Nagybégány

Hirtelen rántok egyet – egy igazán kiszámíthatatlant – az egéren, laptopom monitora nehogy elsötétüljön. Nem tudom még – de esküszöm, hamarosan rájövök! kifürkészem… kiderítem… –, hogyan kell ezt valahogy átállítani, hogy ne csak néhány percig tartson ki mellettem a képernyő, amikor épp nem nyúlok a billentyűzethez vagy az egérhez, mert épp tépelődöm valamin, vagy erőst gondolkodóba estem… Vagy bármi más miatt. Ne aktiválódjon már pillanatokon belül a képernyőkímélő mód, vagy akármi legyen is ennek a neve. Még ha nem is forgalomtechnikai küszöb[1]… Ne sötétüljön már el előttem az online világ lépten-nyomon! Most épp a leveleimet nézem át, mert hát nem mindennap rúgják ki az embert… Engem életemben épp most másodszor – bár volt persze emellett még néhány egészen frenetikusan furcsa szituáció is –, jegyezzük hát fel a dátumot pontosan, hiánytalanul: 2026. július 8-a van. Most én ülök az anyósülésen, megboldogult apósom vette kezébe a kormányzást, most ő vezet, miközben az ügyes-bajos dolgaimat igyekszem lerendezni, elintézni mindent, amit ilyenkor kell, mindent, ami sürgető. Mindent, amivel a személyügyi osztályról e-mailben sürgetnek… zaklatnak… Így érkezünk majd meg pillanatokon belül Nagybégányba, itt, Beregszász tőszomszédságában, alig hat kilométernyire a várostól. Ha felnézek a monitorról, már látom a falut… Északnyugatnak tartunk, itt csordogál a Vérke, amennyire még csordogál, de amennyit Beregszászban láttunk belőle, az szoros vajdasági analógiákat von a Krivajjal, például Topolyán és Topolya mellett, vagy éppenséggel Kishegyesnél.

„Bégány (Kis és Nagy), 2 egymáshoz közel fekvő magyar falu, Beregh vármegyében, ut. p. Bereghszász és M.-Kaszony közt. Az elsőben lakik 69 r. kath., 8 g. kath., 453 ref. 14 zsidó; a másodikban 34 r. k., 108 g. kath., 400 ref., 18 zsidó. Van ref. anyatemplomuk. Határuk róna és igen termékeny, csakhogy néha a Szernye vize elönti; tölgyes erdejök derék; lakosai a közel lévő szőlőkben, s kőbányákban is kereshetnek pénzt. F. u. Bégányi, Füzeséry, Mező st.” – így írt Fényes Elek az 1851-ben kiadott geográfiai szótárában az ikerfalvakról.

– No, hát ezek igazán az ikerfalvak, és nem Szelmenc! – kapom fel a fejem a monitorról megboldogult apósomra, de ő most az utat figyeli, s nem nagyon vonják el erről a figyelmét a hirtelen jött felismeréseim.

Mondhatni: szerencsére.

Addig jó nekünk, amíg így van ez…

Annyiban kell csak pontosítanom a fenti gondolatot, hogy az utat figyeli – de tényleg csak az utat –, és nem a forgalmat, mert ez utóbbi eléggé gyér még most, a közeledtünkre is…

Itt vibrál előttem a képernyőn egy fénykép, amelyik 1986-ban készült az Út a Kommunizmus[hoz] kolhoz zöldségkertészetében. Ahogy a fotót méregetem, esküdni mernék, hogy ez valaha, valahol és valamikor megjelent egy újságban – a lap címe és az évfolyam számomra egyelőre ismeretlen –, és megosztás előtt onnan lett most szkennelve. Ez így már garantálja a rossz minőséget is… J A felvételen, amelyet Fábián Denissza osztott meg a Kárpátalja ("Закарпаття") régi és mostani képeken[2] nevű Facebook-csoportban, Deák Miklóst, Mezei Sándort és Mezei Imrét láthatjuk munka közben. Úgy nézem, mintha valamit építenének, hiszen Mezei Sándor épp a tetőn áll, de az épület nincs lefedve. Ha ez itt egy zöldségkertészet, akkor akár melegház is lehetne. Miért is ne?! Mezei Imre pedig felnyújt neki valamit, amit ebből az adott – és megmásíthatatlan! – szögből képtelen vagyok kinézni, hogy mi lehet. Egy hosszú bot, talán léc, de lehet akár valami fémtárgy is, akármi, sejtésem sincsen.

Nagybégány, vagyis ukránul: Велика Бийгань.

S Bégány neve – legyen bár egészen kicsi vagy talán jelentősen nagyobbacska – a forrásaink szerint a szláv Behan személynévből ered, s a hét évszázaddal ezelőtti krónikákban a mai közhiedelem szerint immár nagyobbnak ítélt település bizony még Ó-Bégány néven szerepelt, minden bizonnyal ez a falu lehet tehát a régebbi. Kisbégány már Kisbégány volt akkor is, bár érdekességként elmondhatjuk, hogy az 1870-es és ’80-as években ez utóbbi volt a nagyobb: akkoriban nagyjából hétszázharmincan laktak itt, míg Nagybégányban mindössze négyszázhetvenen. De a települések nevét emiatt még nem változtatták meg, illetve nem cserélték fel… Szóval úgy tudjuk, hogy a falvak neve a szláv Behan személynévből ered, ami leggyakrabban a szlovák[3] és cseh nyelvterületeken fordul elő, és alapvetően családnévnek (vezetéknévnek…) tekinthető. A beh főnév futást jelent, a behať ige pedig futni, rohangálni jelentéssel bír. A Beháň névforma szó szerinti jelentése tehát: futó, rohangáló, kóborló. Csámborgó… Kódorgó! Kóricáló… Vélhetően olyan személyekre ragaszthatták rá egykoron – akár még gúnynévként is –, akik sokat futkostak, szaladgáltak, folyamatosan úton lehettek, gyorslábúak voltak, esetleg mozgékony életmódot éltek vagy sokat vándoroltak. Bár szerintem lehettek volna akár futárok is, akik üzeneteket, leveket, vagy egyéb dokumentumokat továbbítottak váltott lovakon. A szláv nyelvterületeken ezek a ragadványnevek aztán a középkorban rögzültek fokozatosan örökletes családnevekké.

Megboldogult apósom is figyelmeztet, ahogy (immár…) begördülünk a faluba – ebből a szögből ugyan nem látom jól a jármű kilométeróráját, de hússzal-harminccal is alig haladhatunk; akár egy csiga- vagy tehéncsorda is könnyűszerrel leelőzhetne bennünket –, hogy többet foglalkozom most saját magammal, mint Nagybégánnyal…

– Úgy érted, hogy hagyjak fel az önsajnálattal?! – kérdezek vissza a kelleténél ezúttal talán indulatosabban is.

Hát igen, akárhogy legyen is, az ember csak felidegesíti magát, amikor kirúgják…

Ezt a részét nem nagyon lehet megúszni egy ilyen történetnek.

De megboldogult apósom is tudja, hogy nem rá haragszom.

Mondjuk, érte sem…

Bár dramaturgiai szempontból talán most érkezett el az első adandó pillanat, hogy összezörrenjünk, mióta elindultunk erre a végeláthatatlan utazásra a féltve őrzött képeslapjaink kalauzolásával. No jó, Újvidéken egyszer már kaptam egy taslit megboldogult apósomtól, amit akár megérdemeltnek is mondhatnánk, de azért hadd ne hagyjam már magam ennyire egyszerűen… (Meg hát annak a taslinak a jogosultságát is vitatom… azóta is!)

Megnézem közben sebtében, hogy mit tartogat számunkra a Fortepan Nagybégánnyal kapcsolatban, de nulla képet dob fel nekem a rendszer keresője, tehát semmit. Itt aztán végképp nem lelhetünk nagybégányi tartópillérre… A Facebook viszont annál is aktívabb…

A Bódis Kriszta public[4] nevű Facebook-oldalon olvasom: „A nap hőse egyértelműen igazságügyi miniszterünk, Dr. Törőcsikné Dr. Görög Márta, aki közel tíz órán keresztül étlen-szomjan, szünet nélkül figyelmesen hallgatta az ellenzéki felszólalásokat, és magas szakmai színvonalon válaszolt a sokszor kevésbé magas röptű kérdésekre és támadásokra.

És van még egy hős: képviselőtársam, Bujdosó Andrea frakcióvezető, aki egy ponton felállt, és biztosította az obstrukciót alkalmazó ellenzéket arról, hogy végighallgatjuk őket, hiszen erről szól a demokrácia.

Lehet, hogy ez a két »várvédő« hősnő vette el a Fidesz–KDNP és a Mi Hazánk frakció kedvét, vagy egyszerűen feladták a képviselőik, de a többségük végül haza ment, aludni tért. Mi viszont még mindig itt vagyunk, és tárgyaljuk a napirenden maradt törvényjavaslatokat. Tőlük nagyjából hatan maradtak bent. Hajrá!”[5] És kell ide egy pontos dátum is, most aztán nagyon kell: mindez tegnap történt, 2026. július 7-én, Bódis Kriszta bejegyzése pedig 23:52-kor, vagyis alig mindössze nyolc perccel a nap vége előtt került ki a közösségi portálra, így hát természetesen csak ma láthattam. Vajon mit is mondhatnék? Túlzottan nem tudtam örülni Görög Márta sikerének és várvédésének. Még ha az egész Tisza-frakció úgy is élte meg. Sikerként. Eredményként. Fegyvertényként…

Hiszen az én fegyvertényem mindössze annyi ebben az adott nagybégányi pillanatban, hogy a kirúgatási, kilépési papírjaimmal kell most bíbelődnöm, kitöltögetnem, tudomásul vennem, lenyelnem (a békát…), mélységes önsajnálatot gyakorolva – amire már megboldogult apósom is figyelmeztetett –, és mostantól már nem Görög Márta a főnököm. Így hát a sikere felett érzett örömben sem tudok osztozni Bódis Krisztával – sem… Vagy bárki mással.

Valljuk be, néhány nappal korábban azért még sokkal jobban örültem volna egy hasonló tartalmú hírnek, vagy Facebook-bejegyzésnek. S egészen biztosan lájkoltam is volna…

Mostanában azonban csak ilyen e-maileket kapok:

 

„A jogviszony megszűnéséhez kapcsolódó informatikai kilépőlapot mellékelten küldöm, illetve lentebb található az informatikai (NISZ/KEF) kilépéssel kapcsolatos tájékoztató.

Ami az IM-es elszámolást illeti, az automatikusan megy a maga útján, azzal nem neked kell körbejárni, azonban van pár dolog, amit le kell adni. Erről lentebb olvashatók a tudnivalókat.

Szeretnék kérni egy eredeti átadás–átvételi jegyzőkönyvet is, amit mellékelem segítségül.”

 

Az önsajnálat malmai lassan őrölnek…

Az önsajnálat malmai lassan ölnek!

– Nem adjuk fel a csüggedésünk – ahogy Keszég Karesz mondogatta mindig is, de legfőképp sötét, rossz, negatív, elkeseredett pillanataiban.

Beszkenneltem hát sebtében a minisztériumi belépőkártyámat és a KEF[6]-es jogsimat, amit megcsináltattak ugyan nekem néhány évvel ezelőtt, de egyszer sem használtam, most viszont le kellett adnom…

Emlékbe legyenek meg ezek legalább digitálisan!

De jól van, minden nálam lévő műszaki eszközt (céges telefont, laptopot…) leadtam, minden szükséges aláírást és pecsétet megszereztem azt bizonyítandó, hogy nincs tartozásom, mondjuk, mindezt már csak be kellene vinnem egyszer egy szép napon a személyzeti osztályra, de a fenének sem volt kedve visszamenni hozzájuk. Meg aztán INNEN?! Nagybégányból nem lehet csak úgy, egyszerűen, mintha munkába menne az ember, bemetrózni Budapesten a Báthory utcába[7]. Különösképp úgy nem, hogy a bérletemet az elsők között vették el: azt bizony az utolsó munkában töltött napon le kellett (volna…) adnom. Dőltek is aztán az elektronikus postaládámba a mindenféle retorziókkal fenyegető e-mailek, amikor elsőre azt válaszoltam nekik, hogy „majd behozom a jövő héten”…

Leadás előtt természetesen még elmentettem, letakarítottam a céges laptopról (egykori laptopomról, amelyik még Afrikát és a Szaharát is megjárta velem két évvel ezelőtt…) a szemetet, vagyis az összes hulladékot, amit az évek során felhalmoztam a merevlemezén. Persze, magánügyekkel és a személyes érdeklődési körömmel is bőven kiegészítve… Mert hiszen az ember figyelme sok mindenre kiterjedhet akár munka közben is. J Voltak itt aztán mindenféle fájlok, érdekesebbek és kevésbé izgalmasak „gyuture”[8], színes halmazokban, minden egy kupacban. Rakáson…

Feltekerve, mint a méteráru…

Így például a horvát Sanja Ajdinovskival még a magyar hírlapos időkben[9] – nos hát, túlzás lenne azt állítanom, hogy ismerkedtem meg, mert legfeljebb csak – vettem fel a kapcsolatot. De ez még így is, ebben a formában is azt jelenti, hogy immár több, mint egy évtizede (esetleg másfél is lehet az ma már…) tudunk egymásról, hiszen ismerősök vagyunk a közösségi médiában. Még ha tulajdonképpen semmit sem tudok felőle. S legfőképp nem lényegi dolgokat… Annyi talán bizonyos lehet, hogy ő Zágrábban él, elsősorban koncertszervezéssel foglalkozik, ha tehát magyar lenne és Budapesten élne, akkor, gondolom, a Szigethez kötődne. Vagy a Live Nationhöz[10]. A Magyar Hírlapnál sportos kollégám volt Kiss B. László, ő nézett ki magának egy horvátországi rendezvényt, talán könnyűzenei nyári fesztivált, amire el akart utazni, s amelynek Sanja volt a sajtósa, koordinátora, a szervezőinek egyike, tudom is én, de vele kellett felvenni a kapcsolatot, hogy sajtóakkreditációt kérjünk a lapnak. Innen ered hát ez a szigorúan csak online, virtuális ismeretség…

Zágrábban járva sem találkoztam vele soha személyesen, vagy, ha egy légtérben is tartózkodtunk volna bármikor, nem tudok róla…

– Hát, végül még itt fogom majd elsiratni magam, ezen a sorsszerű anyósülésen – dünnyögöm most magam elé tulajdonképpen teljesen céltalanul és értelmetlenül. (Azért csak-csak kell lennie ebben némi öniróniának is…)

Kiss B. Laci a nyelvtudásom miatt kért meg arra, hogy én kommunikáljak a horvát szervezőkkel, és természetesen el is intéztem neki az akkreditációt – egyet-kettőt telefonáltam (természetesen mindig kötelezően a céges készülékről indítva a hívást…), megírtam nekik néhány e-mailt, vagy talán annyit sem, nagyjából ennyi, nem volt hát benne túl nagy munkabefektetésem –, s nem is foglalkoztunk ezzel a témával a továbbiakban már túl sokat. Laci is jól érezte magát a fesztiválon – azt hiszem, még anyagot is hozott onnan (a régi Hírlapokat kellene átnézni az Arcanumon, hogy ezt ellenőrizni tudjam…) –, minden a legnagyobb rendben volt. Viszont a Facebook-ismeretség Sanjával megmaradt. Végül is, engem is érdekelnek a horvátországi fesztiválok és a koncertkínálat, még ha nem is tudok mindig mindenre eljutni, amire épp szeretnék… De hát így is többször leautóztunk már Eszékre vagy Zágrábba egy-egy fontosabb eseményre, rendezvényre, koncertre. Magánszervezésben, persze a Magyar Hírlaptól és Sanja Ajdinovskitól is teljesen függetlenül…

Az óramutatóra pillantok… Lassan esteledik. Nincs apelláta, mert úgy döntöttem, hogy most én sem adom fel a csüggedésem – továbbra sem! –, nehogy aztán Keszég Karesz még majd csalódni találjon bennem valahol odafenn, ahonnan remélhetőleg most is ránk tekint. Afféle őrangyalszerepben… Mert hát mi jelöltük ki őt a halála után ügyeletes őrangyalunknak. Ő a mi választott őrangyalunk! Sőt – talán éppen ezért: „Anno, a beiktató beszédemben is a hűséget emeltem ki: »Légy hű mindhalálig és neked adom az élet koronáját« (Jel 2, 10). Ez a legfontosabb feladatunk. Mert úgy érzem, a XXI. században igencsak ingoványos talajon áll a keresztyénségünk. Hűségesek vagyunk egy ideig, aztán ha valami nem úgy sikerül, akkor már megingunk vagy elfordulunk. Hiszem és vallom, hogy nekünk minden időben, minden körülmények között hűséggel ott kell állnunk Isten mellett. Azt szeretném – és igyekszem úgy szolgálni –, hogy ha valamikor elmegyek Haranglábról vagy Nagybégányból, olyan gyülekezetet hagyjak magam után, amelyik hűséges Jézushoz. Ebben látom a lelkész legnagyobb feladatát, hogy hűséggel nevelje, tanítsa azt a közösséget, amelyet rábízott az Úr. Nem mondom, hogy maximálisan elégedett vagyok ezen a téren, és tudom, hogy a mi feladatunk a magvetés, a növekedést meg Istenre kell bízni, de olykor türelmetlen az ember…” – fogalmazott nem is olyan régen Kovács Gyula haranglábi és nagybégányi lelkész a Karpatinfo.net-nek adott, 2025. július 27-én megjelent interjúban.

 

„– Gyermek-, illetve ifjúkorában milyen kapcsolatban volt Istennel?

– A családban leginkább édesanyám volt az, aki templomba vitt bennünket a bátyámmal. Bár rendszeresen imádkoztam, nem volt igazi mély kapcsolatom az Úrral. Az istentiszteleteket is olykor szívesen kihagytam, mint általában a gyerekek, akiket jobban vonz a játék. Csak úgy nyolcadik osztály körül éreztem igazán vágyat arra, hogy ott legyek az istentiszteleteken, de ez még mindig nem volt igazi elköteleződés. Változást az aklihegyi táborozások hoztak. Az egyik alkalommal ott adtam át életemet Krisztusnak. Onnan akkor egészen más emberként tértem haza.”[11]

 

Bennem pedig folyamatosan az motoszkál most időközben, hogy ennek a térségnek itt, száztíz méteres tengerszint feletti magasságon, sokáig meghatározó urai, irányítói voltak a Bégányi család tagjai.

– De most akkor a család kapta a nevét a településről, vagy fordítva? – emelem kérdő pillantásom megboldogult apósomra, aki, mintha készült volna, rendelkezik a megfelelő válasszal erre.

Is.

Sőt, úgy húzza elő ingujjából a helytálló – kissé talán tanáriasan is kioktató – magyarázatot, mint hamiskártyás zsugás az ászokat a parti fordulópontján, amikor az izgalmak a csúcspontjukra hágnak a Casino Royale-ban, s azt lessük épp, hogy mikor libeg be James Bond a főbejáraton, bombanők, vagyis a Bond-lányok koszorújában:

– Csakis a család kaphatta a nevét a településről – kezdi most válaszát hirtelen megboldogult apósom –, ugyanis a korabeli magyar nemesi névhasználatban teljesen általános volt, hogy a családok az elsőként megszerzett, „ősi fészküknek” tekintett birtokukról nevezték el magukat. Ezt a történelmi és genealógiai tényt bizonyítja az is, hogy a falu neve sokkal régebbi, mint a család nemesi neve. Ismerünk olyan nyelvészeti kutatásokat is, amelyek szerint a Bégány, vagy a korai oklevelekben Bygan név a szláv Behan, illetőleg Beháň személynévből ered, de erről már beszéltünk. Ebből következik, hogy…

Jó, jó, jó, nem vágok a szavába…

– Egy bizonyos Bél nevű úrtól származik a nemesi família törzse – teszem hozzá mégis türelmetlenül –, Nagy Iván történész kutatta a Bégányi család történetét, így hát tőle tudjuk azt is, hogy Bél fia volt Péter, akit egy 1319-es beiktatási parancsban már „de Bégán”, vagyis Bégányból való, Bégányból származó, bégányi illetőségű néven említettek.

– Persze – vágja rá kapásból, ám egyre tanáriasabban megboldogult apósom –, de ne feledjük azt sem, hogy az oklevelek bizonyítják azt is, hogy amikor később a birtokrészeket felosztották egymás között, vagyis mindenki megkapta a maga jól megérdemelt osztályrészét, jussát az örökségből, a család tagjai akkor már „de Ó-Bégán”, „de Kis-Bégány” vagy éppen „de Nagy-Bégány” formában írták a nevüket. Ebből a „de Bégán” birtokos jelzőből merevedett ki a későbbi, az akkor már örökletes Bégányi családnév. A família meghatározása ekkor már nem egyszerűen csak a birtokaik földrajzi helyének megnevezését, megjelölését (körbepisilését…) szolgálta, afféle nemesi attitűdként, hivalkodásként, hanem ugyanúgy viselték ezt, mint mások a Szabó, a Varga, a Tóth, a Deák, a Kossuth, az Antall, a Boross, a Horn, az Orbán, a Medgyessy, a Gyurcsány, a Bajnai, vagy a Magyar vezetéknevet…

 

„– Ez indította egyházi líceumba is?

