Elbitangolásaink térképmetszete

Prológ

 

– Good news, Boppers, újabb ókori fahajó maradványait fedezték fel a horvátországi Hvar mellett, Šćedro szigeténél – halljuk most parkolás közben az autórádióból megboldogult apósommal, Mihájlovits Péterrel (1943–2004), a délvidéki biológussal és pedagógussal, amikor megállunk (minden reményeink szerint: tartósan; s nemcsak egy röpke pirosnál…) Budapest XIII. kerületében, az egykori Magdolnavárosban, az Apály utca kettes szám előtt. Mondhatnánk akár Angyalföldnek[1] is.

Összenézve konstatáljuk, hogy az elhangzottakban, vagyis a Magyar Távirati Irodának a rádióban beolvasott jelentésében legfeljebb csak annyi lehet megtévesztő, hogy már Hvar is – ahol nem is olyan rég, 2008-ban nyaraltunk a családommal Ladik Katinál – egy sziget, s ennek a közelében, ez a másik, Šćedro pedig jóval kisebb és kevésbé ismert. Otok. Island. A hírből pedig a figyelmetlen hallgatónak úgy jön át, hogy ha azt hallja, „a horvátországi Hvar mellett, Šćedro szigeténél”, akkor akár úgy is értelmezheti, hogy Hvar városa a szárazföldön van… Különösen akkor, ha szerényebb földrajzi ismeretekkel rendelkezik. J

– Hát, induláskor még igazán nem is reméltem volna, hogy ezen a környéken ilyen könnyedén találunk majd magunknak parkolóhelyet – motyogom oda úgy félvállról útitársamnak, szinte csak a bajszom alatt, s a fogam közt szűrve a szavakat, miközben betolatok a szabadon talált, no jó, igencsak szűkös kis helyecskére, long live párhuzamos parkolás. – No de érkezéskor?! – Közben a rádiót is lehalkítom, elnémítom egy hirtelen mozdulattal, mint ilyen szituációkban nagy általánosságban rajtam kívül is még oly sokan…

Nagyobb kocsival itt aztán tényleg meggyűlne nemcsak az én bajom, de tulajdonképpen bárkié, akármilyen harcedzett sofőr legyen is. Nem a talpán, mert a volán mellett általában ülni szoktunk… Tehát: akármilyen harcedzett sofőr legyen is a valagán.

De akármilyen szűkös is, ez itt, kérem tisztelettel, mégiscsak egy teljesen legitim parkolóhely! Akkor is… Egy az egyben.

Csakazértis!

– Igen, de nem fizetős? – emeli rám kérdő tekintetét megboldogult apósom.

– Ma már szinte mindenütt az… – dünnyögöm elégedetlenül, morcosan, a lelkem összes kamaszos lázadozásával, mert én az autósoknak abba a kasztjába tartozom, amelyik nem hajlandó elfogadni azokat az érveket, amelyek szerint a parkolás fizetőssé tétele, vagy ne adj’ Isten, az úgynevezett dugódíj bevezetése nem szimplán csak harácsolás, hanem valamiféle legitim forgalomszabályozási eszköz, módszer volna; s máris a napi politikánál tartunk. – Igencsak csodálkoznék, ha történetesen épp itt nem lenne fizetős a parkolás… – teszem még hozzá kifejezetten kelletlenül, minden ezzel szemben érzett ellenszenvemet ebbe a mondattöredékbe zsúfolva.

Mert azért bizony akárhogy számoljam is, így mégis valami olyasmiért veszik el a pénzemet – már bocsánat, de esetenként nem is keveset! –, amiért semmit nem kapok cserébe, s amiért semmiféle szolgáltatást nem nyújtanak. Nincs viszonzás! Nincs ellentételezés! Nincsen hát teljesítésigazolás sem… Nem őrzik az otthagyott kocsimat, nem vigyáznak rá, nehogy feltörjék, nehogy elvigyék; nem kapok semmit a vérrel és verejtékkel megkeresett pénzemért…

Ez így azért, valljuk be, mégiscsak bosszantó. Magyarán: aljasság! És még örülhetek, ha van olyan szerencsém, mint például most is, hogy épp azon a helyen találok magamnak szabad parkolóhelyet, ahová ténylegesen is indultam. Ilyen még a nagyon modern, nagyon célratörő, nagyon urbánus forgalomszabályozási technikák/eszközök korában is csak szökőévenként fordul elő velem… Vagy még ritkábban!

