérték.
Az új védőkörletben a munkásszázadokat meghagyták. A két
század harckocsi árkok ásásán dolgozott. Bár meglehetősen elkészültek az árkok,
– de a tél megérkezése után nagyon lassan haladt a munka a fagyos földben. Ezek
a mu. századok nem zsidók voltak, hanem ún. büntető századok. Mint megtudtam,
jó részüket a szegedi börtönből hozták ki munkára. Állítólag büntetésük
elengedését ígérték jó munkájukért. Valóban jó teljesítményt mutattak. Mindjárt
az első napon azzal a kérdéssel jöttek, hogy – mivel egyetlen szabadnapjuk sem
volt hónapok óta, – engedjem meg, hogy egy napig tisztálkodhassanak és
tetvetlenítsék magukat. Ígérték, hogy a teljesítmény nem fog kárt szenvedni.
Így is történt. Aztán már minden héten egy napot tisztálkodással tölthettek. A
munkát mindig be is pótolták. Nagyon vagányok voltak.
A zászlóalj pk. egyik harcálláspontja a templom pincéjében
volt, a másikat az egyik horhosban a föld alá építettük.
Kiegészítettük a drótakadályokat. A spanyol bakokat a mu.
század és a gyalogság készítette, elhelyezésüket mi irányítottuk. Itt a
legcifrább feladatot a mi szakaszunk kapta: a magasabb műszaki parancsnokság
utasított, hogy azokat az aknamezőket, melyeket elődeink telepítettek a nyár
folyamán, (és a nagy hó miatt hatástalanokká váltak) fel kell szedni és az
aknák alá deszkalapokat kell helyezni! Ez a feladat volt az, melyet nem
hajtottunk végre. Lefagyott, éles aknákat ellenséges behatás alatt éjjel
felszedni, olyan mezőkből, melyeket nem is mi telepítettünk, egyenlő lett volna
a szakasz feláldozásával – minden eredmény nélkül. Hogy ezt milyen szakember
találta ki? Maradt minden ott, ahol volt! Nem kellett attól tartanunk, hogy
valaki is ellenőrizni fogja. Az első vonalat soha senki nem ellenőrizte.
Telepítettünk aknákat, a feltételezett aknamezők mögé.
Szakaszom téli szállásául Koscsevatka falucska szélső hazai
szolgáltak. Így viszonylag meleg helyen tudtunk pihenni. Kezdtünk téli
földalatti óvóhelyeket is építeni magunknak a házak mellé, de erre alig jutott
idő. Szerencsére rep. támadást alig kaptunk, azok is erőtlenek voltak.
Rendszerint éjjel dobtak le célzatlanul par bombát. Inkább csak
nyugtalanítottak.
Nekem a község szélén egy nagyon kis házikó jutott a szakasz
körletében. Egyetlen hely[i]ség csupán, faházikó, szalmatetővel. Legényem:
Herceg Jóska valahonnan kerített egy vaságyat és némi takarót is. Ketten itt
rendezkedtünk be. Az istállóban találtunk egy ici-pici tehénkét. Bőgése árulta
el. Jóska szárnyai alá vette és ezért napi mintegy 3 deci tejjel ajándékozott
meg minket. A lakosság itt is ki volt telepítve. Jóska a tehénkét eleinte a
tetőtől leszedett zsúpszalmával, később a mezőn kicsépeletlenül kazalban álló
búzakévékkel etette. A tél egyre keményebbre fordult. Metsző hideg szél fújt,
lábunk alatt a hó szinte muzsikált. Mindenütt hóakadályok keletkeztek, az
utakat a mu. századok igyekeztek szabaddá tenni, de lapátokkal a néhol 2 m
magas havat eltakarítani teljesen reménytelennek látszott. Amit egyik nap
eltakarítottak, azt másnap még magasabban temette be a hó. A szél olyan
keményre összehordta, hogy az embert is megtartotta. Akadozni kezdett az
ellátás. A csapatoknál csak a legszükségesebb számú ló maradhatott, a többieket
hátra vitték telelőállomásokra.