– Be kell valljam, nem. Akkor, a nyolcadik osztály elvégzése után a barátaim a Péterfalvai Református Líceumba készültek, és én is velük mentem. Addig semmit nem is hallottam erről az iskoláról, de örülök, hogy ezen az úton indultam el. És hiszem, hogy Isten vezetett oda: nem csupán megerősödtem a hitben, de a feleségemet is ott ismertem meg.

– És ott kellett dönteni, milyen pályán indul tovább…

– Hát az első két évben meg sem fordult a fejemben, hogy lelkész legyek. A harmadik év decemberében éreztem úgy, hogy nekem több kell. Nem tudtam magam elképzelni egy olyan pályán, amiből hiányzik az a lelkiség, amit megtapasztaltam a gimiben, az ifjúságin. A hitem erősítésében, a pályaválasztásban egyébként nagyon nagy szerepet játszott Zimányi József, aki abban az időben rengeteget evangelizált Kárpátalján. A líceumba is gyakran eljött, s én lestem minden szavát. Magával ragadott a stílusa, a lelkesedése, s olyan szerettem volna lenni, mint ő. Bár nem az ő szolgálata alatt tértem meg, de hiszem, hogy általa készített fel Isten arra, hogy megtérjek, s ezen az úton induljak el.”[12]

 

Időközben pedig Fábián Denissza újabb fotóját méregetem a Kárpátalja ("Закарпаття") régi és mostani képeken nevű Facebook-csoportban, bár ez csak számomra újabb, s az időben visszafelé való lépkedésemet épp a megosztás dátuma bizonyítja: ő ezt a felvételt még április 23-án, vagyis immár három hónappal ezelőtt posztolta ki a közösségi médiában. Az algoritmusok kifürkészhetetlen működése teszi, hogy ezt nekem csak most dobta fel a rendszer, ahogy pörgettem lefelé a bejegyzéseket. Ezen az 1987-ben – tehát még bőven a Szovjetunió fennállása idején – készült felvételen ugyancsak a nagybégányi Út a Kommunizmushoz kolhoz munkájából láthatunk egy megörökített életképet, amint az egyes számú brigád zöldségtermesztői vetik a paprikát és a paradicsomot. A fotón Fábián Denissza Petrás-Orosz Irént, Mihók Erzsébetet és Gazdag Máriát azonosította.

Attól pedig, hogy a Szovjetunió hamarosan szétesett, a munka még nem állt meg…

Ha viszont nem szeretnénk kigördülni a faluból, akkor nekünk hamarosan meg kell állnunk. Eddig sem haladtunk húsz-harminc kilométeres óránkénti sebességnél gyorsabban, de most még ehhez képest is lassítanunk kell… Megboldogult apósom parkolóhelyet, egy alkalmas lehetőséget keres a faluban, hogy megálljunk. Én pedig az anyósülésen ülve bóklászok továbbra is a laptopom monitorán megjelenő, diszkréten felbukkanó e-mailek között, mert vajon mi mást is tehetnék kiszolgáltatott helyzetemben:

 

„NISZ/KEF elszámolás

Az elszámoló lappal körbe kell menni és minden aláírást beszerezni.

 

1. A NISZ-hez és a KEF-hez addig nem lehet menni, amíg az informatikai kilépő lap nem fut át a rendszeren. Ez már nem papír alapon, hanem elektronikusan történik. Próbáltuk lépésről lépésre összeszedni az új eljárást, de ha nem sikerül mégsem, akkor ezzel kapcsolatban Kapás Tünde kolléganőmet lehet hívni (SZEAT ADATGAZDA, tel.: 55413, csak a SZEAT kitöltéssel kapcsolatban, nem az egész kilépési folyamattal kapcsolatban) és ő biztosan fog tudni segíteni. Explorerrel nem működik!

IM Intranet – Szolgáltatási portál (teljesen legörgetve, jobbra lesz, alulról a második opció; amennyiben jelszót kér, frissíteni kell az oldalt)

Belépő és kilépő lapok – Kilépő- és tartós távollét bejelentő űrlap, indítás

Kilépőlap: 1. szolgáltatást kezdeményező adatai: közvetlen vezető kiválasztása (a sor végén a legördülő nyílra kell kattintani, miután lenyitotta a név oszlop fölötti nagyítóra kattintva lehet benne keresni;

(olyan vezetőt kell választani, aki jóvá fogja tudni hagyni)

2. ellátásra jogosult adatai: kilépő munkatárs kiválasztása (ua. mint a kezdeményezőnél)

3. a *-gal jelölt részeket kötelezően ki kell tölteni

4. tervezet mentése, küldés

Ezután a kilépő munkatárs e-mailben kap egy üzenetet, »jóváhagyási feladattal«.

5. A linket meg kell nyitni, majd jobbra fent a név alatt a folyamatmenedzsmenten belül – aktuális feladatoknál a Kilépőlap megnyitását kell választani és a lap alján jóváhagyni. A jóváhagyás nagyon fontos, mert anélkül olyan mintha semmit sem csináltál volna.

6. Ezután a lapon megjelölt közvetlen vezető kap egy e-mailt, szintén »jóváhagyási feladattal«, akinek ugyan úgy kell eljárni, mint az 5. pontban. Ajánlott jelezni felé és tájékoztatni az eljárásról, mivel a feladó no-reply J lesz, nehogy figyelmen kívül hagyja. Szintén nagyon fontos a jóváhagyás!!!!”

 

Így zuhanok hát megint vissza az önsajnálatba…

(Pedig már épp kezdtem volna felvirágozni…)

Tudom, persze, érzem én is, hogy ezeknek a részleteknek sokkal inkább az Újzentai naplók szerkesztett változatának újabb fejezeteiben lenne igazán a méltó helyük, de hát most az egyszer – már engedtessék meg nekem, mint hirtelen munkanélkülivé vált szerencsétlennek, spontán neszretyának, címeres ökörnek, ügyeletes földönfutónak, hogy – itt és most akarok túlesni mindenen, ami a nagyhirtelenjében keletkezett hátrányos helyzetemmel jár, mert az ezzel kapcsolatos üzenetek, e-mailek és intéznivalók is itt értek utol. Nagybégányba begördülve, az anyósülésen… Még igazán szét sem nézve a faluban! Ezért pedig akár még Nagy Anna polgármestertől is hajlandó vagyok bocsánatot kérni.

– Bocsánatot kérek!

Az Elszámoló lapom kitöltve, telepecsételve, annak rendje és módja szerint. Legalább ezen a részén már átestünk…

Lendüljünk túl akár ezen is – majd egyszer még be kell vinnem ezeket a papírokat a Báthory utcába, a harmadik emelet nyolcas számú irodájába, de azt viszont nem kapkodjuk el –, hiszen engem is sokkal jobban foglalkoztat például az, hogyan lett ebből az egy faluból a mai kettő. J Történt pedig, hogy a 14–15. században Bégányiéknál különböző örökösödési folyamatok mentek végbe. (Elő-előfordultak ugyan az ilyen esetekben elmaradhatatlan viták és veszekedések, családi perpatvarok is, de a forrásaink szerint mégsem ez volt a jellemző, és legfőképp nem ez volt az események mozgatórugója…) Vagyis: esetenként több volt az örökös, mint az örökség… A birtokot és a vagyont tehát meg kellett osztani a jogosultak, illetőleg a leszármazottak között. Időközben pedig az akkori Byganban is jelentős volt a népességnövekedés.

A település nevét először 1332-ben említették az oklevelek, s úgy tudjuk, hogy akkor még csak a legrégebbi része, Ó-Bégány létezett. Később azonban, ahogy a falu terjeszkedni, gyarapodni, növekedni, fejlődni, népesedni kezdett, idővel megjelent a másik településrész is. Ezután az eredeti központot a dokumentumokban egy ideig még Ó-Bégánynak nevezték – ez volt a mai Nagybégány. No, de a Bégányi család tagjai nemzedékeken át egyszer örökségbe, máskor meg zálogba vagy ajándékba adták a falu különböző részeit egymás között, ahogy az adott alkalom épp megkívánta. Amikor pedig a család különböző ágai új jobbágytelkeket alakítottak ki az ősi birtokhatárokon belül, s akkor már az egy kissé északabbra fekvő, új falumag is létrejött, ekörül fejlődött ki hamarosan a mai Kisbégány. Az elkülönült új településrészre a hivatalos iratokban először a 16. század közepén – például 1543-ban Kÿs Beghan formában – hivatkoztak különálló faluként.

Mindebből következik, hogy igazi ikerfalvak ezek! Mert bár a két falu közigazgatásilag és földrajzilag szétvált, a történetük és a birtokosaik révén mindvégig szorosan összefonódott a sorsuk és a történetük. Fényes Elek az 1851-ben keletkezett, fentebb már idézett híres geográfiai szótárában a mai formában, „Bégány (Kis és Nagy), két egymáshoz közel fekvő magyar falu”-ként írt róluk. S ez lényegében máig is igaz, hiszen nagy általánosságban Nagybégány társközségeként hivatkoznak Kisbégányra.

Elismerően bólintok most megboldogult apósom felé, mert minden jel szerint kiváló parkolóhelyet sikerült találnia számunkra: konkrétan beállt egy lakatlannak tűnő ház – és a hozzá tartozó, innen kintről nagyobbacskának tűnő telek – kapubejárata elé. Valakinek azért csak kell laknia itt… Ahhoz túl ápolt és frissen rendezett itt minden, a járda, a fű, a kerítés, sőt még virágok is vannak, hogy elhagyatottnak véljük az épületet. Egészen pontos, precíz helyrajzi számot persze most nem tudok mondani… A behajtónál a járdát és az árok felett átívelő kis hidat termetes fák lombozata árnyékolja, ebben a kánikulában, nyári hőségben kifejezetten jólesik az effajta hűsítő felüdülés. Jobban, mint az autóklíma! A lenyitott ablakon keresztül szinte az arcomat csapkodja az egyik árnyékolónk mélyen lelógó levélzete és ágazata. A zenét egy kicsit halkabbra veszem a kocsiban… Hát igen, ha lakna itt most valaki – vagy legalábbis itthon lenne –, vélhetően már dühösen rohanna ki, hogy elzavarjon bennünket, mert elálljuk a kapuját, a bejáratát. De hozzá kell tennünk, hogy ezt a falut is kifejezetten hátrányosan érinti az elöregedés, ami szinte az egész Kárpát-medencében (a i šire…) ma már tulajdonképpen egy általános jelenség. De ugyanakkor hozzá kell tennem azonban azt is, hogy Kárpátalján még soha sehonnan nem zavartak el bennünket, amikor kényszerűségből így parkoltunk, illetéktelenül, s ha ki is néztek a kertkapun vagy a nyitott ablakon, s ha ránk is lestek egynehányan, legfeljebb csak ránk köszöntek, a jelzésemre pedig, hogy szóljanak csak nyugodtan, ha útban vagyunk, s akkor rögtön odébb állok, mindig kedvesen marasztaltak, hogy most úgysem mennek sehová, vagy épp nem várnak senkit…

Már nyitom az ajtót, de még az autóban ülök, amikor rágyújtok.

Fél perccel, vagy talán két slukkal később pedig már a mellettünk elhaladó járókelőket méregetem, de egyikükben sem ismerem fel Szidor Szilviát, Sztrocsák Juliannát, Kuruc Máriát, Orosz Vilmát, Hidi Erzsébetet vagy Túróci Máriát… Pedig ez itt, kérem tisztelettel, az ő falujuk! Mi ebben a térben – ahogy már jeleztem is – csak betolakodók, illegális behatolók lehetünk, akármilyen jó szándékkal érkezzünk is[13]…

Szidor Szilvia, Sztrocsák Julianna, Kuruc Mária, Orosz Vilma, Hidi Erzsébet és Túróci Mária arcát én ugyanis ugyancsak Fábián Denissza tavaly májusi posztjából ismerem, a Kárpátalja ("Закарпаття") régi és mostani képeken nevű Facebook-csoportból. Ezen az 1991-es felvételen ezek a vidám hölgyek épp az Út a Kommunizmushoz kolhoz zöldségkertészetében vágták a nyári káposztát… Az ikerfalvak egymáshoz való közelségét – összenövését – jelzi egyebekben az is, hogy közülük többen épp kisbégányiak, ezért hát könnyen lehet, hogy a hétköznapjaikban, szabadnapjaikon, nyugdíjas éveikben valamiért mégsem éppen Nagybégány utcáit járják. Teszem azt, az unokákat sétáltatva… S ha épp Nagybégányba tévednének, akkor sem feltétlenül bizonyos, hogy éppen engem keresnének egy idegen porta kapubejárója előtt parkolva. Illetéktelenül… Mondhatni.

Az autó mellett cigizgető ötvenöt éves suhancról pedig valószínűleg nem feltételeznék, hogy a megismerés, a felfedezés szándékával érkezett.

Mint a világjárásra indult autóstoppos kölykök…

Legfeljebb csak kódorgó menekültnek, migránsnak vélhetnének. Esetleg.

Közben pedig a motorháztetőre fektetett laptopom monitorát kémlelem, az egeret a kocsiban hagytam, így hát az érintőpadra kell koncentrálnom (aminek használatában továbbra is teljesen járatlan és ügyetlen vagyok…): a céges számítógépről elmentett fájlokat húzogatom át egyik mappából a másikba. Igyekszem valami rendszert varázsolni ezek közé… Wingardium leviosa[14]!

Mi tagadás, nem egyszerű feladat elé állítottam saját magamat…

A zágrábi Sanja Ajdinovskit említettem az imént megboldogult apósomnak, még útközben, a kocsiban, akit fesztiválszervezőként a magyar hírlapos időkben kerestem meg Kiss B. Laci kollégám és barátom érdekében… S bár a rendezvény akkor és ott a lehető legnagyobb rendben lezajlott, akkreditációt is sikerült szereznünk, az alkalmi Facebook-ismeretség azóta sem szakadt meg, továbbra is fennmaradt. Történt pedig, hogy négy évvel ezelőtt, 2022 januárjában – tehát már jóval Laci egykori fesztiváli kiruccanása után –, valamikor az év legelején, az akkor már minisztériumi munkahelyemre érkezvén, vagyis még a reggeli órákban (a szigorúan vett és még szigorúbban betartatott hivatali munkaidő legelején…) a közösségi médiában láttam meg Sanja posztját, amelyben a Večernji list című napilap aznapi cikkét osztotta meg egy, az újságból befotózott fényképen. Nem volt ez egy túl jó felvétel – leginkább csak egy hevenyészetten, okostelefonnal elkattintott változat –, helyenként a szöveg is csak alig, vagy egyáltalán nem olvasható. Alig kibogarászható… S írta is rögtön ő maga is a kísérőszövegében, hogy akinek van belőle jobb minőségű változata, az ne fogja vissza magát… No, erre aztán nekem sem kellett sokkal több!

A Večernjak[15] rendszeres olvasójaként – időnként fordítottam is belőle, vagy publicisztikáimban hivatkoztam rá –, ha nem is volt teljesen szabad bejárásom a honlapra, annak a nagynyilvánosság elől is rejtett zugaiba, de addigra már egészen jól kiismertem az apróbb titkait, működési mechanizmusait, nyavalyáit, turpisságait. Puszipajtások lettünk az ott működtetett algoritmusokkal… Így hát tudtam azt is, hogyan lehet rávenni a rendszert, hogy tegyen meg nekem, adjon meg nekem olyasmit is, amit az eredeti szándéka szerint nem feltétlenül szeretne… Sebtében odakattintottam, és letöltöttem a napi lapszám keresett oldalát egy, nyilvánvalóan tördelési/nyomdai PDF-változatból átalakított, egész rendesen olvasható és áttekinthető, tiszta képfájlban. Még lebutított felbontású is volt az árvám… No, ezt posztoltam oda aztán Sanja Facebook-bejegyzése alá, ő pedig köszönettel lájkolta. Egy újabb fontos lépés a kommunikációban és a kapcsolatépítésben.

Maja Car volt a Večernji list 2022. január 11-i, keddi, a kulturális rovatban közreadott cikkének szerzője, s úgy nézem, hogy ő még mindig ennél az újságnál dolgozik. S nem akkor, hanem éppen most készítettem belőle egy gyors fordítást, itt, a nagybégányi járókelők szeme láttára, akik között akár szinte csak véletlenül idekeveredett kisbégányaik is akadhatnak. Ha ismerjük a látványpékség fogalmát, akkor nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy ez volt itt a látványfordítás, látványfordítóiroda[16] (sic!).

 

„ÚJ DIVATHULLÁM HORVÁTORSZÁGBAN

Művészi íriszfotózás: mindegyik más, és a leggyakrabban párok fényképezkednek[[17]]

 

Valóságos divattá vált Horvátországban az íriszfotózás, amiben egyedi módon találkozik a művészet és az anatómia. Szemünkben mintegy kétszázharminc olyan egyedi pont található, ami minden ember íriszét egyedivé teszi.[[18]]

 

Sanja Ajdinovski, a koncertszervezéssel, rendezvényekkel és kiállításokkal foglalkozó Outbox[[19]] ügynökség társtulajdonosa a pandémia idején, amikor a koncertszervezési lehetőségek hirtelen beszűkültek, meglelte a módját annak, hogyan ötvözzék a művészetet az anatómiával, és ez telitalálatnak bizonyult. Két kolléganőjével, Ivana Bokulić Rajićtyal és Renata Gojakkal összefogva elindították az Iris Foto Artot, vagyis megteremtették a művészi íriszfotózás lehetőségét.[[20]]

– Az ötlet a Bodies kiállítás után jutott az eszünkbe, amit Zágrábban a Klovićevi dvori galériában tartottunk meg[[21]], magyarországi partnerünkkel, a Concert Europe[[22]]-pal együttműködésben. Ekkor jöttünk rá, hogy ez egy nagyszerű termék, mert ebben, mint mondta, találkozik az anatómia és a művészet, hiszen egy olyan típusú fotózásról van szó, amelyik az emberi testből meríti a hihetetlen kreációit. Mi azonban mindebben csak közvetítők vagyunk, akik megmutatják, hogy milyen szépséget hordoznak magukban az emberek, hiszen az emberi szem a testünk legszebb és legizgalmasabb része. A mondás, miszerint a szemünk tükör, valóban igaz, mert a projektben eltöltött hónapok alatt szemek százairól készítettünk felvételeket, és mindegyik írisz elmesélte a saját történetét – mondja Sanja Ajdinovski.[[23]]”

 

Éles tülkölés szakítja most félbe elmélyülésemet teljesen váratlanul: úgy tűnik, hogy mégsem lehet teljesen lakatlan vagy elhagyatott ez a ház, ez az épület, ez a telek. Mögöttünk áll az autó, amelyik be szeretett volna kanyarodni a megboldogult apósom által kiszemelt, kiválasztott kapubejáróhoz, de aztán – éppen miattunk! – hoppon maradt, meg kellett torpannia. Persze a jármű utasai között sem ismerem fel sem Szidor Szilviát, sem Sztrocsák Juliannát, sem Kuruc Máriát, sem Orosz Vilmát, sem Hidi Erzsébetet vagy épp Túróci Máriát… Ők most nincsenek itt. Meg aztán nyári káposztánk sincs, amit esetleg vágni kellene/lehetne…

De azt talán nem is hagynánk már rájuk, hanem beállnánk közéjük segíteni.

– Sőt, már kolhoz is múlté!

A jelenhez és az önsajnálathoz köt azonban engem még mindig a feladatköreim átadás-átvételről készült jegyzőkönyv, amelyet ugyancsak hamarosan le kell majd adnom – távozó félben – a Báthory utcai, harmadik emeleti titkárságon… Sebtében csatolom hát a beszkennelt változatát egy e-mailhez, amit viszont még nem küldök el: a Gmailen néhány nappal későbbre időzítem annak kipostázását… Isten hozott a jövőben!

(S még mondja valaki, hogy az időutazás nem lehetséges?!…)

Nagy szerencse, hogy semmilyen olyan, folyamatban lévő feladatom nem volt, amit át kellett, vagy át lehetett volna adnom bárkinek is… De azért ezt is rögzítettük egy hevenyészetten összedobott jegyzőkönyvben!

Mert egyetlenegy ilyen feladatot sem kaptam senkitől már hónapok óta, hiába jártam be becsülettel, napi rendszerességgel a munkahelyemre…

Sőt, igazán még olyan főnököm sem volt – vagy legalábbis én nem találkoztam vele –, aki ilyet esetleg adhatott volna!

– So long, bro… – dünnyögöm magam elé, miközben egy újabb cigire gyújtok.

A fordítást már nagybégányi vendéglátóinknál, házigazdáinknál fejezem be, a konyhaasztaluknál ülve – laptopom a viaszosvászon terítőn (abroszon…), egy gőzölgő kávé mellett –, akikhez hívatlanul ugyan, de betolakodtunk, vagyis beparkoltunk a kapubejárójuk előtti fák árnyékába. S miközben mi ott időztünk, ők hazaérkeztek. Megboldogult apósom először kitolatott az autónkkal, hogy hazaengedje őket – vagyis, hogy haza tudjanak menni, be tudjanak hajtani a saját tősgyökeres udvarukra –, majd pedig visszaállt a kapubejárójukra (szinte milliméterre pontosan ugyanúgy parkolt be, mint korábban…), a kapujuk elé, a fák lombjának árnyékába. Ezekben a hőkupolás, kánikulás időkben ez utóbbi sem egy mellékes szempont. Fontos immár a mimika, a kéz- és a lábmunka – ahogyan Đorđe Balašević (1953–2021) egyszer rég már megénekelte[24] –, amivel mutogatni lehet, értelmezni a szavainkat, ráerősíteni a gondolatmeneteinkre, mert ők nem magyarok, bár egészen jól, de mégis „csak” törve beszélik a mi anyanyelvünket. Mindezek összességével mégis nagyon kellemesen megértjük egymást, jól alakul a beszélgetés folyama, a barátkozás, s ők maguk is mondják, hogy a falu mintegy kétezer fős lakosságából nagyjából ezernyolcszázan magyarok – s lényegében ezért tanultak meg ők is, amennyit megtanultak, még gyermekkorukban –, de ők ezzel együtt is a kivételt erősítik. Az utcán a szomszédokkal prímán elboldogulnak, megértik egymást… Akárcsak a boltban, üzletekben, piacon, postán, vendéglátóhelyeken. Lényegében: bárhol.

Megboldogult apósommal igyekeztünk kezdetben szerbül, horvátul, bosnyákul, montenegróiul – összességében tehát: délszlávul! – beszélni hozzájuk, de nem értettek bennünket, s megszólaltak ők is talán ukránul, oroszul, ruszinul, vagy leginkább azon a keveréknyelven, ami ugyan (nyelvészeti szempontból…) nem egy önálló nyelv vagy nyelvjárás, de amit a hétköznapokban kárpátaljainak nevezünk. Gondoljunk csak arra, hogy az Európai Unióban is ismert – bár a nagy költségekre hivatkozva nem emelték a közösség hivatalos nyelveinek rangjára – a luxemburgi nyelv[25] is, ami hasonlóképp, a különböző nemzetek egymás mellett élése nyomán létrejött, afféle keveréknyelvként alakult ki, majd végül önállósodott. Nyelvészeknek kellene vizsgálniuk és tanulmányozniuk ezt a kárpátaljai keveréknyelvet is, amelyik az ukrán, ruszin, orosz és a magyar sajátságos ötvözete. Sőt, talán még a cigányé is (legalábbis egyes területeken egészen biztosan…), bár én nem vagyok nyelvész, de ahogy hallgatom őket, belelátom, belegondolom akár ezt a lehetőséget is… Családi anekdotákban, laza beszélgetésekben a két-három-négy nyelv szavai egyszerre, a lehető legtermészetesebb módon repülnek be a mondatokba, amit egyfajta regionális szlengnek is tekintenek, hiszen a piacon, vagy boltokban, a hivatalok előtti beszélgetésekben (várakozás közben…), kocsmaasztal mellett, a szomszédok közötti gyors értekezésekben a nyelvhatár elmosódik. Hiszen a kommunikáció lényege (alapfunkciója…) éppen az, hogy megértsük egymást, hogy érthető módon kifejezzük a gondolatainkat – s a nyelv eben csak másodlagos szerepet játszik. Az emberek anélkül váltanak nyelvet, hogy odafigyelnék arra, vagy felfigyelnének rá, hogy pontosan melyik szabályait vagy szavait használják, az igényesebb megszólalók ajkán azonban a kevert mondatok nagy általánosságban az összes érintett/használt nyelv szabályainak megfelelnek. Olyan is előfordul, hogy az egyik nyelven elkezdik a mondatot és a másikon fejezik be. Vagy az adott nyelv szavai közé annak ragozásának megfelelően odakeverik a másik nyelv szókészletét. Sok helyen előfordult ez régebben Vajdaságban is, ma már azonban, sajnos, egyre kevésbé… Ezért hát én sem tudom most nagy hirtelenjében eldönteni, hogy vendéglátóink egymás közt milyen nyelvet használnak, vagy, amikor a saját nyelvükön igyekeznek bennünket megszólítani, akkor azt melyiken teszik. No jó, nem olyan nagy probléma ez.

Egyébként egy szimpatikus idősödő házaspárról van szó, vagy a mi generációnkhoz tartoznak, vagy csak alig néhány évvel lehetnek idősebbek nálam – én saccperkábé amolyan ötven és hatvan közé teszem őket; jó mozgású, friss lelkületű, élénk fantáziájú emberek –, s a kávé mellett megtudjuk róluk még azt is, hogy felnőtt gyermekeik vannak, a fiuk már a 2022-ben kezdődött háború előtt is Lengyelországban kereste a boldogulását autószerelőként (az utóbbi években viszont nem nagyon mer hazajárni…), lányuk pedig eredetileg Herszonba ment férjhez, de szerencsére később Lvivben, vagyis Lembergben telepedtek le, ma is ott élnek, három gyermeket nevelnek. Ennek köszönhető, hogy a vejüket még nem mozgósították…

Feléjük fordítom most a laptopom monitorát, de hiába, nem ismerik fel sem Lengyel Irént, sem Kohut Erzsébetet, sem Olcsvári Elvirát ezen a felvételen[26], amelyet ugyancsak Fábián Denissza osztott meg tavaly februárban a Kárpátalja ("Закарпаття") régi és mostani képeken nevű Facebook-csoportban. Az ifjabb Olcsvári Elvira[27] hozzáfűzött kommentjéből láthatjuk, hogy édesanyja már nem él, Tóth Andreától[28] pedig megtudhatjuk azt is, hogy keresztanyja, Lengyel Irén is elhunyt már időközben. „Nem voltak olyan rosszak azok az évek, ahogy én a gyerekkoromra visszaemlékezem” – írta oda a fotó alá. Kun Irénke[29] azonban – szerencsére – pontosított: „Ez a Lengyel Irén még él.

Ő az édesanyám.”

Isten adjon neki még nagyon hosszú éltet!

Komári Mária[30] tisztázta némileg a helyzetet: „Igen, volt egy másik Lengyel Irén is, névrokona, a Szilvi anyukája, ő már régóta elköltözött az élők sorából.”

„Erzsikét megismertem, Dédából[[31]] ment oda férjhez. Jól elteltek az évek” – olvashatjuk Jászik Mária[32] kommentjében, amiből nyilvánvalóvá válik, hogy Kohut Erzsébet is elhunyt már.

A képről ketten tehát ma már nincsenek az élők sorában. Nyugodjanak békében!

Most látom – így a kávém utolsó kortya mellett –, hogy a kommentekben megszólalók közül Jászik Mária viszonylag gyakran osztja meg a Facebookon Kun Magdolna[33] verseit (ő talán Kun Irénke rokona lehet?…), ezeket böngészgetve olvasok fel néhányat az asztaltársaságnak. Kerüljön hát most be ide is egy:

 

Múltban jártam

 

Múltban jártam kedves, szép emlékek között,

ott, ahol nem volt ismert a szívbe rejtett bánat,

csak az a mérhetetlen nagy élet-boldogság,

mely két bohó tekintetből tiszta fénnyel áradt.

 

Ott voltam, hol önfeledt volt édes kacagásunk,

hol nem volt könnyes árnya a csillagtalan éjnek,

s ahol úgy tudtunk örülni a lopott perceknek,

mint két szökött rab a forró szenvedélynek.

 

Mindenhol voltam, hol puha lépted hagytad,

hogy átérezzem még egyszer milyen lehetett,

mikor abba az ismeretlen, szép világba léptünk,

ahol szívkarcolt padok őrzik érzéseinket.

 

– No, kedvenc igricem, Zsebők[34] kolléga, lenne kedved megénekelni ezt? – szólok ki most a történetből, csak úgy lazán, mintha a negyedik fal az irodalomban sem létezne.

S ha már úgyis itt vagyunk, Nagybégányban, jelölöm most a szerzőt sebtében ismerősnek a Facebookon[35]… Hiszen úgysem találkoztunk még az életben sohasem! (S ez máris feljogosít minden ilyesmire…)

De legalább tudhatunk egymásról!

Közben persze vodka, házi pálinka is került a kávézás mellé az asztalra, amiből ezúttal csak én ihatok, hiszen megboldogult apósom tiszte a vezetés. Ő dönt, iszik vagy vezet – csak semmiképp se tegye egyszerre mindhármat!

A zágrábi Večernji list cikkéből[36] így, barátkozós poharazgatás, ismerkedés, kötetlen beszélgetés – új, potenciális barátok becserkészése – közben készült fordításomat igyekszem még letisztázni, csiszolgatni a konyhaasztal mellett ülve. Bár gyémánt talán már nem lesz belőle… Lássuk csak, kezdetnek, vajon hol is tartottunk: „Nem ismert, hogy ki volt az első, aki az írisz művészi fotózásával kezdett foglalkozni, de annak egyediségét, ami alapján akár azonosítani is lehet az embereket, már a nyolcvanas években felismerték. Tíz évvel később dr. John Daugman[[37]] a Cambridge-en kidolgozta az első algoritmust az írisz egyedi jellemzőinek azonosítására, és éppen ebből a tudományos megközelítésből keletkezett a művészi fotózás, magyarázza Ajdinovski. Természetesen hangsúlyoznunk kell azt is, hogy az írisz alapján történő azonosítás és a szivárványhártya művészi fotózása két, egymástól teljesen elkülönülő eljárás.[[38]]

– A szivárványhártya a testünk legkülönlegesebb része. Mintái már az anyaméhben formálódnak, de teljesen csak hároméves korban válnak láthatóvá. Felépítését tekintve egy kötőszövetes rétegből és egy hámrétegből, valamint két fontosabb izomból áll, amelyek funkciója a pupilla zárása és nyitása. Hihetetlenek azok a mintázatok, amelyeket az emberek magukban hordoznak, a különféle bordákon és redőkön át egészen azokig a rostokig, amelyek minden szivárványhártyát egyedivé tesznek. Szemünkben kétszázharmincnál is több olyan pont van, ami egyedivé teszi az íriszünket, de még ennél is érdekesebb az, hogy milyen művészi élményt nyújtanak a róluk készült fényképek. Láthatunk bennük bolygókat, óceánokat, napraforgóföldeket, mezőket, mert tulajdonképpen az egész univerzum, a természet, maga az élet tükröződik vissza a szemükben. Ezért is mondják, hogy a szemünk ablak a világra, mert a világ látható is a szemünkben – állítja Ajdinovski.[[39]]

Érdekes, hogy tízezer évvel ezelőtt még mindenkinek barna szeme volt, mondja, de aztán mutálódott a melaninért, vagyis a szemünk színét meghatározó pigmentért felelős gén, ezáltal csökkent a pigment mennyisége, és létrejött az első kék szempár. Márpedig minden olyan mutáció, amelyik tartósan fennmarad, szükséges, így pedig ma már számtalan különlegesen szép szemszínünk van a sötétbarnától a borostyánon át az égkékig. További érdekesség, hogy zöld szeme csak az emberi populáció két százalékának van. Korábbi meggyőződésük ellenére sokan meglepődnek, mondja Ajdinovski, amikor az íriszfotózáson kiderül, hogy nem zöld, hanem kékes sárga a szemük színe, ami csak a szivárványhártya rétegződése miatt kelt zöldes hatást.[[40]]”

 

No jó, három vodka után már nem érdemes – és legfőképp nem is szabad! – hivatalos ügyintézéssel foglalkozni, mert másnap majd megszégyenülten megbánhatja az ember. L Szerencsére most nem nekem kell válaszolnom, űrlapot kitöltenem vagy e-mailt fogalmaznom, hiszen amíg itt ücsörögtünk nagybégányi alkalmi vendéglátóink konyhájában, befutott a postaládámba egy elektronikus küldemény, amelyben nekem küldték el a munkaviszonyom felbontásáról szóló megállapodást: MEGÁLLAPODÁS munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetéséről. L No, jó napot! Kalap, kabát, esernyő… Persze, hát végül is aláírtam nekik ebben a formában… Nem akartam eljátszani a kötözködő balfék szerepét, amit ebben a darabban rám osztottak. Visszaadtam a szerepet! Legyen nekik pont úgy a legjobb, ahogy a kirúgásomat elképzelték…

Mondhatjuk úgy is, hogy rájuk hagytam… (Főjenek a saját levükben…)

Három vodka után meg úgyis csak káromkodásokban, trágárkodásban, vagyis tapintatlanágban és ízléstelenségben nyilvánulhatna meg az önsajnálat, de ezt a szívességet én ugyan nem teszem meg nekik!

Itt sem, most sem!

Ha erre itt még egy kicsit továbbhaladunk – integetnek a karjukkal hevesen –, akkor pár száz méter múlva elérjük a településnév-táblát, vagyis elhagyjuk a falut – figyelmeztetnek bennünket kedves és szívélyes vendéglátóink, s egyúttal útba is igazítanak, hogy merre, milyen irányban induljunk tovább. Abba az irányba, amelyből érkeztünk… Akár gyalog is kimehetünk megnézni a falutáblát, de ha látni akarunk bármit is Nagybégányból, akkor jobban tesszük, ha visszafordulunk – mondják. Lassan bizony készülődünk, hiszen nemcsak a kávénk fogyott el, de az elénk kínált vodka, házi pálinka mennyisége is erősen megcsappant az üvegben. Ez utóbbit érzem is egy kicsit a fejemen… Sőt, akad itt még némi balzsam is, ahogy a helyiek hívják… Én afféle gyomorkeserűnek mondanám, sok-sok gyógynövénnyel, és kellemesen csúszik az egyéb italok mellé is. Карпатський бальзам… Úgy tanultuk kárpátaljai barátainktól, hogy ez, a huszonegyfajta – vagy valami ilyesmi számú – gyógyfűből készülő keserűlikőr az emésztést is segíti, s mint mondják, a gyógyhatása elvitathatatlan. Erre szerencsére most nincs szükségem, jól vagyok, még tartom magam, ámbátor ugyanilyen szerencseként élem meg azt is, hogy ma nem én vezetek. Ez persze nem ment meg, a legcsekélyebb mértékben sem megboldogult apósom szúrós tekintetétől. És azt is mondják, hogy másnapos fejre és (ön)tudatra sincs jobb ennél! Sőt, másnaposság megelőzésére is kiválóan szolgál, ha a túlcsordult este végén fogyasztja az ember, lefekvés, elalvás, kidőlés előtt. Egy kilépőre talán még futja az időnkből… – bizakodom diszkréten. (Persze, amikor kirúgják az embert, a legjobb, és egyúttal a legtöbb is, amit tehet, hogy jó alaposan leissza magát… Talán ez is az önsajnálat egyik elvárt és megkívánt fokozata… és még mindenképp a gyász fázisához köthető…) További nagy szerencse az is, hogy a fordítással is sikerült végeznem, mire a beszélgetésnek, illetve ennek a hosszúra nyúlt felebaráti csevejnek a hevében elmerültünk volna az italozásban. Íme:

„– A fényképezés nagyjából tíz percig tart, szemtől függően, a képek kidolgozása pedig negyvenöt percet vesz igénybe, ha kisebb méretben készülnek, a nagy formátumokra ugyanis néhány napot várni kell, annak függvényében, hogy mennyi megrendelésünk van. A fotózáson bárki részt vehet, akár lencsével vagy szemüveggel is, világosabb, vagy sötétebb szeműek, idősebbek és fiatalok. Eddig már az összes életkorból jelentkeztek nálunk emberek, az íriszfotózást csak azoknak nem ajánljuk, akiknek valamilyen jellegű szemgyulladásuk van, szabály szerint pedig nem fényképezünk kisbabákat és három év alatti gyermekeket. Természetesen voltak kivételek is, így sikeresen készítettünk felvételeket egy hat- és egy nyolchónapos csecsemőről is, valamint mintegy tíz, három év alatt gyermekről, de ez nem gyakorlat nálunk. Ennek pedig az az oka, hogy a csecsemők és a kisgyermekek nehezen tartják nyitva a szemüket, illetve nehezebb nyugton maradniuk, így, ha néhány próbálkozás után sem sikerül a felvétel, akkor idegesekké válnak – nevet Ajdinovski, majd hozzáteszi még:[[41]]

– A horvátok valósággal el vannak elragadtatva tőle. A közösségi médiának és a nálunk készült fotók megosztásának köszönhetően a tevékenységünk igen nagy érdeklődést váltott ki, a munka tehát szépen felpörgött. A leggyakrabban párok jönnek, közös íriszfotókat készíttetnek, vouchereket ajándékoznak esküvőkre, évfordulókra, születésnapokra. De fényképezkednek egész családok is, mert ezek annyira szép felvételek, hogy bármilyen belső térbe kiválóan beilleszthetők. Járt nálunk például egy öttagú család, amelynek tagjai fantasztikusan reagáltak, amikor meglátták az elkészült felvételeket. Sokan fordulnak hozzánk olyan kérésekkel is, hogy fényképezzük le a házi kedvenceik szivárványhártyáját, de ezt egyelőre nem tudjuk úgy megoldani, hogy minőségi felvételeket készíthessünk.[[42]]”

Én persze közben már a Booking.com-on nézegetem, hol találhatunk szállást magunknak ma estére, éjszakára. Talán az elfogyasztott italmennyiség is hozzájárul ahhoz, hogy nem örülnék, ha most hirtelen továbbutaznánk… A legelső találat, amit földobott nekem a rendszer, egy Сонечко (Szonecsko?…) nevű panzióhoz vezet. Ha panziónak nevezhetjük ezt egyáltalán… „A Nagybégányban található Сонечко légkondicionált szállást kínál terasszal. A nyaralóban közös konyha és ingyenes wifi biztosított.

A nyaraló 2 hálószobával, 2 fürdőszobával, síkképernyős kábel-TV-vel, étkezősarokkal, teljesen felszerelt konyhával, valamint kertre néző, kültéri pihenősarokkal rendelkezik.

A vendégek a kertben pihenhetnek.

Munkács 28 km-re, Beregszász pedig 10 km-re található.

Olyan helyen van, hogy a párok kedvence lett! Kétfős utakhoz 9,0 pontra értékelték.”[43] Engem persze kissé elkedvetlenít, hogy azzal hirdetik magukat, hogy nemdohányzó szobákat kínálnak…

Rá is gyújtok még egy cigarettára sebtében!

Csak úgy, spontán módon, ösztönből, ezzel is késleltetve az indulásunkat…

Az ingyenes parkolás és a díjmentes wifi persze kedvemre van, de… De miért üldöznek már ennyire bennünket, dohányosokat?!

– Mint a kivert kutyákat… – dünnyögöm.

Egyébként a szállás fotói tetszetősek, csábítóak és vonzóak, valóban érdemes lenne itt megpihennünk, a Sevcsenko[44] utca 3. alatt. J

– Vagy a „Harap utca három alatt”[45], ahogy tetszik…

A Booking.com időközben pedig azt is elárulja nekem, hogy ezen a szálláshelyen – a helyi ukrán hrivnyából átszámítva – tizenhétezer-ötszázhetvenöt forintot kellene fizetnünk egy éjszakára, két személyre. Jelentősen olcsóbbnak tűnik így hát a másik lehetőség, az Olekszandr apartmanház[46] (Олександр Апартамент) a Kossuth utcában, ahol jóval alacsonyabb áron, akár már négyezer-kétszáznegyven forintból is megúszhatjuk, ennyibe kerülne ugyanis, ha náluk hajtanánk világmegváltó álmokra fejüket. Grátisz, azaz díjmentes horkolással… Itt is biztosított minden, mi szem s szájnak ingere: ingyen wifi, parkolás, teljesen felszerelt konyha, terasz (a kertre néző kilátással…), légkondicionált apartman hálószobával, és síkképernyős tévékészülék…

– Remélem, a belgrádi N1 is fogható náluk – szakad ki belőlem a wishful thinking, vagyis a vágyvezérelt gondolkodás.

De egyelőre nem járunk még sem a Sevcsenko, sem a Harap, sem a Kossuth utcában…

Hanem kint vagyunk a faluvégen!