Ilyen körülmények között vártuk a karácsonyt.” (Szucsák Elemér: Háborús naplómból 11.,
Tordasi Kisbíró, 1996. február)
Így emlékezett a szerzőre Kótabé Tünde gyógypedagógus a
Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet honlapján 2014. április 22-én megjelent
írásában: „Megjárta és csodával határos módon túlélte a doni katasztrófát is!
1942 nyár elején sorozták be sokadmagával Sátoraljaújhelyen
a katonai szerelvényekbe. Kassán, majd Szlovákián, Poprádon át hagyták el a
régi Magyarországot.
A lengyel Pripjaty[[8]]
mocsárvilágon át (Lviven) Lembergen, Kurszktól, az ellátó központtól több napi
gyaloglás után jutottak el több héten át a Don folyóhoz.
Az 51. gyalogezredben szolgált Szucsák Elemér Ilku Pál karp.
tizedes, kárpátaljai tanítóval, aki a felszabadulás után vezérőrnagy, később
művelődési miniszter lett.
Totin Gyurka tizedest, kárpátaljai bajtársukat is
megmentették a folyón átúsztatva egy támadáskor.
Október végén Belogori községből Koscsevatkába vezényelték
őket az orosz téli hidegben.
Édesapja temetésére térhetett haza a frontról viszontagságos
úton át.” Kótabé Tünde megemlékezéséből is láthatjuk, hogy a Don-kanyarba
igyekvő magyar csapatok útja bizony érintette a Pripjaty vidékét is – ő
történelmi szemlélettel lengyelnek nevezi, de a mai földrajzi viszonyaink
szerint Ukrajnához tartozik –, bár itt még mocsárvilágként említi, hiszen
valódi őserdő volt az a környék még akkoriban is. Meg aztán még néhány
évtizedig… De ez a Pripjaty itt bizony a folyóra vonatkozik, mert Pripjaty
városát a második világháború idején emberi szem még nem láthatta. A települést
majd csak a magyar csapatoknak a Don-kanyarba való kivezénylése után
huszonnyolc esztendővel, vagyis csaknem három évtizeddel később, 1970
februárjában kezdték építeni, de erről már beszéltünk…
Kivsovata pedig, ahonnan lassacskán most már továbbindulni
készülődünk, a Bila Cerkva-i járáshoz tartozik, a Kijevi terület (Київська
область) részeként. Érdekességként jegyzem meg, hogy ahogyan Magyarországon
Budapest sem része Pest megyének, ugyanúgy Ukrajnában Kijev sem része a Kijevi
területnek. J
A legutóbbi, 2020-as ukrán közigazgatási reform alkalmával sorolták át a falut
ehhez (a fehértemplomi…) a járáshoz,
ugyanis korábban – egészen addig – a ma már nem létező, ugyanakkor
megszüntetett Tarascsai járáshoz tartozott. Én pedig nézegetem most ezeket a
képeket, régi fotográfiákat… Egykor a Don-kanyarban szolgált magyar katonák
emlékholmija közül kerülhetett elő a feliratos felvétel: „Az 51. gyalogezred
cérnavonala Koscsevatkánál, télen”; ebben a faluvégi behavazott kis házikóban
lakhatott Szucsák Elemér és Herceg Jóska a megszállás idején. A harmadik
fotográfiánk viszont mindezek előtti, a 20. század elején készülhetett a Kivsovatai
domboldalon szétszórt házakkal, akkoriban, amikor még nem is Szovjetuniónak
hívták az országot, amelyhez ezek a vidékek tartoztak…
Ezért is mondtam rögtön az elején, megérkezésünk után
azonnal, hogy egy különösképp furcsa névegyezés vezérelt most ide bennünket,
hiszen Kivsovata – német/osztrák közvetítéssel – csak magyarul vált
Koscsevatkává, az a másik település pedig, amelyet ugyanezen a néven jegyeztek
a Don-kanyarban, tulajdonképpen a második világháború után már soha nem vált
ismét ugyanazzá a faluvá, amilyennek még a magyar katonák és munkaszolgálatosok
is láthatták. Bár akkor már kiürítve, evakuált lakossággal, hiszen szinte
teljes népességét akkoriban már a hadseregek tették ki. Ott ma már aligha
akadnának falak, amelyekre graffitiket lehetne fújni.