Egy gyors fotó is elkattan hirtelenjében okostelefonnal a település-névtábláról…

S miközben kedélyesen ballagunk vissza az autónkhoz, amit otthagytunk vendéglátóink kapubejáróján, a ház előtti fák alatt, afféle kósza gondolatként még felvetem házigazdáinknak, hogy Nagybégány – vagyis a mindenféle környékbeli Bégányok: Ó-Bégány, Kisbégány, Nagybégány – neve a Behan vagy Beháň szláv személynévből ered, s ez a gondolat most nem is az otthonunk felé (legyen az akár Budapesten vagy Zentán… esetleg az EX-YU térségben…) irányítja figyelmünket, hanem vigyázó tekintetünket egyszeriben a mai Szlovákiára vetjük!

– Történt ugyanis, hogy…

Egy bizonyos Ľubomír Behan vált a modern Szlovákia leghírhedtebb bűnözőinek egyikévé, akinek neve nagyjából egy évtizeddel ezelőtt, 2016-ban azután lett nemcsak országosan, de nemzetközileg is ismert, azután, hogy megszökött a börtönből: merész és hihetetlenül egyszerű módon egyszerűen csak kisétált az ország legszigorúbban őrzött fegyintézetéből, a lipótvári (Leopoldov) börtönből, elsétált a többedmagával őt is felügyelő őrszemélyzet orra elől…

– Igen, igen – bólogatnak vendéglátóink –, mi is hallottunk már róla, de nem kötöttük össze a falunkkal.

Persze, miért is kötötték volna?!

Megboldogult apósom pedig egy ellentmondást nem tűrő mozdulattal gyakorlatilag betuszkol most a kocsiba. Nincs más hátra – nincs apelláta! –, mint előre: indulunk.

Visszafelé Nagybégány útján…

– DÁP-om, DÁP-om, mondd meg nékem…

Nekem pedig közben – szinte csak azért (kiszámítható módon?…), hogy ne is legyen alkalmam elmenekülni az önsajnálat elől; vagy felocsúdnom az önsajnálatból –, most, ahogy indulófélben még a telefonomra pillantok (hiszen a laptopomat már elcsomagoltam a hátizsákomba…), látom ám, hogy az ertesites@tarhely.gov.hu e-mail címről érkezett szerelmetes küldeményem. Hát most mihez kezdjek véled? Amikor így csőstül zúdul a nyakamba a mindenféle jóság…

Halmozottan!

No jó, megnyitom a levelet, már csak azért is, hogy képben legyek afelől, hogyan halad a kiléptetési ügyintézésem. Csak, hogy tudjam, ki mit akar a csőrepedés közepette… Azt írják:

 

„Átvételi értesítő

Kedves SZABÓ PALÓCZ ATTILA!

Tárhelyedre küldemény érkezett.

A küldeményt átveheted a Digitális Állampolgár mobilalkalmazással.

 

DÁP mobilalkalmazás megnyitása[[47]]

 

Ha nincs Digitális Állampolgár mobilalkalmazásod, vedd át a küldeményt a Tárhely webes felületén.

 

Tárhely megnyitása[[48]]

 

A küldemény 30 naptári nap múlva automatikusan törlődik. Ha szeretnéd megőrizni, helyezd át a tartós tárba, vagy mentsd le a számítógépedre vagy a mobiltelefonodra.

 

Küldemény adatai

Feladó: Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) (NEAKTAJ)

Címzett: SZABÓ PALÓCZ ATTILA

Dokumentum típusa: ertesites

Fájl neve: 123011790_20260703_141938_jgv_valt.pdf

Befogadás időpontja: 2026.07.03. 14:19:41

Érkeztetési szám: 269104313202607031419309311

 

Ha kérdésed van a küldeménnyel kapcsolatban, hivatkozz az érkeztetési számra!

 

Az Átvételi értesítő egy elektronikusan hitelesített elektronikus igazolás arról, hogy küldemény érkezett a címzett tárhelyére és ennek tényéről [a] címzett értesítése megtörtént.

 

Üdvözlettel,

Tárhely csapata”

 

De nekem persze van DÁP-om (hogy a csudába ne lenne?…), így hát egészen egyszerűen le tudom tölteni a fájlt, amely igazolja, hogy az eddigi foglalkoztatóm bejelentette kirúgásomat az egészségbiztosítónál. Nem teketóriázott! Hanem egyszeriben csak adj neki… J Vagyis, amikor majd „megtérünk” erről az utazásunkról, ne nagyon akarjak majd orvoshoz menni odahaza, mert szeptember 30-tól elveszejtem minden jogosultságom. Az összeset, mint Chuck Norris (1940–2026) a fekvőtámaszokat…

– Ezen kellene hát most sebtében keseregnem? – vonok vállat, miközben telefonom a kesztyűtartóba csúsztatom.

Ennyit erről…

– Akkor most visszafelé indulunk, abba az irányba, ahonnan jöttünk? – emelem inkább kérdő tekintetem megboldogult apósomra. – Vissza a város felé?

S ebben a röptében elszabadult – átgondolatlanul elszalajtott – mondatban, önhatalmúlag ugyan, de máris városi rangra emeltem Nagybégányt. Eszi fene, nekem város… Vagy legalábbis lehetne város is! Hiszen a közigazgatás útvesztőiben ennél kisebb lélekszámú, és Nagybégánynál kisebb kiterjedésű városok is vannak a különböző országok, államok, birodalmak, köztársaságok térképein.

És ennél nagyobb falvak is…

– Megalszunk itt majd valahol, talán a Harap utca három alatt…

 

Nagybégányi lakosztályunkban/apartmanunkban – légkondicionált szállás terasszal, konyhával, síkképernyős televízióval (amelyiken a belgrádi N1 adása, sajnos, mégsem fogható…) és ingyenes wifivel a Harap utca három alatt – szinte napfelkeltére érkeztem ki az udvarra kávézni. Egyedül… Előző este bizony nagyon hamar elnyomott az elfogyasztott nagy, vagy legalábbis a megszokottnál nagyobb mennyiségű vodka, házi pálinka és balzsam különleges, nemes keveréke, így hát nem volt problémám az elalvással. Valerianát sem kellett bevennem lefekvés előtt, no persze, hát nem is a mindenem… (Csakis a Seduxen?!…) Megboldogult apósom még az igazak álmát alussza, de a környéken egyelőre szinte semmi sem mozdul, a háziaknak vagy az itt megszállt más vendégeknek sem láttam semmi nyomát. Csak ez a kölyökkorú olasz masztiffjuk – ismert még Cane corso néven is; bár határozottan emlékszem, hogy az este pedig Borisznak szólították – sertepertél itt mellettem, jön, bújik, ugrál, mindenemet összenyálazza, a térdemnek támasztja a lábát, mintha pacsit adna, az imént meg a mellső lábaival a székem karfájára támaszkodva épp a tarkómat nyalogatta. Amikor felállok (tudom is én, akár csak bemenni a konyhába valami rágcsálnivalóért…), azonnal reagál, ágaskodik, csimpaszkodik rám, s amikor két lábon állva kiegyenesedik, akár a vállamra is könyökölhetne. Máris akkora, mint egy termetes borjú, pedig – mondom –, ez még erősen kölyökkutya, egy vagy másfél éves is alig lehet (saccperkábé…), bár erről épp nem kérdeztem meg a vendéglátóinkat.

Nem állítom, hogy kedvelném az ilyen nagytestű kutyákat – s tulajdonképpen gyermekkorom óta távolságtartással, afféle megelőlegezett bizalmatlansággal viszonyulok hozzájuk; mondjuk ki nyíltan: tartok tőlük; talán okkal is –, de ez a példány kivételesen kedves most nekem, hízelgésével teljesen levett a lábamról, még ha nyáladzásával el is érte, hogy indulás előtt ne csak át kelljen majd öltöznöm, hanem egy gyors zuhanyozást se hagyhassak ki. Bár, amikor nyugton vagyok, akkor ő is békén hagy, elfekszik itt a székem mellett a betonon, csakhogy nem dorombol… J Akár dorombozhatnék is neki! Persze, csak ha megadatott volna nekem bármiféle zeneiség… Az imént például bementem a konyhába újratölteni a kávésbögrémet – megboldogult apósom még nem mutatta az ébredezésnek semmi jelét –, s akkor bizony ez az olasz masztiff is ott viháncolt körülöttem, egészen az ajtóig. (Be nem jött utánam, a küszöbnél fegyelmezetten megtorpant, és ott visszavárt, úgy tűnik, erre van nevelve…) De kint még alaposan körbeugrált, körbetáncolt, és persze megint körbenyalt, mire bejuthattam volna… Így hát kiderült közben az is, hogy különösen élvezi, ha a bal mellső lába mellett/mögött vakargatom, az hihetetlen örömreakciókat vált ki belőle – de legalább addig is nyugton marad.

Most tehát itt ülök immár a második kávém mellett, egy Cane corsóval a lábamnál. Az imént még a lábujjaimat ropogtatta a fogaival – afféle töpörtyűként, nasiként –, de aztán szerencsére felhagyott vele. Egyszer-kétszer hangosabban fel is szisszentem…

Most azonban mindketten nyugton vagyunk!

Azon morfondírozok időközben, amiről tegnap egyébként érintőlegesen már beszéltünk is néhány szóban, hogy bár Nagybégány – no és persze a környékbeli mindenféle Bégányok sokasága, úgy is, mint Ó-Bégány, Kisbégány, Nagybégány – neve alapvetően a Behan vagy Beháň szláv személynévből ered, mégis, igazán ismert Behan vezetéknevű személyiséget keresve-kutatva, egészen Szlovákiáig kellene most loholnunk a hiteles adatok nyomában. Rákerestem ugyanis laptopomon Ľubomír Behan nevére, hiszen a Gugli a barátunk, és a különböző – főleg persze szlovák – nyelvű találatok között böngészgetek. Hát (hogy is mondjam csak szépen, hogy ne fájjon?…), ő sem igazán hozna dicsőséget egyik Bégányra sem.

Névadóként meg aztán végképp nem…

De még a Bégányi famíliára sem! És szobrot egészen bizonyosan nem állítanak neki egyik lehetséges, adandó főtéren sem…

Ľubomír Behan története a szlovák büntetés-végrehajtás egyik legnagyobb kudarca, amelyik évekig foglalkoztatta a médiát – nagyrészt persze elsősorban a bulvársajtót –, bár én eddig csak felszínesen, felületesen ismertem. Amennyi a híradókból átjött… Ennek köszönhetően azonban most kiderítettem róla, hogy a Pöstyén[49] (Piešťany) környékéről származik, és már egészen fiatalon a hatóságok látókörébe került: tizennégy évesen tűnt fel az illetékesek radarján… S már akkor is hihetetlenül aktív volt: alig néhány hónap alatt tizenkilenc lakást és családi házat tört fel és rabolt ki a környéken. Ahogy pedig korosodott, úgy – mintha ezzel arányosan történt volna – a bűncselekmények súlya is fokozatosan növekedett. Behan ugyanis később már nem állt meg a vagyon elleni bűncselekményeknél, és egyre erőszakosabbá vált. Így aztán a későbbiekben – úgymond fiatal felnőttként – már fegyveres rablások, súlyos testi sértések és lopások miatt került bíróság elé. Legbrutálisabb eseteinek egyike az volt, amikor egy autóban megtámadott egy fiatalembert: olyan súlyosan bántalmazta, hogy az áldozat elveszítette a fogait, és maradandó sérüléseket szenvedett. Ezekért az erőszakos bűncselekményekért végül nyolc év és nyolc hónap letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Így került a lipótvári börtönbe…

Abba az intézménybe, amelyik Szlovákia-szerte hírhedt (volt…) a szigorúságáról: itt őrzik ugyanis az ország legveszélyesebb bűnözőit, köztük az életfogytiglani büntetésre ítélt gyilkosokat is. Behan azonban itt jó magaviseletű, alacsonyabb kockázatú rabként ismerték meg, csendes volt és békés, készséges, és ennek köszönhetően engedélyezték neki, hogy külső munkát is végezzen. Így aztán 2016. június 2-án, az akkor huszonnégy éves férfi társaival a börtön falain kívül, egy közeli lőtéren takarított. A felügyeletükkel megbízott három börtönőr – az eset összefoglalói szerint – súlyos mulasztást követett el, amikor nem figyelt eléggé a rabokra, és úgy helyezkedett el, hogy a lőtér egyes szakaszai nem voltak beláthatóak számára. Behan kihasználta a pillanatnyi figyelmetlenségüket, és egyszerűen csak elfutott a helyszínről. Megpattant…

Szökése azonnal hatalmas politikai és társadalmi botrányt váltott ki Szlovákiában, addig ugyanis mindenki elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy az ország legszigorúbban őrzött börtönéből bárki csak úgy kisétáljon. A vizsgálatok azonnal megkezdődtek, és a felelősségre vonás sem váratott sokáig magára: a három börtönőrt azonnali hatállyal kirúgták, sőt büntetőeljárás is indult ellenük.

Tegyük hozzá persze, hogy az őrök később bírósághoz fordultak, mert szerintük nem ők, hanem a teljes börtönrendszer hibázott. De erre már nyugodtan mondhatjuk, hogy késő bánat… A veszett fejsze és annak a nyele.

Ľubomír Behan szökése után azonnal elkezdődött a modern, európai uniós Szlovákia történetének egyik legnagyobb hajtóvadászata: országos és nemzetközi körözést adtak ki ellene, a rendőrség, a terrorelhárítás, a bűnügyi nyomozók, sőt még a helikopteres egységek is éjjel-nappal szinte csak őt keresték. No jó, néha talán másokat is, de csak végszükség esetén… Ő azonban rendkívül dörzsölt módon bujkált.

A rendőrség egyszer sarokba szorította őt egy éjszakai razzián a Pöstyén melletti Osztró[50] (Ostrov) községben az apja házánál, ahonnan a kihelyezett kordonok és a helikopterek ellenére mégis sikerült elmenekülnie.

Az utána folytatott hajsza végül pontosan százhuszonnyolc napig tartott, vagyis öt nappal rövidebb ideig, mint a Tanácsköztársaság: 2016. október 8-án hajnali fél négykor a nagyszombati[51] rendőrök és a pozsonyi kutyás egységek egy összehangolt, titkos akcióban ismét körbevették az apja osztrói házát. Ezúttal azonban nem volt menekvés: Behant az épület padlásán, egy kifejezetten erre a célra kialakított titkos rejtekhelyen találták meg, ahonnan alsónadrágban, megbilincselve vezették elő. A megkerült szökevény később azt nyilatkozta, hogy megbánta a szökését, és csak hirtelen felindulásból, beszámíthatatlan lelkiállapotban cselekedett. Ja, persze…

A szökésért a bíróság hamarosan további két év börtönbüntetést szabott ki rá.

Amikor azonban már azt hihettük volna, hogy Ľubomír Behan ügye végre lezárult, a cseh és a szlovák rendőrség döbbenetes új bizonyítékokat tárt fel a férfi múltjából: kiderült, hogy még a börtönbüntetése megkezdése előtt, 2015-ben minden jel szerint egy brutális bűncselekmény részese volt Prágában. A vád szerint Behan és bűntársa, egy bizonyos Marek Potoček, a prágai Argentínska utcában kiszemelt magának egy gazdag cseh doktornőt és vállalkozót, Jana Svobodovát. A nőt a saját autójában támadták meg, és a gépjárműben olyan súlyosan bántalmazták, hogy belehalt sérüléseibe. A holttestét elrejtették, az autóját és az értékeit pedig eltulajdonították.

Ezért Behant már nemcsak rablásokkal, hanem előre kitervelt gyilkossággal is megvádolták.

A férfi az elmúlt éveket a szigorított illavai[52] (Ilava) börtönben töltötte, ahol a biztonságiak már fokozottan ügyeltek rá. Nem szerették volna, hogy őket is kirúgják, mint lipótvári kollégáikat… (Vagy most engem…) Az eredeti büntetését, valamint a szökésért kapott extra éveket nemrég töltötte le: 2026. január 15-én, csaknem tizenegy évnyi fogság után szabadult a börtönből[53]. Szabadlábra helyezése azonban hatalmas megdöbbenést keltett a szlovák közvéleményben, ugyanis a prágai vállalkozónő meggyilkolásának ügyében a bírósági tárgyalás még nem zárult le, még ma is[54] folyamatban van, az ítélet ugyanis továbbra sem jogerős. Így Szlovákia valaha volt legveszélyesebb szökött fegyenceinek egyike most szabadlábon védekezhet a gyilkossági vádak ellen…

 

De ezen a nagybégányi reggelen a napkeltének immár nyoma sincs, inkább mondhatnánk úgy, hogy délelőttbe hajlik az idő… Nem mozdulok az asztalomtól, hiszen az olasz masztiff még mindig itt nyáladzik mellettem a betonon, s nem szívesen kockáztatnék meg egy újabb bemerítkezést. Vagyis egy újabb nyálfürdőt… Ezért hát olvasgatok csendesen az udvaron ülve, a laptopom monitorán, egyelőre még mindig egymagamban, s amennyire csak lehet, mozdulatlanul. Nem szeretném ugyanis úja felkelteni sem az érdeklődését, sem a rajongását. S akad bizony – talán a Ľubomír Behannak való megbocsátás jegyében is – ehhez a visszafogottsághoz adekvát olvasmányom:

 

„– És Debrecenbe került a teológiára.

– Azon az éven is többen felvételiztünk. Az előfelvételin – ami a püspöki hivatalban volt Beregszászban – Horkay László püspök, mikor kezet fogott velem, azt mondta, tanulmányaim és a beszélgetések alapján engem Debrecenben látnának a helyemen. Azóta is hálás vagyok ezért. A bátyám azon az éven volt végzős ott a teológián, amikor én elsős lettem, úgyhogy sokat segített a beilleszkedésben. S erre szükség is volt, mert a gimiben egy jó értelemben vett burokban éltünk, a külső hatások kevésbé érintettek bennünket, és beosztották az időnket is, eléggé szigorú rend szerint teltek a napjaink. S ezek után, amikor egy 18 éves fiatalember kikerül a nagyvilágba, ahol senki nem törődik azzal, hogy mikor fekszel, hová mégy, a hirtelen megtapasztalt nagy szabadság kicsit megzavar. Bár az az értékrend, amit otthonról és az iskolából magammal vittem, az igazából nem engedte, hogy a világ elcsábítson. A második évtől meg már igazán tudatosan, odaszánva magam készültem a lelkészi pályára, amihez a teológián jó alapot kaptam.

– Úgy tudom, a líceum befejezése után a felesége is a cívisvárosban folytatta tanulmányait.

– Igen. Ő egy évvel később végzett Tivadarban, és Debrecenbe jött vallástanár szakra. Így egy év távkapcsolat után újra közel kerültünk egymáshoz. Csodálatos évek voltak azok a diákévek!

– A nagyváros, a jobb lehetőségek nem csábították ottmaradásra?

– Nem. Soha. Mindig tudtam, hogy haza fogok jönni. Szoktam mondani, hogy magyar vagyok, de Kárpátalján érzem igazán otthon magam. Lett volna lehetőségünk azóta is elmenni, de nem, én másutt nem tudom elképzelni az életem. Persze nem tudjuk, mit hoz a jövő.”[55]

 

A Facebook pedig mindenféle filmes trükkfelvételeket dobál fel most nekem ezen a nagybégányi (immár nem reggelen, hanem…) délelőttön. Hát persze, mert a napokban már megnéztem néhányat, és az algoritmus ennek alapján határozottan eldöntötte, hogy ez kell nekem, erre van szükségem. Ezért aztán tölti belém dömpingszerűen… özönnel… mint tegnapi nagyon kedves helyi és alkalmi vendéglátóink a vodkát, házi pálinkát és a balzsamot. Vagyis igazából ezek nem trükkfelvételek, hanem olyan, a stúdióban forgatott – nevezzük talán így: – werkfilmek, amelyek azt mutatják meg, hogyan készültek az egyes produkciókhoz, nagy mozisikerekhez, világhírű filmekhez vagy népszerű sorozatokhoz a trükkfelvételek. Lényegét tekintve tehát: mindegy is… Persze, nagyon izgalmasak is vannak közöttük, szó se róla, sőt, szeretem is ezeket a kis videókat, mert kicsit a bennfentesség ízével fűszerezik meg a számat, hitegetik az önértékelésemet (mintha még nem pottyantam volna ki teljesen ebből a világból… pedig dehogynem!…), csak hát így, hogy megduzzadt folyami áradatként, csőstül önti rám a közösségi média, kicsit talán már soknak, eltúlzottnak találom egyszeriben – így, egyszerre. Vendéglátóink olasz masztiffja még mindig itt hever a székem, a lábam mellett a betonon, láthatóan nyugodt és jól érzi magát, prímán elvan anélkül is, hogy figyelmet vagy foglalkozást, törődést igényelne, az elmúlt nagyjából fél órában például egyáltalán nem voltak olyan szeretet-megnyilvánulásai, amelyekkel teljesen befürdetett volna a nyálában, ahogy tette azt még reggel, az első kávém előtt/közben/után. Az első kávém környékén! Megboldogult apósom pedig továbbra sem bújt még elő lakosztályunkból/apartmanunkból (idegenforgalmi szálláshelyünkről…), a kutyát leszámítva tehát már órák óta teljesen egyedül vagyok, hej, csak enyém itt most ez a kárpátaljai világ!