Helyi lakosságból a Don-kanyarban lévő Koscsevatkában a
háborús években már csak mutatóba akadt néhány fő, ahogyan arról Szucsák Elemér
háborús naplóinak következő részében beszámolt, a Tordasi Kisbíró 1996-os
áprilisi számában: „Ebben a kis faluban – eltérően az eddigiektől – néhány
házban orosz lakosság is volt, – hadimunkán. Itt dolgoztak, laktak, étkeztek.
Mintegy 30-an lehettek. Hó- és famunkát végeztek, nagyon öregek, vagy nagyon
fiatalok voltak, férfiak-nők vegyesen. Nagyon ügyesen bántak a szerszámokkal,
jól bírtak a hideget, még a falu tanítónője is. Bár őrség vigyázott rajuk, – de
nem szöktek. A jó bőséges étkezésért szívesen dolgoztak.”
Kivsovata pedig egy igencsak régi település, emberi szem még
bőven csak mocsárvilágot és őserdőt láthatott Pripjaty környékén – a
Pripjaty-vidéken[9] –, amikor az 1500-as évek
közepén itt már élénk élet folyt. A település első ma ismert írásos említése
II. Zsigmond Ágosthoz (1520–1572), az utolsó Jagelló-házi lengyel királyhoz
kötődik, aki 1571. május 31-én egy hivatalos okiratban erősítette meg a falu
feletti tulajdonjogot, akkoriban még Kovshovatice formában lejegyezve. A
település címerében pedig ma is láthatóak azok a megkettőzött várfalak,
amelyeknek csak a romjait találhatjuk meg itt helyben.
Bár pontos dátumot nem tudunk megjelölni, de a
helytörténészek arra jutottak, hogy a legnagyobb építkezések itt a környéken
valamikor a 16. század közepén zajlottak. Az 1956-os születésű, tehát a
kutatóknak immár egy fiatalabb nemzedékéhez tartozó Leonyid Ivanovics Lascsenko
helytörténész tárt fel dokumentumokat, amelyek bizonyítják, hogy a kosevatszkij
vár (кошеватський замок) kettős építményű volt… Mit is jelenthet ez? – és erre
most én vonom össze a szemöldököm, pedig ezúttal nem is vakít el a nap, mint az
imént tette, amikor még a templom előtt parkoltunk. Az valahogy úgy volt, kérem
tisztelettel, hogy a vár különleges, kettős struktúrával rendelkezett, mert a
dupla védvonalat nehezebb volt áttörni, bevenni ostrom esetén. Az emiatt
különösen biztonságosnak vélt erődítményt Szemen Palij (164?–1710), a Bila
Cerkva-i kozák ezrednek a maga korában közkedvelt, és karizmatikusnak mondott
parancsnoka/ezredese által a Jobb-parti Ukrajnában 1702 és 1704 között vezetett
felkelés idején pusztították el, és a várfalak között lelte halálát a település
akkori ura, a lengyel Konstanty Młodecki (1650?–1702), a Kivsovata uradalmat
birtokló lengyel nemesi dinasztia egyik korai, tragikus sorsú tagja is. Szemen
Palij kozákjainak felkelése a Lengyel–Litván Nemesi Köztársaság uralma és a
lengyel korona ellen vívott utolsó nagy, átfogó, véres felszabadító háború
volt. A Młodecki-dinasztia azonban a felkelés után sem tűnt el a környékről –
sem a történelemből –, gazdag feudális birtokait megőrizte, és helyben
tulajdonképpen továbbra is uralkodóknak járó tisztelettel és pompával kezelték
őket.
– Most pedig ugorjunk egyet az időben, már csak azért is,
mert a szerencsesütim is így kívánja…
Vagy mégsem?
(Doktor úr, én olyan
bizonytalan vagyok… Vagy mégsem?)