A Facebookot persze képtelen vagyok fegyelmezni vagy megzabolázni, nem olyan egyszerű elbánni vele, mint egy Cane corsóval…

Akit elég csak megcsaholászni! Vagy megvakarászni a jobb mellső lába környékén, hogy örömet szerezzünk neki…

– Kedves Borisz, hogy érezzük magunkat?

S amikor már épp azt hinném, hogy jók ugyan ezek a filmtrükkös kis felvételek – Reels-videók –, de azért ideje volna már továbblépni, az algoritmus mintha ráérezne erre a gondolatmenetemre, és valami egészen mást hoz most fel elém. Előtalicskázza nekem a világháló rejtett bugyraiból… Valami egészen váratlant! És teljesen kiszámíthatatlanul…

Pedig az algoritmusok lényege éppen az, hogy minél kiszámíthatóbbak legyünk[56]…

S persze, az emberi természetből fakad, hogy azok is vagyunk.

Számára legalábbis…

Számára, aki matematikai képletekben képezi le az emberi létezést.

– Ideje önmagunknak lenni, dolgokat másként tenni…

Itt tartunk most, Nagybégányban, Kárpátalján, a háborús Ukrajnában, Beregszásztól alig néhány percnyi autókázásra, mindössze hat kilométernyire a közeli várostól, északnyugatnak, s továbbra is a Vérke partján, az anyaországi Bakonytamási és Nagyvarsány testvértelepülésén. Idegenforgalmi szálláshelyünkön, a Harap utca három alatt, a Borisz nevű olasz masztiff társaságában… Kopriva Nikolett ugyan nem nagybégányi, hanem munkácsi, tehát szőröstül-bőröstül született kárpátaljai – s nem is csak afféle betolakodó, ahogyan én váltam azzá, amikor az egyik versemben néhány évvel ezelőtt tiszteletbeli kárpátaljaivá fogadtam itt saját magamat –, de úgy hozta a sors, hogy néhány esztendei anyaországi tartózkodás után Erdélybe ment férjhez. S tulajdonképpen minden fontos részlet kiderül abból a nagyon mély, önreflexióktól sem mentes, magába néző, s mindezzel együtt is remekbe szabott, őszinte és nyílt szövegéből, amit a Facebookon tett közzé épp az imént, nekem pedig itt és most a második kávém mellé dobott fel az ezért felelős algoritmus. Azt írja:

 

„Hallgatni.

Nem feltűnősködni. Amit adnak, megköszönni. Bocsánatot kérni, ha kell, ezerszer is. Illedelmesnek lenni. Mosolyogni, még ha savanykásan is. S ha valamit szóvá teszünk, azt csak óvatosan. Nem problémázni.

Talán a kisebbségi magyar lét tanította túlélési stratégiák ezek. Talán egyszerűen csak így neveltek, ez esetben az a gyanúm, sokunkat nevelhettek így. Pozitív velejárói: magas alkalmazkodási és tűrőképesség. Negatív velejárói: bizonytalanság, félelem a konfrontációtól, egyáltalán a véleménynyilvánítástól. Másrészt: alkatilag nem vagyok szószátyár típus. Hittem: versek, történetek, riportok által is fel lehet szólalni bizonyos ügyek mellett. De manapság valahogy túl súlytalanná vált minden. Van, amikor nem elég. Én most értem el ehhez a ponthoz.

Az elmúlt hetek irodalmi botrányai elképesztettek és felháborítottak. Az Orbán János Dénes kapcsán napvilágot látott súlyos tényeket mélységesen elítélem. De az új-régi jelenség is elképeszt: egyszerre milyen ártatlan lett mindenki.

2016-ban, húszéves koromban nagynevű költő hívta fel figyelmemet az Előretolt Helyőrség Íróakadémia pályázatára. Az írás volt az életem, tanulni akartam. Akkor nem tudtam, hogy ebben bármilyen szerepe lehet a politikának. Tájékozatlan voltam politikai és irodalompolitikai folyamatokban.

Tizenhét évesen országot kellett váltanom, s az új helyzetben valahogy fel-, és megtalálnom magam. Amikor 2014-ben kirobbant Kijevben a forradalom, és elkezdődtek a kelet-ukrajnai zavargások, a szüleimtől kapott pénzösszegek mennyisége a zavargásokkal egyenes arányban csökkent. Előfordult, hogy kellemetlen helyzetbe kerültem boltok pénztárainál, vagy egy lekésett vonat után nem volt miből hazajutnom. 2016-ban nem volt kérdés, hogy pályázok az Előretolt Helyőrség Íróakadémia ösztöndíjára: azzal foglalkozhattam, amivel szeretek, ráadásul az ösztöndíj fedezte a mindennapi élet költségeit.

Amikor érzékeltem, hogy a magyar írótársadalom háromnegyede minket gyűlöl, nem értettem, miként azt sem, hogy egyetemi tanáraim miért vonnak kérdőre. Ezzel többen is így voltunk. Amikor úgy-ahogy megértettük, többen is fontolgatni kezdtük a kilépést. De a nagy képet még akkor sem láttuk, például a feketelistákat. Ideológiailag nem értettünk egyet az akkori magyar kormány politikájával, sem az akadémia létrejöttének körülményeivel. Hangsúlyozom: a körülményeivel. Oktatási rendszerének megvoltak a maga hibái, de remek embereket, tanárokat, pályatársakat ismertem meg ott, bizonyos órák maradandó nyomot hagytak életemben. A legfontosabb a személyre szabott mentori jelenlét volt. Végül ezért maradtam. A mentorommal való munka meghatározó volt pályám elején. A mai napig hálás vagyok neki. Felbecsülhetetlen érték, amikor valaki kendőzetlenül, betűnként haladva elmondja, miért szar, amit írtál. Maradtam, és írtam. Egyedül igyekeztem folyóiratokhoz »bejutni«, nem protekció útján. Nagy munka volt. Volt, ahol közöltek, van, ahol a mai napig nem.

Szép lassan rájöttem, hogy minden át van politizálva. Sok esetben nem volt mérvadó verseim minősége, inkább az, hogy ki vagyok, a képzelt barikád melyik oldalán állok. Sokak számára rajtam volt az »akadémia-stigma«. Köteteim után díjakat, ösztöndíjat kaptam, interjúmegkereséseket. Portréfilmek készültek velem. Amikor egyik író ismerősöm megjegyezte, ötvenéves korában jelent meg először keményfedeles kötete, megdöbbentem. Én gyönyörű könyveket kaptam kézhez, huszonévesen.

Nem kevés időbe telt, míg rájöttem, hogy sikereim egy részét a hallgatásnak köszönhetem. Nem vagyok szószátyár, nem vagyok »kényelmetlen«. Kifejezetten illettem a képbe: szegény kárpátaljai magyar, akit otthon agyonsanyargatnak a csúnya, rossz ukránok, s egyébként is vesszentrianon. Nem is sejtettem, hogy sikereim részben meg vannak alkotva. Hogy ez egy mesterséges pályakép lehet, és ha továbbra is befogom a számat, akkor szép karriert futhatok be. Hiszen az orrom előtt adtak József Attila-díjakat olyanoknak, akiket egy színvonalasabb folyóirat nem közölne, és nem is közöl. Olyanoknak, akik söröskorsókra helyezve, koszos kocsmaasztalokon fotózták a díjat. Azt tették, amit a rendszer a kitüntetések nívójával. Amikor nagyon lassan rájöttem, hogyan működik a gépezet, minden sikeremet megkérdőjeleztem. Mit kaptam azért, mert visszafogott vagyok? Mit azért, mert jó vagyok a szakmámban? Kukázzam az önéletrajzomat? Vagy elég csak egy részét?

A távolodás fokozatos volt. Erdélybe költöztem, egy »lipsi« lett a férjem, aki kendőzetlenül nyilvánít véleményt. Egyszer szólt valaki, ha nem állítom le Istvánt, rossz vége lesz, és ez rám is hatással lesz. Sokkolt a dolog. Ott, abban a pillanatban nem tudtam mit mondani, érdemben nem is válaszoltam. Az orosz-ukrán háborúban képviselt álláspontom sem volt túl kényelmes. Nyíltan álltam ki az ukránok mellett, ítéltem el az orosz agressziót. A magát függetlennek nevező helyi napilap sorra közölte ukrángyalázó cikkeit, míg a férjem ukrajnai útinaplója nem került közlésre – azt mondták, ha egy kicsit átírja, örömmel lehozzák. István lassan feketelistára került Erdélyben. Hogy a Fidesz egy lerohant ország lejáratását használta fel a választási kampányában, szerintem tökéletesen szemlélteti, summázza, mennyire romlott a rendszer. Amikor elvesztették a választásokat, a megkönnyebbüléstől sírtam. Évek feszültségei szabadultak fel ebben a zokogásban.

Adta magát a kérdés: mi lesz ezután? Az irodalmi szekértáborok ugyanazok maradtak. Ugyanúgy utál mindenki mindenkit. Az író úr a másik oldalon is azt a hölgyet ajánlja irodalmi díjra, »fizeti meg«, akit elcsábított (nem, nem én találtam ki). Ugyanakkora gondot jelent a másként gondolkodás. Féltem, stigmatizált az íróakadémiai múlt. Aztán világossá vált, itt Erdélyben is a hallgatással majdnem mindenki evett a bőség kosarából, ki ilyen, ki olyan alapítvány által. Meglepő, amit Orbán János Dénes tett? Nem. Megtette, mert megtehette. Ez jellemzi az egész magyar irodalmat. Mindenki tudta.

Ez a métely az irodalom problémájának csak az egyik oldala. Ha valaki azzal fordulna hozzám, hogy irodalmi munkára adná a fejét, őszintén lebeszélném róla. A közlésenként 8-10 ezres honoráriumok is felháborítóak, de tudjuk, miként véreztette ki a rendszer az irodalmi folyóiratokat. De vérezteti a lapok szerkesztőségének többsége is a szerzőket, és erre nincs mentség. Ha nem vagy ismerős, válaszra sem méltatnak. Tisztelet a kivételnek, mert szerencsére elvétve akad. Hangsúlyozom: a válaszról van szó. Egyik 1 év után: bocsi, nem láttuk, de amúgy sem közöltük volna le. Másik fél év után: elromlott a merevlemezem, bocsi, nem láttam, hozzuk egy év múlva. Harmadiknak és negyediknek az a problémája, hogy külföldi bankszámlaszámra túl költséges kifizetnie a párezer forintos honoráriumomat. Az ötödiknek a szerkesztőjét hiába ismerem, öt hónapig annyit sem ír, bú vagy bá, vagy helló, megkaptam, xy a várakozási idő. A hatodik azt mondja, leközli, de nem közli le (hónapokkal az ígért időpont után sem). Túl hosszú, túl rövid. Túl íróakadémiás vagy, túl senki vagy. Túl, túl, túl. Ha rákérdezel vagy szóvá teszed, jön a sértődés. Problémás vagy, türelmetlen. És frusztrált.

A képlet tehát ugyanaz. Teljesen lényegtelen a szöveged minősége. Nem csoda, hogy lassan a közlés is súlytalanná vált, hogy nagyítóval kell keresni a jó írásokat. Említsek meg egy népszerű közéleti lapot is, amelyik tudtom nélkül cserélt ki egy szót egyik riportomban, aminek következményeként más kontextusba került a szöveg. Jeleztem a problémát, de mire nagy nehezen sikerült javítani, már el voltam ásva, több száz kommentben szedett szét a dühöngő tömeg.

A lap persze nem kért elnézést, de az Orbán János Dénes-botrány kitörése után azonnal megkerestek. Egy ízes botrány többet ér, mint egy háborús anyag, amely emberek nyomorúságáról, haláláról szól. Iszonyat megalázó volt.

Nemrégiben olvastam a Látó folyóirat egyik számában Székely János egykori szerkesztőségi leveleit. Részletekbe menően válaszolt a szerzőknek, akár pozitív, akár negatív volt válasza. Szerkesztőségi munka folyt. Megtisztelte ezzel a szerzőt. Arról a világról beszélünk, amikor még kézzel írták a leveleket és postán küldték meg azokat. Napjainkban a másodperc tört része alatt is válaszolni lehetne, de erre a szerkesztők többsége képtelen.

Még sok rossz történésről mesélhetnék, de ideje a magunk háza táján rendet rakni. Nem hallgatni. Önmagunknak lenni. Dolgokat másként tenni.”[57] (Kopriva Nikolett, Facebook, 2026. július 31.)

 

– No, hogy boldogulsz ma reggel az önsajnálatoddal? – zökkent ki elmélyülésemből megboldogult apósom hangja, aki minden jel szerint most ébredt, és egy gőzölgő kávéval a kezében lépett ki idegenforgalmi szálláshelyünk teraszára.

Borisz őt is körbeugrálta és igyekezett léptében feldönteni, de a nyálfürdőt valahogy mégis megúszta.

Niki nagyon szépet írt…

Őszintét és mélyet. De persze nem is számítottam volna tőle másra, ha már egyszer úgy döntött, hogy megszólal. „Büszke vagyok rád, hogy ellenkezésem dacára megszólaltál. Nagyon szeretlek” – írta kommentben a „lipsi” férje.

Hallgatni. Én nem szólaltam meg. Nem is akartam… Valahogy mindig is fontosabbnak tartottam az üresen kongó nagy szavaknál – író ember létemre is (micsoda oximoron!…) – a cselekedeteket és a tetteket. Mintha afféle belső száműzetésbe vonultam volna az elmúlt tizenhat esztendőben. Belső száműzetésbe – önmagamba, a lelkembe… De Nikinek abban messzemenően igaza van, hogy eljött végre a pillanat, amikor meg kell szólalni, amikor szembe kell nézni a hallgatás, a tetettek és a cselekedetek súlyával, értékével, mértékével, az összes hozadékával. Aki pedig azt mondja – azt merészeli állítani magáról –, hogy csak azért vett részt a rendszer működtetésében (vagy kiszolgálásában…), hogy „belülről bomlasszon”, „belülről rohasszon”, az nyilvánvalóan hazudik. Ilyet csak az mond, akinek nincs más kifogása vagy magyarázata. Nincs más menekülőútja… Ilyet csak az mond, akinek nincs egy épkézláb válasza. Semmire. De legfőképp az önigazolásra. És az önkéntes, örömmel és büszkeséggel elkövetett szerepvállalására, szerepfelfogására. Az önkéntesen vállalt kiszolgálásra, az általa is gyakorolt szervilizmusra.

Sokakkal együtt én is úgy vélem, hogy nincs okom az önigazolásra. A szerepfelfogásom mindig is egyértelmű volt, akárhol dolgoztam is…

Nincs mit szégyellnem. Sem ezen, sem bármi máson.

S az „új rend” vezetőinek, irányítóinak mégis az volt az egyik első dolguk, hogy épp engem kirúgtak…

Lapátra tettek!

Afféle fűnyíróelvszerűen…

De, ahogyan nincs miért szégyenkeznem, ugyanúgy nincs miért keseregnem sem!

Nagyon pontosan írta Niki, hogy stigmaként viselünk magunkon – afféle skarlát betűként – különféle dolgokat, ő az Íróakadémiát, én a volt, épp megszűnőfélben lévő minisztériumi állásomat. Vagy még egy kicsit visszalépve: a mediaworksös munkahelyemet. Kukázzam az önéletrajzomat? – kérdezi Niki.

Csak azért, mert kitörölhetetlenül benne van például a Mediaworks is?!

Arra persze már senki nem kérdez rá, hogy mindössze három hónapot dolgoztam a cégnél – időközben pedig a főszerkesztőm egy pillanatra sem rejtette véka alá az ellenszenvét, a gyűlöletét, a megvetését –, s amikor az úgynevezett próbaidőm letelt, akkor úgy kibasztak onnan, mint a macskát szarni. Mert politikailag nem feleltem meg az épp aktuális rezsimnek. Igen, pontosan annak, amelyikre gondolsz… Az életrajzomban ettől persze még örök stigmaként ott virít majd a közutálatnak örvendő vállalat neve. Ahogy Nikiében is az Íróakadémia.

– Nem, nem – hessegetem el a kérdést –, minden a legnagyobb rendben van, semmi önsajnálat – mormolom most, ahogy megboldogult apósomra nézek, s közben hanyagul (illetve: hanyagságot színlelve…) vonogatom a vállamat. – Csak kellemes időnk van, ezért miután felébredtem, kiültem ide egy kávé mellett híreket olvasgatni…

A készséges algoritmusok ajánlásával.

Hallgatni. Hallgatni arany, bár nem mindig fénylik – utalok vissza most Kopriva Nikolett imént olvasott Facebook-bejegyzésére. Mert persze miért is fénylene?! Ha fénylene, az már a hivalkodás jele volna… Mély és őszinte sorai engem is önértékelésre, önreflexióra késztetnek ezen a nagybégányi, inkább már délelőttbe hajló időpontban (lassan az ebéden is lehetne már gondolkodni…), semmint valódi reggelen, ahogy még mindig megboldogult apósom kérdésére igyekszem megfogalmazni egyszerűnek szánt, de legalább csak a látszat szintjén épkézláb válaszom, hiszen ha nem is azonosakat, de hasonló stigmákat viselünk. Mind. Skarlát betűink pedig rendre nyilvántartásba vétettek a szigorú hatóságok számítógépes rendszereiben, s ugyanúgy azonosíthatóak vagyunk ezek alapján, mintha a szivárványhártyánk buktatna le bennünket egy lazább, vagy éppenséggel még a vasfüggöny korszakát idéző határátkelésnél. – Kezét csókolom, Új Symposion van maguknál?

 

„– A lelkész általában nem választja meg a szolgálati helyét. Hogy érzi, jó helyre került?

– Amikor hazajöttünk Debrecenből, csak annyi kérésem volt, ha lehet, akkor Bereg megyébe helyezzenek ki. Szántó János volt akkor az egyházmegye esperese, s neki kellett két segédlelkész, úgyhogy Barta Ferencet Újbátyúba és Bakosba, engem meg Haranglábra és Somba helyeztek. Be kell vallanom – és én ezt a gyülekezetnek is elmondtam –, hogy amikor azt mondták, Haranglábon lesz a szolgálati helyem, azt sem tudtam, hol van ez a település. De örülök, hogy ide kerültünk. Megmondom őszintén, én mindig is egy kis falusi gyülekezetben szerettem volna szolgálni.

– Már házasként érkezett a szolgálati helyére?

– Igen. Évával a tanulmányaink utolsó évében házasodtunk össze, úgyhogy amikor kihelyeztek Haranglábra, a feleségem már áldott állapotban volt. Nagy szeretettel fogadott bennünket a gyülekezet. Örültek, hogy Szántó Jánosék után, egy kis kihagyással, ismét ott lakó lelkészük, lelkészcsaládjuk lesz. S hamarosan jöttek is a gyerekek: 2009-ben megszületett Dóra lányunk, őt követte 2011-ben Ádám, Áron pedig 2016-ban. A gyermekeink egyébként nagyon ragaszkodnak Haranglábhoz, nekik az a szülőfalujuk, és számukra a legkedvesebb hely.

– A fiatal házasok a településen követték a nagycsaládos mintát?

– Azt nem tudom megmondani, mennyire a mi példánk hatására, de lettek nagycsaládosok a faluban. Sajnos a háború kitörésekor többen elmentek.”[58]

 

– Szóval – igyekszem még mindig összehozni, megfogalmazni valahogy a megboldogult apósom kérdésére adható, az épkézlábságnak legalább a látszatát fenntartó válaszom–, a felszínes ítélkezés legalább olyan káros, mint a… a… a…

S nem is tudom nagy hirtelenjében mihez hasonlítani.

Az a legnagyobb gond, hogy a stigmáink alapján azonosítanak bennünket – akármennyire falsak legyenek is azok –, mindig és mindenhol, minden lépésünkben, minden cselekedetünkben. Engem stigmatizál a Mediaworks és a későbbi minisztériumi állásom, Nikit az Íróakadémia. Pedig ez utóbbi például távolról sem volt egy rossz dolog, sőt, amikor először hallottam róla – a létrejöttének körülményeibe és a működésébe persze kívülállóként nem láthattam bele –, rögtön mondtam, hogy ez a nemzedék végre egy olyan irigylendő lehetőséget kapott ezáltal, amilyenről mi még csak nem is álmodhattunk volna. Ha egyáltalán eljutunk odáig… Ha nekünk adatott volna meg egy ilyen lehetőség, én is minden bizonnyal kapva kaptam volna az alkalmon, hogy az elsők között élhessek vele…

A nyakamat törtem volna, hogy élhessek vele…

Én persze, hogy nem az Íróakadémiára akkoriban jelentkező fiatalok az okai annak, hogy ez az intézmény hamarosan – vagy tulajdonképpen már a létrejöttében is – stigmatizálódott.