Az, kérem tisztelettel, úgy volt, hogy a 20. század közepéig
Kivsovata faluban jelentős zsidó közösség élt, sőt, a település úgynevezett
stetlként is működött. S bár ez a kifejezés jiddisül (שטעטל) szó szerint
mindössze annyit tesz, hogy városka, mégis sokkal többet jelent annál: ez egy
jellegzetes közép-kelet-európai zsidó kisváros vagy falu meghatározása, amely
nem csupán egy földrajzi helyet jelölt egykoron, hanem egy teljesen egyedi
társadalmi, kulturális és vallási életformát, amely a kelet-európai zsidóságra
volt jellemző a holokausztot megelőző évszázadokban. Kivsovata izraelita
közössége ekkoriban a teljes lakosság huszonkét százalékát tette ki. A falu
első zsinagógáját a 19. század közepén építették, a második 1865-re készült el,
és egy kahal – annyi mint: zsidó közösségi tanács – is működött helyben. Aztán
pedig a visszájára fordult a történelem: a település utolsó zsinagógáját
1932-ben zárták be.
Kivsovata szinte teljes zsidó lakosságát meggyilkolták a
holokauszt idején, és csak alig néhányan tértek vissza a világégés elmúltával.
Még a zsidótemetőt is – ami egykor a falu északnyugati
szélén állt – elpusztították a második világháborúban, a sírkövekkel pedig
barbár módon egy közeli utat köveztek ki.
Így hát aztán az ötvenes évek végén a temető helyét
mezőgazdasági területként kezdték hasznosítani[10].
Úgy tudjuk, Kivsovata utolsó zsidó lakosa a 2010-es években
hunyt el. Őt akár név szerint is azonosítani lehetne…
Nyugodjék békében!
Az ő halálával végleg lezárult a település több mint
négyszáz éves stetltörténete, amelynek emlékét ma már szinte csak Szerhij
Cserevatij ukrán rendező A feketeföld kiáltása (Крик чорнозему) című, 2013-ban
bemutatott dokumentumfilmje őrzi. Ennek nyitó mondatai: „Kivsovata ukrán falu…
Néhány évvel ezelőtt itt halt meg az utolsó zsidó”.
Majd A feketeföld kiáltásából is érdemes lenne néhány
filmjelenetet a falakra fújniuk grafitiseknek, épp csak emlékeztetőül, és
elborzasztásul az utókornak…
Merthogy erre is csak mi vagyunk képesek, emberek…
„Nem vagyok jól,
lassan mégis minden a helyére kerül. Egyszer mindennek vége. Annak is, ami el
sem kezdődött. És egy soha el nem küldött üzenet: befejeztem”…
Kivshovata, Szűz Mária születésének temploma (Ivan Bikov felvétele)
Az 51. gyalogezred cérnavonala az oroszországi Koscsevatkánál, a Don-kanyarban, télen (a túlélők archívumából)
[1] Angolul egy fokkal talán
egyszerűbb, hiszen azon a nyelven egy sorban is elfért: „You are open-minden
and popular” – a fecninek ugyanis két oldala van.
[2] Ritka az előfordulása J
[3] https://film.indavideo.hu/video/f_lena
„Történet egy lányról. A belső remegésről. Egyetlenegy felismerésről. A szerelem
is elmúlik, mint ahogy a köd száll fel.”
Itt egy kicsit más stáblista található, mint amit
fentebb sikerült összeraknom:
Erkel András
– producer
Magyarósi Éva
– rendező, forgatókönyvíró, látványtervező, jelmeztervező
Amon Tobin
– zeneszerző [persze a világhírű brazil elektronikus zenei producer nem külön
megbízásból ehhez a filmhez komponálta a zenét; azért szerepel mégis az ő neve
a stáblistán, mert Magyarósi Éva a korábban megjelent elektronikus zenei műveit
és hangtextúráit, úgynevezett sample-jeit használta fel filmjéhez, jogtiszta
licenc alapján]
Ormándlaky
Zsolt – operatőr, animáció
Kardos Sándor
– operatőr
Domonyi Rita
– dramaturg
Für Anikó –
narrátor
Erdélyi Péter
– hangmérnök
Polecsák Lajos
– vágó
(Bár az
átfedések jelenvalósága valósággal vitathatatlan…)
Mindannyiuk munkájának méltán kijár az elismerés!