Hallgatni. Vagy sem? Nem vagyunk mindnyájan egyformán harsányak, vagy tolakodók… Kellemetlenek, ahogy Niki fogalmazott. Miután elkergettek, kiutáltak, kiebrudaltak a Mediaworkstől, szépen csendben meghúztam magam az egészen más irányból felajánlott minisztériumi háttérmunkámban, ami azért volt nekem egy kényelmes állás, mert elbújhattam benne a világ szeme elől. Ha a Magyar Hírlapnál maradok – ahol lapszerkesztő, és a publicisztika rovatvezetője voltam, mielőtt áthívtak volna a Mediaworkshöz –, akkor bele kellett volna állnom a mindenféle migráncsozásba, sorosozásba, és a később mindezek mellé még a napirendre felvett ótvar, gusztustalan őrültségek sokaságába, legvégül pedig a bódult ukránozásba. Ezt semmiképp sem szerettem volna… Az ukránozásba, ééén?! Aki a négyszázkilencvenkilencet is bőven meghaladó százalékban állok ki Ukrajna és az ukrán nép mellett, a hazájuk ellen még ma is, a jelen pillanatban, ebben a szent (szörnyű…) minutumban is zajló orosz agresszió ellen, ezzel a putyini őrülettel szemben? I’m nobody… Megbocsáthatatlan és igazolhatatlan – teljességgel elfogadhatatlan! –, amit az Orbán-kormány az elmúlt években, s gyakorlatilag 2022. február 22-e óta művelt Ukrajnával kapcsolatban. Szekunder szégyenérzetet keltett bennem minden, a témában tett megnyilatkozásuk és a magatartásuk egésze, nemhogy még azonosuljak vagy közösséget is vállaljak vele, esetleg a legcsekélyebb mértékben is toleráljam. A magyar külpolitika gyakorlatilag megszűnt létezni Szijjártó Péter minisztersége alatt, aki feladott mindent, ami a diplomácia keretrendszerében még értelmezhető lehetett volna. Nem, mindezzel a legcsekélyebb mértékben sem szerettem volna azonosulni, s képtelen is lettem volna rá… Ahogy Kis Laci kollégám – a korábban már említett Kiss B. László édesapja – mondta egy alkalommal: „Nem az a fontos, hogy mindent megírj, amit gondolsz, hanem az, hogy ne írd meg azt, amit nem gondolsz.”

Sokan írták meg ezekben az években azt, amit nem gondoltak…

Egyik kollégámra például jellemző volt, hogy reggel még nagy hangosan elmondta a szerkesztőség színe előtt, hogy miért rossz, miért hülyeség az akkor megjelent legújabb kormányzati intézkedés, és, hogy milyen társadalmi károkat okoz majd, mennyi baj lesz belőle, koradélután pedig odaült a számítógéphez és megírta, hogy ez a világ legjobb ötlete, ez viszi majd aztán igazán csak előre a haladás útján az országot, a Hazát. Aminek határt csak a Fényes és Fenséges Jövő szabhat!

Ebből a helyzetből hívtak át 2016 végén a Mediaworkshöz, ami tulajdonképpen visszatérést jelentett a számomra, ugyanis, amikor 2004-ben Magyarországra kerültünk a családdal, én a megyei napilapok központi szerkesztőségében kezdtem dolgozni – még ha akkoriban másképp is hívták –, csakhogy ez a lapcsalád akkor még az Axel Springer kiadóházhoz tartozott. Nem tudom, milyen módon (mert ezeket az üzleti folyamatokat és tranzakciókat nem kísértem figyelemmel…), de később ezeket az újságokat felvásárolta az új cég… S mit jelentett ez a központi szerkesztőség? Azt, hogy az egyes megyei napilapoknak voltak ugyan helyi szerkesztőségei, amelyek feldolgozták a helyi témákat, megírták a saját helyi érdekű anyagaikat, cikkeket, interjúkat készítettek, de az általánosabb rovatok – mint a belpolitika, a külpolitika, a kultúra, a sport, de akár még a bulvárosabb témák is, vagy a horoszkóp és a keresztrejtvények, no meg persze a receptes főzőoldalak – Budapesten készültek a központi szerkesztőségben. Sajnos, a nagy projektum, amelyben én az Axel Springernél dolgoztam, 2006-ra dugába dőlt, a nagy létszámú (túlméretezett…) szerkesztőséget gyorsan szélnek eresztették, és csak egy szűkebb stábot tartottak meg, amelyik továbbra is készítette ezeket az oldalakat. Akkor kerültem én a Magyar Hírlaphoz, most pedig visszahívtak ugyanerre a munkára, s lényegében teljesen mindegy is volt, hogy az most az Axel Springernél történik, vagy éppenséggel a Mediaworksnél. „Te már ismered ezt a megyei napilapos munkát” – mondták, amikor először felhívtak telefonon.

S valóban ismertem… Nem is ezzel volt a baj. De egy olyan főszerkesztő keze alá kerültem az új cégnél, aki akkoriban már törekedett (kapart ezerrel…) egyre feljebb és feljebb a belső, mediaworksös céges ranglétrán. Sokszor dicsekedett azzal, hogy épp melyik igazgatóval töltötte a legutóbbi borgőzös hétvégét, kemény hangú cikksorozata jelent meg az ugyancsak a vállalathoz tartozó, viszonylag rövid életű Magyar Idők című napilapban, amelyikkel a teljes kulturális életet fel akarta bolydítani, a saját ízlésére és képére alakítani, élvezte, hogy a rezsim egyre befolyásosabb megmondóemberévé válhat, főnökei pedig még bíztatták is erre. S olyan dolgokról írt ebben a cikksorozatában, amelyekhez persze sohasem konyított… S talán érezhette is, hogy kezdettől fogva átláttam rajta. Amikor irodalomról írt, azért, amikor meg színházról írt – egyformán nagy marhaságokat –, akkor meg azért, s egy pillanatig sem viszonyult hozzám bizalommal. Talán jobb is, hogy nem tette.

Nem szerettem volna a bizalmasává válni…

Én csak szerettem volna végezni a munkámat, de a cikkeim nem engedte megjelenni, az anyagaim egy idő után már nem kerülhettek be a lapokba. Más szerkesztőknek köszönhetően járhattam csak ki bizonyos eseményekre, sajtótájékoztatókra tudósítani, ebből gyűlt össze aztán pár száz, talán néhány ezer megjelent karakternyi írásom, de még így is jóval az elvárt szint, norma alatt. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy nem feleltem meg a politikai elvárásoknak, így aztán alig telt le a három hónapos úgynevezett próbaidőm, azonnal kirúgott. Ez volt életemben az első ilyen esetem, vagyis az első olyan alkalom, hogy nem magamtól távoztam egy munkahelyről, hanem kirúgtak.

Egy régi barátom látott meg az egyik sajtótájékoztató tévéközvetítésében, s még ott ültem az újságíróknak kikészített széksorokban, amikor sms-t kaptam tőle: „Te itt vagy?!”

Hát ott voltam! J

Ő akkor már a minisztériumban dolgozott, és amikor elmeséltem neki, hogy milyen helyzetbe kerültem a Mediaworksnél, rögtön mondta, hogy hosszabb ideje keresnek alkalmas újságírót egy adott munkakörbe. Ehhez például épp jól jött a megyei (vidéki…) napilapos tapasztalatom is, meg a magyar hírlapos szerkesztői múltam, ugyanis – igény szerint – olyan cikkekről volt szó, amelyeket különböző kis, helyi, önkormányzati lapokban helyeznek el, s mindig a minisztériumnak fontos helyi fejlesztésekről, folyamatban lévő, s az ottani lakosságot érintő beruházásokról, építkezésekről számolunk be bennük. Márpedig ott nemcsak, hogy nem kellett, de nem is volt szabad, nem is lehetett volna migráncsozni, sorosozni, ukránozni, vagy bármi más fideszes őrületbe belemenni, belehajszolni magamat. És az olvasót… Mert Julis néni, Kati néni, Pista bácsi, Miklós sógor reggel kilép a kapun, és akkor rögtön látja, hogy kiaszfaltozták-e azt az utcát, amelyikről ezt megírtuk, vagy Ilike néni is azonnal tudja, ha nem épült meg az a bölcsőde, óvoda, iskola, amelyet mi pedig bizony megértünk, hiszen nincs hová vinnie az unokáját… Szóval egy olyan munkakör volt ez, amelyben nem lehetett hazudni, viszont sokat kellett dolgozni helyi – sokszor egymásnak is ellentmondó –forrásokból; helyi adatokkal, amelyek viszont sokszor egészen zavarosak voltak. De a történetnek ez már egy egészen másik része… Akárcsak az is, hogy idővel jelentősen kiszélesedett ez a feladatkör, de akkor is csak tovább erősítve az alapelveket. És ezzel együtt is egy olyan nyugodalmas háttérmunka volt ez, amelyikben szépen elbújhattam, hogy még véletlenül se kelljen megírnom, azt, amit nem úgy gondolok… Ez tartott 2017 májusától 2026 júniusáig.

Közben pedig nyugodtan foglalkozhattam a saját dolgaimmal, megjelentek a könyveim (különböző országokban, úgy is, mint Horvátországban, Szerbiában, Magyarországon, no meg persze Kárpátalján is, Ukrajnában…), írhattam a verseimet, regényeimet, és a különböző cikksorozataimat. S miközben így megbújtam a minisztériumi munkahelyem árnyékában, a magam kis háttérmunkájában, a kutya sem ugatta meg (Borisz hova lett?…), hogy közben az Orbán-kormánnyal szemben ellenzéki vajdasági magyar lapoknak dolgoztam. Kvázi a szabadidőmben… De előfordult olyan is, hogy munkaidőben, a minisztériumi céges számítógépemről szerkesztettem a Szabad Magyar Szó oldalait, vagy ott írtam meg a Családi Kör következő heti számába szánt cikkem. Mert volt ilyen is, mindenféle… Néha álnéven, de általában a saját nevem alatt. Névvel, vezetéknévvel, személyi számmal, cipőmérettel… Amikor pedig az ugyancsak céges okostelefonommal fényképeztem egy kormányellenes tüntetést a Kossuth téren, vagy a Sziget Fesztiválon fotózgattam a különböző színpadoknál, akkor azon röhögtem, hogy a Szabad Magyar Szó a magyar állam infrastruktúráját használja. Mert tényleg így történt… J Ellenzéki honlapként. Oly annyira, hogy Vučić Magyarjainak Szövetsége[59], vagy személyesen akár Lovas Ildikó már a hírlapos időkben is ki akart rúgatni a munkahelyemről. Mondhatni: utánam nyúltak. Szerencsére sikertelenül… Mert csak azzal nem számoltak, hogy az újságnak a honlapon megadott központi levelezési címére beérkező e-mailek a publicisztika rovatvezetőjeként – márpedig ebben a státusomban az olvasói leveleket is nekem kellett kezelnem – ugyancsak hozzám futottak be. No, volt is aztán egész napos röhögés, amikor a kinyomtatott levelet megmutattam a kollégáimnak meg a főszerkesztőnek. A küldeményben felsorakoztatott „vádaknak” persze leginkább a viccrovatban lett volna a helyük, nagy szerencse azonban, hogy a Magyar Hírlapnak akkoriban nem voltak ilyen oldalai. De akárhogy is vesszük, szánalmas kísérletek voltak ezek arra, hogy ellehetetlenítsék mindazokat, akik kritikát, önálló véleményt merészeltek megfogalmazni a VMSZ-szel vagy a Fidesszel szemben. Hiszen tudunk például arról is, hogy az egyik országosan ismert magyarországi zenekar vajdasági magyar énekesét is megpróbálták kirúgatni a zenekarból, mert történetesen ő sem volt Lovas Ildi szíve csücske…

Mindegy. Az én hírlapos kollégáim akkor körberöhögték a kirúgásomat követelő e-mailt, a minisztériumban pedig lazán megbújtam a csendes háttérmunkám mögött. Politikai cikkeknél – mint már jeleztem is – előfordult, hogy inkább álnevet használtam a Szabad Magyar Szó oldalain, de a sajtó- vagy kultúrtörténeti írásaimat folyamatosan saját néven adtam le a Családi Körnek, akármennyire ellenzéki lapnak minősült is az abban az időszakban. Márpedig a putyini őrülettel szembeni tiltakozást, vagy az Orbán-kormány Moszkva-barátsága elleni felvetéseket egy-egy ilyen írásba is könnyedén be lehetett csomagolni, még ha közben mindvégig azt kockáztattam is, hogy egyik-másik ilyen szövegem miatt egyszer még majd kirúgnak a főnökeim…

De ők akkoriban nem tették meg…

Ahhoz kormányváltás kellett, hogy kirúgjanak!

Mert bár ez utóbbiak semmit nem tudtak arról, hogy mi mindent tettem én az elmúlt időszakban, de a stigma, a skarlát betű ott virított a szemükben a homlokomon. Nos hát, ha valamiért, éppen ezért nem tudok örülni Görög Márta sikerének, akármennyire is örvendezzen ennek Bódis Kriszta a Facebook-bejegyzésében.

– De hát ezek nem tudják, hogy te nem voltál propagandista?! – hüledezett egy tiszás ismerősöm (egykori általános iskolai osztálytársam, aki képviselőként most az új parlament tagja…), amikor elmondtam neki, hogy kirúgtak.

– Honnan is tudhatnák? Semmit sem kérdeztek tőlem, simán csak kirúgtak… Csak a stigmát látták rajtam, semmi mást.

– És ez itt micsoda? – böködi most megboldogult apósom mutatóujjával a monitorom.

– Igazából fogalmam sincs, ezek a fájlok itt mind a céges laptopomon voltak elmentve, és mielőtt leadtam volna a gépet a NISZ[60]-es csávónak, aki a minap érte jött az irodánkba, csak gyorsan átmásoltam ide, erre a pen drive-ra – kapom fel a fejem –, de azt kopiztam be az almappa megnevezésébe, hogy Movie Monster Playing Cards Gift Collection. Tulajdonképpen tehát különböző filmekből ismert szörnyek láthatók itt hagyományos römi kártyalapokon. Csak megtetszettek az izgalmas, érdekes ábrázolások, és anno ezért menthettem le. Bár most nagy hirtelenjében ez is csak egy sejtelem… De tulajdonképpen nincs semmi jelentősége, hacsak a homlokomon viselt stigma miatt egyszer még nem találom majd szörnyként ábrázolva saját magamat is egy ugyanilyen kártyalapon. Lenyomunk egy partit?

Bogdán Jóska (1956–2023) papköltő barátom jut most az eszembe, ő mesélte sokszor, még egyházaskéri plébánosként, hogy amikor bent ült a szobájában, a paplakban, és meghallotta, hogy elmegy egy autó a ház előtt az utcán, akkor mindig kinézett. Kilesett. Sőt, olykor kiment az udvarra is megnézni. Mert annyira nincs – és már akkoriban sem volt – élet a faluban… Különleges alkalomnak számít minden egyes motorzörrenés. Motorzúgás. Felberregés. (Íme, egy újabb párhuzam Kárpátalja és Vajdaság között…) Így valahogy vagyok most én is ezzel, mert a kerítésen túlról beszűrődő hangok alapján, mintha megélénkült volna odakint az élet. Autók jönnek-mennek, néha dudálnak is, másszor meg csak pöfögnek, aztán járókelők beszélgetésének hangjai szűrődnek be, talán gyerekek tarthatnak csoportosan valahova, vélhetően talán épp a helyi grundra egy labdával a hónuk alatt, persze idebent már nem érthetőek a szavaik, csak a csevegés morajlása jut el hozzánk, de az bizony igen élénken. Már nem vagyunk egyedül… Megboldogult apósom is végez a kávéjával, lassan indulnunk kellene.

 

„– Fiatal házasként, távol a szülőktől, nagyszülőktől – Gyula csongori, Éva pedig forgolányi – nem könnyű sokgyermekes szülőnek lenni.

– Valóban, szüleink akkor még aktív munkások voltak, gazdálkodtak, nem igazán tudtak eljönni és segíteni. Megszoktuk, hogy ketten kell helytállni. Ebben segített, hogy a lelkészség nem kötött munkaidős szolgálat, tehát sokszor mindketten ott tudtunk lenni a gyermekek mellett. Meg aztán a gyülekezeti tagoktól is kaptunk segítséget, két-három asszonyra mindig lehetett számítani. A falusi lelkészség szépsége, hogy volt olykor »életmentő« csomag – töltött káposzta vagy éppen bukta – felakasztva az ajtó kilincsére… És az is nagy segítség volt, hogy betegség esetén mindig tudtunk kikre számítani. Ez biztonságérzést adott számunkra, mert fiatal szülőként előfordul, hogy bepánikol az ember, de ők mindig megnyugtattak és segítettek. És a presbiterek is mellettünk álltak. Akkor még nem volt autónk, de ha a gyereket például orvoshoz kellett vinni, mindig volt, aki ezt felajánlotta.

– Azt mondják, a lelkészcsalád kirakatban él, a parókia fala üvegből van, oda mindenki belát, meg oda bárki bemehet. Mennyire megterhelő ez?

– Ennek mindig is tudatában voltunk, hogy a lelkészcsalád élete a közösség előtt zajlik. Számomra fontos, hogy hiteles legyek, s mivel mindenkor Istennek tetsző életet igyekszem élni, nincsenek rejtegetni való dolgaim, ez nem jelent gondot, ezt kívülre is megélem. Isten gyermekének nem lehet kettős élete, nem élhet másként a gyülekezet előtt, mint otthon. Meggyőződésem szerint nem lehet bort inni és vizet prédikálni. A gyerekeket is úgy neveltük, hogy mindenkor úgy viselkedjenek: Krisztus néz rájuk.

– A lelkész férj és édesapa is, aki legtöbbször akkor szolgál, amikor más ünnepel. Hogy tolerálja ezt a család?

– Nálunk ebből soha nem volt probléma. Mivel a feleségem is hasonló hivatást választott – vallástanár, hitoktató a gyülekezetben, a gyermekmunkát ő felügyeli –, a gyermekeinknek természetes ez a beosztás.

Kirándulni, míg kicsik voltak a gyerekek, gyakran mentünk. Mostanában inkább nyáron, amikor szabadságon vagyunk. Akkor elmegyünk hosszabb időre a bátyámékhoz Hajdúhadházra – ez most sajnos nem lehetséges –, s akkor mi is kikapcsolódunk, a gyerekek meg élvezik.

Itthon azért igyekszem a lehető legtöbbet foglalkozni a gyerekekkel, persze nem mindegyikük, és nem egyformán igénylik ezt. Az egyik szeret velem több időt tölteni, a másikkal inkább asztaliteniszezünk, focizunk, de ha kell, tanulunk is együtt.”[61]

 

– A Bégányi család, amelyikről beszéltünk már az itt töltött napokban, és amelyik nemcsak a falu, de a térség földesurait is adta évszázadokon át, oly annyira, hogy „ősi fészkeként” a nevét is a településről kapta, vélhetően a mai Nagybégányról, hiszen az volt meg legelébb, az egykori Bereg vármegye egyik legősibb, tősgyökeres nemesi famíliája volt, és évszázadokon át meghatározó szerepet játszott a Tiszahát és a környező megyék, úgy is, mint Zemplén, Szatmár, Ugocsa társadalmi és politikai életében, s talán az egész egykori országéra is hatással lehetett, már amikor lehetett – fordulok most, immár csomagolás közben megboldogult apósomhoz.

Boriszt közben kint felejtettük a teraszon…

A Bégányi család története nagyjából a 14. század elejéig vezethető vissza, és sorsa szorosan egybefonódott a névadó birtokokkal, Kis- és Nagybégánnyal, valamint Fornossal[62]. A família története egy, a 14. század elején élt Bél nevű őssel kezdődik (akit korábban már említettünk…), ő ugyanis a legtávolabbi felmenőjük, akit még azonosítani tudunk, s akihez a genealógiájukat visszavezethetjük, így tehát őt emelhetjük ki vagy mutathatjuk fel. Egyáltalán: név szerint is beazonosítható! Viszont Bél fia volt Péter, akit egy 1319-ből fennmaradt oklevélben elsőként említettek „de Bégán” (Bégányból származó, vagyis bégányi…) névformában, ugyanis ekkor iktatták a birtokába a névadó települést. De a családtörténet ebből az időszakból még nagyon hiányos, töredékes… A ma hozzáférhető adatok alapján jószerivel csak egy felsorolást, névsort tudunk készíteni az utódok, leszármazottak egymást követő nemzedékeiről – az elérhető családfa értelmezésével, elmesélésével –, de róluk személyesen szinte semmilyen információnk nincsen. Kik voltak ők, milyenek voltak, hogyan éltek, hogyan gondolkodtak? Szőkék vagy barnák? És az íriszük, a szivárványhártyájuk milyen volt? Meg úgy egyáltalán: mi foglalkoztatta őket a hétköznapjaikban? Milyen stigmákat viseltek, ha viseltek egyáltalán… Volt valamihez tehetségük?