[4] Lemondott a MOME kuratóriuma és felügyelő bizottsága
„Budapest, 2026. április 30., csütörtök (MTI) – A
Moholy-Nagy Művészeti Egyetemért (MOME) Alapítvány kuratóriuma és felügyelő
bizottsága felkérésük hatodik évfordulójával testületileg befejezi a munkáját,
és – az ezt lehetővé tevő jogszabályi változások hatályba lépésével –
felajánlja alapítói jogait a felsőoktatásért felelős új miniszternek –
olvasható a MOME Alapítvány kuratóriumának és a felügyelő bizottságnak a
szenátusi tagoknak szóló, az MTI-hez is eljuttatott levelében.
A Böszörményi-Nagy Gergely kuratóriumi elnök és
Fellegi Tamás felügyelőbizottsági elnök által jegyzett levélben olvasható, hogy
a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemért Alapítvány 2020 nyarán kapta a felkérést,
hogy irányítsa a nagy hagyományú kreatív felsőoktatási intézmény megújulását.
Az azóta eltelt időszakban jelentős átalakuláson ment keresztül az intézmény:
az egyetem és fenntartója számos stratégiai és gyakorlati lépést tett a
jövőbeni működés megerősítése érdekében.
A levélben kiemelték: a fejlesztések eredményeként az
intézmény költségvetése a többszörösére nőtt, javultak az oktatás feltételei és
megőrizték a kedvező tanár-diák arányt. Az egyetem a magyar felsőoktatásban
elsőként kezdett professzionális vagyongazdálkodásba a Hold Alapkezelő
partnerségével, és jelentősen növelte saját bevételeit is.
Bevezették a vezetői döntések adatalapú előkészítését
és támogatását, létrehozták azt az adatműhelyt, amely a működés számos
területét elemzi.
Hangsúlyozták, hogy kiemelkedő mértékű béremelését
hajtottak végre, létrehozták a dolgozói segélyalapot, valamint több mint
kétszeresére emelték a hallgatói juttatásokat a szociális és lakhatási
támogatásoktól a doktori ösztöndíjakig, és fejlesztették a kollégiumi
szolgáltatásokat.
Bevezettek új ösztöndíjakat és elismeréseket is,
köztük a Stefan Lengyel Kiválósági Ösztöndíjat és az Aurum Futuri (a jövő
aranya) díjat.
A képzési kínálatban megjelent a vállalkozói ismeretek
átfogó oktatása, valamint a kutatói szabadság intézménye. Emellett módosították
a szellemi tulajdonra vonatkozó szabályozást, amely a hallgatók és oktatók
számára is kedvezőbb feltételeket biztosít. Az új rendszert a Szellemi Tulajdon
Nemzeti Hivatala Millenniumi-díjjal ismerte el.
Létrehozták a MOME saját sportegyesületét, és
jelentősen bővült a MOME Könyvtárának gyűjteménye is.
A nemzetközi jelenlét erősítése érdekében angol nyelvű
képzéseket indítottak, növelték a külföldi együttműködéseket, valamint
megnyitották a vezetői pályázatokat nemzetközi szakemberek előtt.
Az összegzésben szerepel, hogy bevezették a nyílt,
nemzetközi pályáztatást az egyetemen meghirdetett vezetői pozíciókra, hogy
olyan szakemberek is csatlakozhassanak a MOME közösségéhez, akik tudásukkal és
kapcsolatrendszerükkel nagyban segíthetik a közösséget a jövőbeni célok
elérésében. Ennek eredményeként olyan egyetemekről érkeztek vendégkutatók, mint
a bostoni MIT és a milánói Politecnico.
Létrehozták a MOME megújítását segítő nemzetközi
tanácsadó testületet. Olyan szakemberek támogatták a munkát, mint a kínai Aric
Chen (a rotterdami Het Nieuwe Instituut igazgatója), a lengyel Zuzana Skalska
(a School of Form alapítója), a német Ulrich Weinberg (a Hasso-Plattner
Institute vezetője), valamint egyetemünk alumnái hallgatója, Gálik Györgyi (a
Dark Matter Labs urbanisztikai programjának vezetője) és Szántó András New
Yorkban élő kulturális stratéga (a Stanford Egyetem, az Art Basel és a
Rolls-Royce tanácsadója).
Évente legalább félszáz elismert külföldi
szaktekintély érkezett az egyetemre, hogy kurzust vagy előadást tartson.
Megújultak a MOME diplomázó ünnepségei is, amelyeken nemzetközi szinten
elismert, szakmai pályájukban példamutató alkotók köszöntötték az egyetem
végzőseit. Olyan világhírű személyiségek látogattak a hallgatóinkhoz, mint
Paola Antonelli, a New York-i Modern Művészeti Múzeum (MoMA) vezető kurátora,
Byung-Chul Han dél-koreai filozófus, Refik Anadol török médiaművész, vagy Chai
Vasarhelyi magyar származású Oscar-díjas filmrendező.
A levél szerint a MOME a magyar egyetemek közül
elsőként csatlakozott az Európai Bizottság Innovatív Felsőoktatási Intézmények
Európai Hálózatához (ENIHEI), és 2024-ben házigazdája volt a Cumulus nemzetközi
konferenciájának.
A levél kitér arra is, hogy az egyetem
fenntarthatósági programokat indított, köztük a klímasemlegességet célzó MOME
Zero kezdeményezést, valamint társadalmi felzárkóztatási programok is indultak.
Mint írták, az intézmény 2026-ban története során először
került fel a QS World University Rankings listájára, ami a növekvő nemzetközi
láthatóság egyik fontos eredménye.
A fejlesztések megvalósításában az egyetem oktatóinak,
kutatóinak és munkatársainak elkötelezett munkája kulcsszerepet játszott – áll
a levélben.
A kuratóriumi és a felügyelő bizottsági elnök
megköszönte a közös gondolkodást és az intézményépítő munkát minden egyetemi
polgárnak, akivel lehetőségünk nyílt a konstruktív szakmai együttműködésre.
»Kívánjuk, hogy a MOME és a hazai felsőoktatás – a
számos ponton indokolt és időszerű változtatások mellett – megőrizhesse a
modellváltás értékeit; a nemzet egésze számára érezhető módon és mértékben
járulva hozzá a magyar kultúra és gazdaság dinamizmusához« – zárul a levél.” (Magyar Távirati Iroda, 2026. április 30.)
[5] A Valahol Oroszországban
című dal és a belőle készült film – Karády Katalin főszereplésével – 1943-ban jelent
meg, vagyis immár a doni katasztrófa után vált igazán ismertté.
[6] Mai helyesírásunk szerint:
Belogorje.
[7] Saguny =
Saguni
[8] Nem áll szándékomban
vitatkozni Kótabé Tündével, és meg sem fordul a fejemben, hogy nem ellenőrzött adatok
alapján dolgozott volna, de azért mégiscsak tegyük hozzá mindehhez – leginkább
csak a félreértések elkerülése érdekében –, hogy a történelmi forrásaink
szerint a magyar 2. hadsereg csapatszállító szerelvényei a délebbre fekvő vasútvonalakon
(Lemberg–Kijev–Kurszk) mozogtak a Don felé, és nem vágtak át közvetlenül a
nehezen járható Pripjaty-mocsarak északi rengetegén. Kivételek persze – mint
mindig is, s mindenben, úgy – ebben is lehettek.
A Pripjaty-vidék egyébként 1942-ben már nem
Lengyelországhoz tartozott, előbb a szovjetek, majd a nácik szállták meg.
[9] „Már nem tudom merre, de
volt egy falu,
Kalugában talán,
vagy
Pripjaty-vidéken,
jámbor paraszti
családban élt
ott egy fiu,
lenhaja volt, és
ragyogott szeme kéken…” – dúdolom most saját parafrázisomat a Kaláka dalára
Jeszenyin nyomán. J
[10] A stetlek – vagyis a zsidó kisvárosok – temetőinek teljes megsemmisítése, beszántása és mezőgazdasági művelés alá vonása a térségben a második világháború után, a szovjet érában, az 1950-es években teljesedett ki.