Így tehát Bél fia „de Bégán” Péternek két fia született – ők voltak Bél unokái: Lászlót 1341 és 1348 között említik az oklevelek, Pált pedig 1341-től 1351-ig. Persze, ha ezek életrajzi adatok lennének, akkor nagy valószínűség szerint egyiküknek sem születhettek volna utódai, a családfa tehát nem folytatódott volna… Az azonban, hogy az oklevelekben mikor szerepelt a nevük, ilyen tekintetben nem jelent semmit, mert nagy valószínűség szerint egyikük sem 1341-ben született. De ez így, ebben a formában talán mindegy is…

– Lépjünk tovább!

László fia volt György, akinek neve 1386-ban tűnik fel a krónikákban – így tehát az adatsorunkban is –, az ő gyermeke pedig Bálint, akit 1411 és 1422 között említenek néhányszor. Utóbbinak két leszármazottjáról tudunk: volt egy bizonyos Lukács (1440) és a testvére, Gál (1446). Mintha ebben a családban lányok szinte soha nem is születtek volna… Persze, egészen biztosan születtek, s nem kétséges az sem, hogy remekül ki is házasították őket, és egy-egy férfinak is jóval több gyermeke lehetett – fiúk és lányok vegyesen –, mint amennyiről feljegyzés maradt ránk, de a kor szellemében a nőkről bizony nem vezettek hasonlóan gondos nyilvántartást. Akármennyire szerették is őket! S különösképp, ahogy a lányos apák kötődtek a csöppnyi gyermekeikhez… Kicsit szexistább megközelítésben pedig: a korabeli hölgyekről nem készült hasonlóan gondos nyilvántartás, akármennyire lehozták volna nekik a csillagokat az urak… No szóval, az itt említett Gálnak, volt egy Imre nevű fia, aki 1492-ben tűnik fel a krónikákban, az ő gyermeke pedig egy bizonyos Farkas volt, akit 1509 és 1522 között említenek, tehát ebben az időszakban mindenképp itt élt még valahol a környéken. A Bégányi családnak erről az ágáról tehát a 16. század elejéig vannak megbízhatóként elfogadható adataink.

A kimutatható vérvonal azonban Farkassal megszűnik… elhal.

Visszakanyarodva a korábbiakhoz: Bél fia „de Bégán” Péter másik fiának, Pálnak az ága Lászlóénál egy kicsivel kiterjedtebbnek tűnik most nekem, ahogy a családfájukat méregetem itt a monitoron – ezért aztán nehezebben is vágok bele az ismertetésébe –, s látom azt is, hogy itt aztán nemzedékeken át gyakran ismétlődtek a személynevek, ezért most az lesz a legegyszerűbb, ha a királyokhoz vagy pápákhoz hasonlóan, római számokkal illetjük őket. Pál fia volt János (Bél dédunokája…) – tehát uralkodói nevén: I. János –, akinek neve 1367 és 1396 között fordul elő az adatsorunkban – ő hosszú életű lehetett –, s akinek három gyermekéről is rendelkezünk adatokkal: II. Jánost és Demetert említik 1411-ben, Mihályt pedig 1411-től 1440-ig többször is. Úgy tudjuk, hogy közülük Mihály vitte tovább a „de Bégán” nevet, s neki is három leszármazottjáról vannak adataink: Gergelyről és I. Andrásról 1440-ből, valamint Balázsról az 1440 és 1474 közötti időszakból. Hehe… Ebből is látszik, hogy mindig az a nyerő, akit a legtöbbször említenek…

Így történt hát, hogy Balázs fiai közül Ambrus és Máté neve maradt fenn, az előbbiről 1492-ben írtak, s bár az utóbbinak ugyancsak ehhez az esztendőhöz kötődik az első ránk maradt említése, 1513-ig még többször is feltűnik. Máté fia volt Lőrinc, akiről 1506-ból van adatunk, s úgy tudjuk, hogy a famíliának ez az ága ekkorra már beépült a helyi köznemességbe, ami ugyan sok mindent jelenthet, de nehéz mindebből bármit is átláthatóan tisztáznunk a konkrétumok szintjén. Tény azonban, hogy a 16. századra a család tagjai már több különálló ágra szakadtak, és ekkoriban már a birtokolt falurészek nyomán Ó-Bégányi, Kis-Bégányi vagy Fornosi jelzővel illettek őket a ránk maradt iratok. Ezek persze javarészt maguknak választott megjelölések lehettek…

Ebből az időszakból ismerjük I. Ferenc nevét 1510-ből, és a fiáét, Kelemenét 1545-ből, volt azonban egy másik fontos kortársuk is Benedek személyében, akiről az 1521 és 1549 közötti időszakból vannak adataink. Az utóbbi felesége volt Zsófia, akinek révén a család immár komolyabb Szatmár megyei birtokkapcsolatokat alakíthatott ki. Végre feltűnik hát a családfában az első nő!

Az ő megjelenését – és hathatós szerepvállalását – ünnepeljük most tábortűz helyett tűzijátékkal ezen a nagybégányi délutánon a Harap utca három alatt!

– Te most a teljes családfát fel akarod olvasni nekem? – emeli rám a tekintetét megboldogult apósom pakolás, csomagolás közben.

– Hát, izééé… Valahogy tényleg így gondoltam – teszem hozzá döbbenetemben az égbolton villódzó csodálatos rakéták fényében –, csak én nem így mondanám: arra gondoltam, hogy igyekszem értelmezni a teljes családfát. De ha tényleg ez volt a kérdés lényege, akkor valóban, annak egészére gondoltam, végig szeretnék menni rajta… Csak, ha már átnézem, akkor, ugye, haszon is legyen belőle. Miért, talán untatlak vele?

Megvonja a vállát…

– Hát, még ha nem is untatnál, ennyi nevet akkor sem, egészen biztosan nem fogok most egyszerre megjegyezni… És más sem! Én már teljesen elvesztem ebben a zűrzavarban, hogy kinek ki volt a fia-borja, vagy a boldog őse…

S el kell ismernem, ebben valóban igaza lehet.

De akárhogy legyen is, ennek a bizonyos Benedeknek, akit az imént említettem – I. Ferenc és Kelemen kortársának – született egy Lázár nevű gyermeke, akiről 1560-ból tudunk, és egy unokája, a sorrendben immár III. János, akiről pedig kereken harminc évvel későbbről, 1590-ből van adatunk. Róluk úgy tudjuk, hogy mindketten a Bereg megyei elit tagjai voltak.

S ezzel máris a 17. század végén járunk, amikor pedig a századfordulón feltűnt Miklós neve, akinek felesége büdi[63] Büdy Anna volt. Két gyermekük, György és Erzsébet – férjezett nevén: báró Péchy Boldizsárné – révén pedig a család már az országos nemesség alsóbb rétegeivel is rokonságba került.

A Bégányi család Ugocsa vármegyei ágát II. András alapította, aki feleségül vette gacsályi Gacsályi Annát. Fiukról, IV. Jánosról tudjuk, hogy 1665-ben Ugocsa vármegyei esküdt volt. Sőt, az ő fia, V. János 1700-ban szintén Ugocsában szolgált, és feleségétől, gyulaházi Gulácsy Máriától született gyermekei – Zsigmond, Ferenc, Klára és Katalin – révén a famíliának ez az ága hamarosan immár szoros családi kapcsolatokat ápolt a Tiszántúl nemesi családjaival.

A Bégányi család egyik legjelentősebb és legjobban dokumentált vonala a 18. században a Zemplén és Szatmár vármegyékbe átszármazott ág. Ennek kulcsfigurája II. Ferenc volt, aki zempléni táblabíróként és tekintélyes birtokosként élt a 18. század közepén. Feleségül vette tolcsvai Boronkay Erzsébetet, aki tekintélyes hozományt és kapcsolatokat vitt be ebbe a házasságba. Közös gyermekeik közül kiemelkedett Zsigmond, aki Zemplén vármegye alispánja és országgyűlési követe is volt a 18. század végén.

Zsigmond első felesége szemerei Szemere Mária, a második pedig bernáthfalvi Bernáth Mária volt. Az ő politikai súlyát mutatja, hogy a megyei nemesi ellenállás egyik helyi vezetőjeként tartották számon.

Szatmár vármegyei birtokos volt VI. János, aki kendei Kende Klárát vette feleségül, s ezzel a házassággal a Bégányi família megerősödött bázist szerezett magának Szatmárban is. Zsigmond alispán gyermekei közül az 1774-ben született Sándor császári és királyi kapitányként katonai pályára lépett, és feleségül vette lónyai Lónyay Esztert. Testvére, Antal pedig Zemplén megye főszolgabírója lett. Lánytestvéreik szintén jó házasságokat kötöttek: Krisztinából Szemere Pálné lett, Borbálából pedig Kazinczy Józsefné, míg Zsuzsanna előbb a Szirmay, majd a Herczegh famíliába házasodott be.

A 19. század első felére azonban a Bégányi család népessége drasztikusan megcsappant, és a korábban kiterjedt birtokok is feldarabolódtak a leányági örökösödések miatt. A VI. János és Kende Klára ágáról származó Imre, a Szatmár megyei főszolgabíró – aki 1813-ban hunyt el –, feleségétől, lónyai Lónyay Erzsébettől 1803-ban született fia, Károly azonban gyermektelenül halt meg, így ez a szatmári vérvonal férfiágon elhalt.

A zempléni ágon Antal főszolgabíró fia, Lajos volt az utolsó olyan férfi tagja a családnak, aki aktív politikai vagy társadalmi szerepet vállalt: 1835-ben zempléni alszolgabíróként említik az iratok, ám az ő halálával a család bégányi és fornosi főága is kihalt.

– A hatalmas Bégányi-vagyon és a megmaradt ősi birtokok a rokon Lónyay, Szemere, Kazinczy, Bernáth és Gulácsy családok kezére szálltak át – összegzem végül is felfejtett történetemet megboldogult apósomra nézve.

Talán gesztikulálok is mellé, a kelleténél vélhetően hevesebben.

Deák Miklós, Mezei Sándor és Mezei Imre a nagybégányi Út a Kommunizmushoz kolhoz zöldségkertészetében 1986-ban – Forrás: Kárpátalja ("Закарпаття") régi és mostani képeken Facebook-csoport

Hát, mit ne mondjak? Rövid, tulajdonképpen még egy nyúlfarknyinál is rövidebbnek mondható, és annál is kevésbé gyümölcsöző együttműködés volt – S már nem is tudok annyira örülni a sikerének… – Dr. Törőcsikné Dr. Görög Márta várvédő szerepben, mellette balra hátul Bujdosó Andrea tiszás frakcióvezető a magyar parlament 2026. július 7-i ülésén (Forrás: Bódis Kriszta public Facebook-oldal)

Pedig ez még három évig érvényes lehetett volna! (A minisztériumi belépőkártyám előlapja)

A minisztériumi belépőkártyám hátlapja

A Közbeszerzési és Ellátási Főigazgatóság áldásával (A KEF-es jogsim előlapja)

A KEF-es jogsim hátlapja

Kovács Gyula haranglábi és nagybégányi lelkész a családjával egy nyaraláson (Forrás: Karpatinfo.net)

Petrás-Orosz Irén, Mihók Erzsébet és Gazdag Mária, a nagybégányi Út a Kommunizmushoz kolhoz egyes számú brigád zöldségtermesztői munka közben, 1987-ben – Forrás: Kárpátalja ("Закарпаття") régi és mostani képeken Facebook-csoport

Egy felemelő pillanat: amikor az Elszámoló lapomon az összes pecsét és aláírás összegyűlt

Egy felemelő pillanat: az Elszámoló lapom második, ugyancsak teljesen kitöltött oldala

Szidor Szilvia, Sztrocsák Julianna, Kuruc Mária, Orosz Vilma, Hidi Erzsébet és Túróci Mária a nagybégányi Út a Kommunizmushoz kolhoz zöldségkertészetében vágja a nyári káposztát – Forrás: Kárpátalja ("Закарпаття") régi és mostani képeken nevű Facebook-csoport

Művészi íriszfotózás: mindegyik más, és a leggyakrabban párok fényképeszkednek – A Večernji list 2022. január 11-i, keddi számának cikke Sanja Ajdinovski felvételén

Művészi íriszfotózás: mindegyik más, és a leggyakrabban párok fényképeszkednek – A Večernji list 2022. január 11-i, keddi számának cikke az újság honlapjáról letöltött változatban

Tégy az önsajnálat folytatólagosságáért: A feladatköreim átadás-átvételéről készült jegyzőkönyv első oldala

Tégy az önsajnálat folytatólagosságáért: A feladatköreim átadás-átvételéről készült jegyzőkönyv második oldala

Lengyel Irén, Kohut Erzsébet és Olcsvári Elvira töri a dohányt az Út a Kommunizmushoz kolhoz nagybégányi részlegén – Forrás: Kárpátalja ("Закарпаття") régi és mostani képeken nevű Facebook-csoport

Sanja Ajdinovski (balra) a szivárványhártya fényképezését népszerűsítő cikkhez készült illusztrációs felvételen (Forrás: Vecernji.hr)

No, vajon kinek az írisze lehet ez? – A felvétel alapján bizony azonosítani lehet azt is, hogy kihez tartozik (Forrás: Vecernji.hr)

Gárdos-Orosz Fruzsinától szeretettel: MEGÁLLAPODÁS munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetéséről (1. oldal)

Az önsajnálatból sohsem elég: MEGÁLLAPODÁS munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetéséről (2. oldal) – S aztán hamarosan az aláírásom is rákerült erre a dokumentumra (duplán!)

Nagybégány településnév-táblája (a felvétel 2021. augusztus 21-én készült)

Nagybégány címere, amelyik a településnév-táblán is látható

A nagybégányi Szonecsko nyaraló udvara (Forrás: Booking.com)

A nagybégányi Szonecsko nyaraló udvara (Forrás: Booking.com)

Az önsajnálat soha nem érhet véget: munkáltatóm jelezte az egészségbiztosító felé, hogy ki vagyok rúgva J

Mert fontos, hogy a jogviszony végén is ott legyen a pont… és ezzel az önsajnálatnak is búcsút intünk majd J

Borisz, az olasz masztiff (Cane corso), a hozzá illő főúri, nemesi, uralkodói környezetben – Bors Gyöngyi felvétele

Ľubomír Behant elővezetik a bírósági tárgyalásra (Forrás: Tnlive.sk)

Kovács Gyula haranglábi és nagybégányi lelkész (Forrás: Karpatinfo.net)

Kopriva Nikolett fotója, amelyet megosztott a Facebook-bejegyzése mellett (Forrás: Kopriva Nikolett Facebook-oldala)

A kommentszekció (in)diszkrét bája: hozzászólások Kopriva Nikolett Facebook-bejegyzéséhez (első eresztés) – Forrás: Kopriva Nikolett Facebook-oldala

A kommentszekció (in)diszkrét bája: hozzászólások Kopriva Nikolett Facebook-bejegyzéséhez (második eresztés) – Forrás: Kopriva Nikolett Facebook-oldala

A kommentszekció (in)diszkrét bája: hozzászólások Kopriva Nikolett Facebook-bejegyzéséhez (harmadik eresztés) – Forrás: Kopriva Nikolett Facebook-oldala

A kommentszekció (in)diszkrét bája: hozzászólások Kopriva Nikolett Facebook-bejegyzéséhez (negyedik eresztés) – Forrás: Kopriva Nikolett Facebook-oldala

A kommentszekció (in)diszkrét bája: hozzászólások Kopriva Nikolett Facebook-bejegyzéséhez (ötödik eresztés) – Forrás: Kopriva Nikolett Facebook-oldala

Kártyalapok egy römipakliból: filmekből ismert szörnyek a játékkártyákon

Kártyalapok egy römipakliból: filmekből ismert szörnyek a játékkártyákon

Kártyalapok egy römipakliból: filmekből ismert szörnyek a játékkártyákon

Kártyalapok egy römipakliból: filmekből ismert szörnyek a játékkártyákon

Kártyalapok egy römipakliból: filmekből ismert szörnyek a játékkártyákon

Kártyalapok egy römipakliból: filmekből ismert szörnyek a játékkártyákon

Kártyalapok egy römipakliból: filmekből ismert szörnyek a játékkártyákon

Kártyalapok egy römipakliból: filmekből ismert szörnyek a játékkártyákon

Kártyalapok egy römipakliból: filmekből ismert szörnyek a játékkártyákon

Az Építkezők boltja Nagybégányban

Nagybégány református temploma 1846-ban épült

Nagybégány görögkatolikus temploma 1805-ben épült

---

[1] Lád még úgy is, mint fekvőrendőr J

[2] https://www.facebook.com/groups/847048095376771

[3] A Behan (vagy Beháň…) vezetéknevű lakosok pontos számáról nincs nyilvánosan hozzáférhető, összesített statisztikai adat a szlovák népszámlálási vagy lakossági nyilvántartásokban. A becslések szerint a név viselőinek száma a mai Szlovákiában nem éri el az országos statisztikákban külön kiemelt, leggyakoribb nevek küszöbét.

Ez a vezetéknév leginkább Zsolna környékén (például Sztrecsény/Strečno és Felsőosztorány/Stráňavy községekben) fordul elő.

[4] https://www.facebook.com/bodiskrisztaofficial

[5] https://www.facebook.com/bodiskrisztaofficial/posts/pfbid02Uvcs49jVCaiZ9xSEcmwJEWrDQJ9WPXm35fuXUGEMtUkeZL6Ric8GwXURzxdweMoXl

[6] Közbeszerzési és Ellátási Főigazgatóság

[7] Személyügyi Főosztály, 1055 Budapest, Báthory u. 12. III/8.

[8] „đutùrāš –áša (m, voc) đȕturāšu (v) đuturičar

đȕture (adv) 1. <ucelo> általában, átalányban 2. <jedno na drugo> egyre-másra 3. <sve ujedno> mindenestül; úgy, ahogy van; egy tömegben pošto dajete ~? mennyiért adja az egészet együtt?

đȕturica (f) <rad đuture> átalánymunka, szakmány(munka)

đȕturicē (adv v) đuture

đȕturičār (m) szakmánymunkás, átalányban dolgozó munkás

đȕturičārka (f, dat) -ki, (gen pl) -kī szakmányra/átalányban dolgozó munkásnő

đȕturičkī (a) átalány- ~ rad átalánymunka, szakmány

đutùrum (a) <uzet> béna, nyomorék” (Szerbhorvát-magyar szótár. Készítette a Hungarológiai Intézet szótárszerkesztősége, főszerkesztő: Kovács Kálmán; Tartományi Tankönyvkiadó Intézet, Újvidék, 1971)

[9] Ha dátum szerint most így nagy hirtelenjében pontosan nem is tudom fejből megmondani, de 2006 novemberétől 2016 decemberéig dolgoztam ennél az országos napilapnál, úgy, hogy időközben a ranglétra minden fokát végigjártam, éppenséggel csak főszerkesztő, vagy annak helyettese nem voltam, de lapszerkesztőként és a publicisztika rovatvezetőjeként jöttem el a szerkesztőségből J

[10] https://www.livenation.hu

[11] Beszélgetés Kovács Gyula haranglábi és nagybégányi lelkésszel – Az Úrnak gondja van reánk, Karpatinfo.net, 2025. július 27.; https://karpatinfo.net/kozelet/haranglab-nagybegany-interju-reformatus-lelkesz-2025-07-27

[12] Beszélgetés Kovács Gyula haranglábi és nagybégányi lelkésszel – Az Úrnak gondja van reánk, Karpatinfo.net, 2025. július 27.; https://karpatinfo.net/kozelet/haranglab-nagybegany-interju-reformatus-lelkesz-2025-07-27

[13] We come in peace (© by Star Trek)

[14] „Húzd meg a »gárd«-ot, és ejtsd szépen az »ó«-t!”

[15] Az újság nevének „becézett” formája; vö. Népszabadság → Népszabi

[16] Nem mindegy, hova kerül a kötőjel, ne is tegyük hát sehova: látvány-fordítóiroda vagy látványfordító-iroda. Látványfordítóiroda!

[17] Umjetničko fotografiranje šarenica: svaka je drukčija, a najviše se slikaju parovi, Večernji list, 2022. január 11. (https://www.vecernji.hr/kultura/umjetnicko-fotografiranje-sarenica-svaka-je-drukcija-a-najvise-se-slikaju-parovi-1554364)

[18] „U Hrvatskoj je pravi hit postalo fotografiranje šarenice oka koje spaja umjetnost i anatomiju. U oku postoji više od 230 specifičnih točki koje šarenicu svakog čovjeka čine jedinstvenom!” (uo.)

[19] https://outbox.hr

[20] „Sanja Ajdinovski, suvlasnica agencije Outbox koja se bavi organizacijom koncerata, evenata i izložbi, u pandemiji kada su koncertna zbivanja naglo utihnula našla je način kako spojiti umjetnost i anatomiju i pogodila u sridu. Udružila se s kolegicama Ivanom Bokulić Rajić i Renatom Gojak i pokrenule su Iris Foto Art ili umjetničko fotografiranje šarenice oka.” (uo.)

[21] Budapesten mi a Bodies és a Body Worlds kiállítást több helyszínen is láthattuk: a legutóbbi, nagyszabású Body Worlds tárlatnak az Etele Plaza adott otthont, korábban pedig a VAM Design Centerben (Király utca) és a Ferenciek terén is látható volt a kiállítás.

[22] https://concerteurope.hu

[23] „– Ideju smo dobile nakon izložbe “Bodies” u Klovićevim dvorima, koju smo organizirali s partnerima iz Mađarske, Concert Europe. Shvatile smo da je to sjajan proizvod jer radi se, kako ste rekli, o spoju anatomije i umjetnosti, fotografiji koja izvlači nevjerojatnu kreaciju iz samog čovjeka. Mi smo ovdje samo posrednici koji pokazuju kakvu ljepotu ljudi nose u sebi jer ljudsko oko najljepši je i najzanimljiviji dio tijela. Izreka da su oči ogledalo duše zaista je istinita jer u ovih nekoliko mjeseci projekta slikali smo na stotine očiju i svaka je šarenica pričala svoju priču – kaže Sanja Ajdinovski.” (https://www.vecernji.hr/kultura/umjetnicko-fotografiranje-sarenica-svaka-je-drukcija-a-najvise-se-slikaju-parovi-1554364)

[24] „…i perfektno se služim smeškom…”

[25] Lëtzebuergesch

[26] https://www.facebook.com/groups/karpatalja.meseszep/permalink/9245327335548763

[27] https://www.facebook.com/elvira.olcsvari

[28] https://www.facebook.com/andrea.toth.35175

[29] https://www.facebook.com/kun.irenke/

[30] https://www.facebook.com/maria.komari.2025

[31] Déda a Kelemen-havasok lábánál fekszik, a Maros partján, a mai Romániában. Fontos szerepet tölt be az ország vasúti közlekedésében: itt végződik a Szeretfalva–Déda, vagyis a CFR 400-as vasútvonal, amelyet a MÁV épített ki még az1940-es második bécsi döntés után azzal a céllal, hogy összekösse a Székelyföldet az anyaországgal.

[32] https://www.facebook.com/maria.jaszik

[33] https://www.facebook.com/magdolna.kun.75

[34] https://www.facebook.com/csaba.zsebok

[35] Bár bemutatkozásában túl sok bíztatót nem igazán árul el magáról:

„Az élet szépségeit kutatom. Szeretem a fákat, a természetet és a jó barátokat.

Verseket írok és filmeket készítek.

A fotózás és a versírás a legkedvesebb időtöltésem.

 

A versek és megjelölt fotók Kun Magdolna saját alkotásai;

A művek és képek a szerző tulajdonát képezik, ezek egészének vagy részének másolása, terjesztése, publikálása csak a szerző előzetes hozzájárulásával lehetséges. (1999./LXXVI/tv./1.§)”

Egészségünkre!

[36] Umjetničko fotografiranje šarenica: svaka je drukčija, a najviše se slikaju parovi, Večernji list, 2022. január 11. (https://www.vecernji.hr/kultura/umjetnicko-fotografiranje-sarenica-svaka-je-drukcija-a-najvise-se-slikaju-parovi-1554364)

[37] John Gustav Daugman (1954–2024) tudományos kutatási területein teljesen járatlan vagyok, ezért nem is próbálkozom meg azzal, hogy elmagyarázzam, mivel foglalkozott. Röviden talán csak annyiban foglalnám össze, hogy a brit-amerikai tudós, a Cambridge-i Egyetem tanára a számítógépes látás és mintafelismerés professzora volt. Legfontosabb kutatási hozzájárulását a számítógépes idegtudomány, a mintafelismerés és a számítógépes látás területén jegyzik. Nagy szerepe volt a képkódolás és -elemzés wavelet-módszereinek eredeti kifejlesztésében. A wavelet-, vagy hullámocska-módszerek olyan matematikai eljárások, amelyek jelek és függvények vizsgálatára szolgálnak. Lényegük, hogy a jelet kicsi, véges hosszúságú hullámocskákra (waveletekre) bontják szét. Ezzel egyszerre láthatóvá válik a jel időbeli és frekvencia-tartománybeli tulajdonsága.

„A Fourier-transzformációval lényegében csak a fénygörbe egészére jellemző additív harmonikusokat szemléltethetjük. Az idő-frekvencia módszerekkel a periódus, az amplitúdó és a fázis időbeli változását is nyomon követhetjük.

Idő-frekvencia eloszlási függvényt nagyon sokfélét definiáltak. Először az ablakozott Fourier-analízist használták (Gábor-transzformált, ha Gauss-görbe az analizáló ablak). Ennél az ablak – amit végigcsúsztatunk az adatsoron, és csak a benne lévő adatokat vizsgáljuk – időben állandó szélességű, míg a wavelet-transzformációnál minden egyes időbeli elcsúsztatáson belül az ablak szélessége változik, a próbafrekvenciával fordítottan (a próbaperiódussal egyenesen) arányos. Emiatt a wavelet esetén az idő-frekvencia felbontás erősen változó: kis frekvenciáknál időben nyúlnak szét az amplitúdócsúcsok, nagyobb frekvenciákon pedig a frekvencia mentén […]. Erre nagyon figyelni kell a wavelet-térképek értelmezése során.

Az ún. wavelet-transzformáció története hosszú időre nyúlik vissza, de sokáig csak matematikai vizsgálatok tárgya volt. Később az akusztikában, a zenében, a geofizikában, a meteorológiában, az orvostudományban használták különféle elnevezésekkel. Például a Föld atmoszférájában terjedő, kozmikus eredetű rádiójelek egy részének (a whistlereknek) az időbeli frekvenciaváltozását dinamikus (frekvencia-idő-amplitúdó) spektrumok térképeivel tanulmányozták.

Manapság tág fogalmat takar a wavelet-transzformáció. Egyre több területen használják, sokféle alakban és több dimenzióban. Az egyik fő alkalmazás a képfeldolgozás. Speciálisan a csillagászatban többször galaxisok térbeli eloszlásának vizsgálatát végezték segítségével. A wavelet-eljárások egyre gyakoribbak a turbulenciák és a fraktálok matematikai elemzésénél és a telekommunikáció területén is. Számos könyv jelent meg az utóbbi években a wavelet-analízisről és alkalmazásairól.

A módszert sokszor használják a napfizikusok is. Korábban a »sonagram'« nevű idősor darabolásos Fourier-módszerrel próbálták a naptevékenységi ciklusok változását vizsgálni. Az 1990-es évektől a wavelet-transzformáció megjelent a napfoltciklusok periodicitásának analízisénél is.

A wavelet-analízis a változócsillagok fénygörbéjének elemzéséhez mintegy két évtizede használatos. Olyan adatsorokra alkalmazható leginkább, amelyekben alig vannak kisebb űrök. A világon az elsők között alkalmaztuk a wavelet-módszert hosszú periódusú pulzáló változókra, mirákra és félszabályos csillagokra.” (https://www.astro.u-szeged.hu/oktatas/asztrofizika/html/node92.html)

Igyekszem felfogni a lényegét, de hazudnék, ha azt merészelném állítani, hogy számomra is minden világos…

[38] „Ne zna se tko je prvi počeo s praksom umjetničkog fotografiranja šarenice, ali njezina jedinstvenost, koja uključuje i mogućnost identifikacije, prepoznata je još 80-ih. Desetak godina poslije dr. John Daugman s Cambridgea razvit će prvi algoritam za prepoznavanje jedinstvenosti šarenice i iz tog znastvenog pristupa je zapravo nastala i umjetnička fotografija, pojašnjava Ajdinovski. Naravno, valja naglasiti da su slikanje šarenice za identifikaciju i njezino umjetničko fotografiranje dvije potpuno različite stvari.” (uo.)

[39] „– Šarenica je najposebniji dio tijela. Uzorci se formiraju još u maternici, no u potpunosti postaju vidljivi nakon treće godine života. Sastavljena je od vlaknastog i epitelnog sloja i dva važna mišića za otvaranje i zatvaranje zjenice. Uzorci koje ima svaki čovjek nevjerojatni su, od grebena i nabora, do tih vlakana koja čine jedinstvenost svake šarenice. U oku postoji više od 230 specifičnih točki koje šarenicu čine jedinstvenom, no još zanimljivije je kakav umjetnički dojam daju njezine fotografije. U njima vidimo planete, oceane, polja suncokreta, livade, zapravo se u našim očima odražava svemir, priroda, sam život. Zato se i kaže da je oko naš prozor u svijet, jer svijet se i vidi u našim očima – smatra Ajdinovski.” (uo.)

[40] „Zanimljivo je da su do prije 10.000 godina svi ljudi imali smeđe oči, kaže, no došlo je do mutacije gena odgovornog za melanin, pigment koji određuje boju, njome je reducirana količina pigmenta i dobili smo prvo plavo oko. Dakako, svaka mutacija koja se održi je poželjna pa danas imamo toliko prelijepih boja, od tamnosmeđe, preko jantarne do nebeskoplave. Još je jedna zanimljivost, zelene oči ima samo dva posto populacije. Unatoč mišljenju da imaju zelene oči, kaže Ajdinovski, mnogi se iznenade na slikanju šarenice kada shvate da su im oči zapravo plavo-žute što daje privid zelene zbog slojevitosti šarenice.” (uo.)

[41] „– Proces snimanja traje desetak minuta, ovisno o oku, a proces izrade slike 45 minuta, ako se rade manji formati, za velike formate se ipak čeka nekoliko dana, ovisno o narudžbama. Snimanju mogu pristupiti svi, i s lećama i s naočalama, svijetlih i tamnih očiju, stari i mladi. Imali smo sve dobne skupine, jedino se ne preporučuje slikanje osobama koje imaju neki upalni proces na oku, a u pravilu ne slikamo ni bebe i djecu ispod tri godine. Naravno, bilo je iznimki pa smo uspješno slikali bebe od 6 i od 8 mjeseci, i desetak malaca ispod tri godine, ali nije praksa. Razlog je taj što je malim bebama i djeci do tri godine teško otvoriti oko, teško im je biti miran, a ako ne uspije nakon nekoliko pokušaja, klinci se iznerviraju – smije se Ajdinovski pa dodaje:” (https://www.vecernji.hr/kultura/umjetnicko-fotografiranje-sarenica-svaka-je-drukcija-a-najvise-se-slikaju-parovi-1554364)

[42] „– Hrvati su oduševljeni ovime. Zahvaljujući društvenim mrežama i »shareanju« slika ljudi koji su se slikali, naš rad je dosegnuo ogroman broj zainteresiranih i posao se lijepo »zahuktao«. Najviše se snimaju parovi, rade zajedničke fotke šarenica, daruju se vaučeri za vjenčanja, godišnjice, rođendane. Slikaju se i cijele obitelji jer ta je fotografija toliko lijepa da se uklapa u bilo koji interijer. Imali smo obitelj od petero članova i kad su vidjeli finalni proizvod, reakcija je bila fantastična. Ima i puno upita da slikamo šarenice kućnih ljubimaca, ali to je za sada nemoguće napraviti da se dobije kvalitetna fotografija.” (uo.)

[43] https://www.booking.com/hotel/ua/sonechko-nagybegany.hu.html?aid=357026&label=gog235jc-10CAMo6QFCDHZlbHlrYS1iaWhhbkgRWANoZ4gBAZgBM7gBF8gBDNgBA-gBAfgBAYgCAagCAbgC4PrJ0wbAAgHSAiQxNjNiNzQxMC01YTk5LTQxODYtYmY5Mi1iYTUyYzhhNzcxZDLYAgHgAgE

[44] Tarasz Hrihorovics Sevcsenko (1814–1861) ukrán költő, prózaíró, festő, grafikus és humanista.

[45] © by Weöres Sándor

[46] „Situated in Velyka Bihanʼ in the Transcarpathia region, Олександр Апартамент features accommodation with free WiFi and free private parking. Guests staying at this apartment have access to a fully equipped kitchen.

Providing access to a terrace with garden views, the spacious air-conditioned apartment consists of 1 bedroom. A flat-screen TV is offered.” (https://www.booking.com/hotel/ua/oleander-appartman-nagy-velyka-byygan.hu.html?aid=357026&label=gog235jc-10CAMo6QFCDHZlbHlrYS1iaWhhbkgRWANoZ4gBAZgBM7gBF8gBDNgBA-gBAfgBAYgCAagCAbgC4PrJ0wbAAgHSAiQxNjNiNzQxMC01YTk5LTQxODYtYmY5Mi1iYTUyYzhhNzcxZDLYAgHgAgE)

[47] https://app.dap.gov.hu/tarhely?ap-message-meta-query=FddYumxis2_c7g3Avg2wq8pY0z8wlkq49rHBpR2aBiZX6Azmkbpgh4NC5kzBJbs4nfKWMQVHdCEXLCHNqgqEFDUzSpz4

[48] https://kau.gov.hu/proxy/saml/authservice?x=_a0a10f844db7051c699a76134a78a871

[49] Pöstyén, úgy is, mint járási székhely, Nagyszombattól harminckét kilométerre északkeletre, a Vág partján fekszik, a mai Szlovákiában. A régészeti leletek tanúsága szerint a melegforrások körül már az őskorban is éltek mamutvadászok. A város környékén került elő az ország egyik legjelentősebb őskori emléke, a moraváni Vénusz, vagyis az ezen a néven ismert, mamutagyarból faragott, megközelítőleg huszonkétezer-nyolcszáz éves őskori Vénusz-szobrocska. A gravetti kultúrához tartozó kisméretű műtárgy a térség egyik legjelentősebb régészeti lelete. S azt is biztosan tudjuk, hogy már a római korban is ismerték a Vág szigetének hatvanhét Celsius-fokos iszapos forrásait. Nagy szerencse hát, hogy a Vág völgyét korábban már végigutaztuk megboldogult apósommal… (A gravetti kultúra a felső paleolitikum, azaz a késő őskőkor egyik legjelentősebb európai régészeti kultúrája volt, amely nagyjából az időszámításunk előtti 30000 és 12000 közötti években virágzott. Főbb jellemzői a specializált nagyvadászat – főleg mamut és szarvas –, a jellegzetes kőeszközök, a Vénusz-szobrocskák, valamint a fejlett vadászközösségi élet. Félnomád életmódot folytattak, sátrakat vagy mamutcsontból és bőrből készült kezdetleges kunyhókat építettek maguknak.)

[50] Osztró hat kilométerre északnyugatra fekszik Pöstyéntől, ugyancsak a mai Szlovákiában.

„OSZTRO. Tót falu Nyitra Várm. földes Ura a’ Nyitrai Püspök, lakosai katolikusok, fekszik Dudvág vize mellett, V. Újhelyhez másfél mértföldnyire, határja középszerű, mint vagyonnyai.” (Vályi András: Magyar Országnak leírása I–III., Buda, Királyi Universitás, 1796–1799)

„Osztró, tót falu, Nyitra vmegyében, Verbó mellett, 850 kath., 5 zsidó lak. Határa ollyan, mint a Krakováné. F. u. a nyitrai püspök. Ut. post. Galgócz.” (Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta, betürendben körülményesen leiratik. Pest, 1851)

Osztró Szent Imre herceg tiszteletére elnevezett római katolikus temploma 1804-ben épült, a Hétfájdalmú Szűzanyának szentelt kápolnát pedig 1810-ben emelték.

[51] Lásd még úgy is, mint Trnava.

[52] Illava (németül: Illau vagy Eulau) Trencséntől tizenkilenc kilométerre északkeletre fekszik, a Vág bal partján. Neve az agyag, iszap jelentésű szláv il főnévből ered. A középkorban egykor még Lévaként ismerték és jegyezték.

[53] „V polovici januára sa po takmer 11 rokoch definitívne dostane na slobodu.

Jeden z najznámejších väzňov na úteku smeruje na slobodu. Ľubomírovi Behanovi zostáva do konca trestu len niekoľko dní.

V Ilave je pre lúpež. Tamojší riaditeľ ústavu navrhol, aby mal po prepustení spoza mreží ochranný dohľad. Behan to vníma ako pomstu.

Najznámejšieho väzňa na úteku priviezli na súd ozbrojení kukláči v sprievode dvoch áut.

»Po výkone trestu sa budem mať kam vrátiť, stojí pri mne rodina, mám kde bývať, mám našetrené peniaze, na nájom, na prenájom, na žitie, mám poskytnutú robotu,« uviedol odsúdený Behan.

Riaditeľ ilavskej väznice žiada pre neho ochranný dohľad. Paradoxne však Behan akúkoľvek kontrolu po tom, čo ho prepustia, odmieta.

»Ochranný dohľad je postintervenčná starostlivosť, dohľad, ktorý v podstate nastupuje po výkone trestu ako takého,« tvrdí advokát Ján Kanaba.

Sudcovia zvyčajne ukladajú ochranný dohľad už pri vyhlásení rozsudku. Automaticky ho dostane každý, kto už bol v minulosti trestaný alebo spáchal závažný zločin.

»V rámci výkonu trestu, ak uložený nebol, že by na žiadosť prokurátora alebo žiadosť riaditeľa ústavu o tejto rozhodoval súd, v prípade, ak nie je možné očakávať, že po výkone trestu takáto osoba bude viesť riadny život,« doplnil Kanaba.” (Michal Bujna: Známemu slovenskému väzňovi na úteku o chvíľu vyprší trest. Sudkyňa rozhodla o osude Ľubomíra Behana, Tnlive.sk, 2025. december 10.; https://tnlive.sk/domace/clanok/1003753-znamemu-slovenskemu-vaeznovi-na-uteku-o-chvilu-vyprsi-trest-behan-dostal-ochranny-dohlad-na-dva-roky)

[54] Még 2026. augusztus 6-án is…

[55] Beszélgetés Kovács Gyula haranglábi és nagybégányi lelkésszel – Az Úrnak gondja van reánk, Karpatinfo.net, 2025. július 27.; https://karpatinfo.net/kozelet/haranglab-nagybegany-interju-reformatus-lelkesz-2025-07-27

[56] Mert ezúttal sem két Sopronról, hanem csak egyetlenegy, darabszámra mért Kétsopronyról van szó…

[57] https://www.facebook.com/nikolett.kopriva/posts/pfbid028SeXSU2vJVCWdYbdptP1Q3KqQcFuYJbKVSzbJkwKZeAqCG6awevF8LxbB4qP6Aazl

[58] Beszélgetés Kovács Gyula haranglábi és nagybégányi lelkésszel – Az Úrnak gondja van reánk, Karpatinfo.net, 2025. július 27.; https://karpatinfo.net/kozelet/haranglab-nagybegany-interju-reformatus-lelkesz-2025-07-27

[59] Vajdasági Magyar Szövetség = VMSZ

[60] Nemzeti Infokommunikációs Szolgáltató Zrt.

[61] Beszélgetés Kovács Gyula haranglábi és nagybégányi lelkésszel – Az Úrnak gondja van reánk, Karpatinfo.net, 2025. július 27.; https://karpatinfo.net/kozelet/haranglab-nagybegany-interju-reformatus-lelkesz-2025-07-27

[62] Fornos sincs messze innen, Munkács mellett, alig kilenc kilométernyire a várostól. A falu nevét egy Fornos nevű földesúrról, vagyis az első ma ismert birtokosáról kapta, akit egy 1335-ben kelt feljegyzésben említettek. Tőle, vagy leszármazottaitól kerülhetett a falu a Bégányiak birtokába. A falu temploma már a 13. században is állt, sőt, az 1334-es pápai összeírásban egyházának papját is említették. Tegyük hozzá azonban, hogy az ezen a néven ismert mai falu azért sem lehet azonos a korabelivel, mert az 1400-as években a települést – mai területétől valamivel délebbre – elnyelte a Szernye-mocsár, és a templomával együtt elpusztult. Sokszor mesélik, hogy szántáskor időnként beleakad az eke a régi falu, Ófornos templomtornyának a keresztjébe, bár ezt azért leginkább csak legendának minősítik a szakemberek. De ezzel együtt is szép történet…

[63] Büd régen önálló, történelmi település volt Szabolcs vármegyében, a falu egykori területe ma Tiszavasvári része. Bűdszentmihály néven – ami Büd és Szentmihály egyesüléséből jött létre – 1952-ig volt ismert. Emellett létezett egy ugyancsak régi, Abaúj vármegyei Bűd nevű apró település is a Tarca mellett.

A jelzős szerkezet tehát nem a hölgy szagára utal… J