Otthon például, Kőbányán (ahol néhány esztendeje már megtelepedtünk, és ez most tartósnak is ígérkezik…), a Kolozsvári és a Harmat utca kereszteződésénél, ahol egy igencsak sajátságos módon, de az egyébként kárpátaljai Dupka Gyurival és családjával, Fuchs Andreával és a kis Márkkal is egy fedél alatt élünk, hiába a hatalmas parkoló a két közterület találkozásánál, sokszor fordul elő velem, hogy hazaérkezve csak reménytelenül körözök, egyszer és még egyszer, kétszer és még kétszer, háromszor és még háromszor, négyszer és még négyszer, ötször és még ötször, hatszor és még hatszor, hétszer és még hétszer… Hiába! Akárhányszor járjam is körbe a háztömböt… Parkolóhely, no az nix! Ugribugri meg aztán pláne… Ezért állok meg olykor utcákkal odébb, és onnan gyalogolok aztán haza, mintha jódolgomban tenném…

Ugribugrizhatok hazáig!

– Az eddig ismeretlen hajó az időszámításunk előtti harmadik évszázadból származik, és rakományával együtt süllyedt a mélybe, közölte a horvát kulturális minisztérium – halljuk immár beparkolva, betolatva az Apály utcában, az épp adódó szűk kis helyecskére a kettes számú épület előtt a kellemes, lágyan búgó női hangot az autórádióból, mintha ez valóban Lynne Thigpen[2] hamisíthatatlan, és semmivel sem összetéveszthető hangja volna, mintha valóban őt hallgatnánk akár a síron túlról is, mi, alkalmi angyalföldi „hello, Boppers”-ek, innen, a megszólítás végéről, bizalmasan, kedvesen, bennfentesen, s akárha a Warriors című amerikai film ikonikus bemondónő-szerepében mindvégig hűségesen kitartana mellettünk, akármerre is vetődjünk kalandozásaink, elbitangolásaink útvesztőjében, a minden lépésünket meghatározó képeslapgyűjtemény véletlenszerűségeinek diktátumai által meghatározott girbegurba útvonalunkon, a virtuális, a fiktív, de mindenképp nagyon is valós, reális, hiteles utazgatásaink során.

– Isten hozta hát Angyalföldön, kedves jó Lynne!

Immár tényleg csak az hiányzik, hogy még a Baseball Furies utcai bandája is feltűnjön itt ma este mellettünk…

 

Budapest

 

– Tényszerűen kimondhatjuk, megállapíthatjuk, hogy Budapest, mint nagyváros, mint a nemzet fővárosa, mint egy metropolisz, mint a város, amelyik sohasem alszik – kezdek most újabb hosszas eszmefuttatásba megboldogult apósom boldogítására, mert „te is más vagy, te sem vagy más” – mindenképp felülreprezentált kell, hogy legyen egy ilyen képeslapgyűjteményben. Tulajdonképpen bármelyikben…

– Messziről indultunk és nagy utat tettünk meg – vonja meg a vállát erre.

Oké, de hogy jön ez most ide?!

Ugyanis (mint ismert…) néhány évvel megboldogult apósom halála után több doboznyi régi képeslap került elő annak az újvidéki háznak – Cara Dušana 30. – a padlásáról, amelyikben gyermekkorában élt és nevelkedett. Mint utóbb kiderült, ez az ő gyermekkori kollekciója volt, amit még cseperedő fejjel ápolgatott, gondozgatott, locsolgatott (hogy szép zöld legyen…) szorgalommal és lelkesedéssel. Később azonban egyetemre ment – ott helyben, Újvidéken –, megnősült, családot alapított, elköltözött a nagyszülői házból, a régi gyűjteményét pedig valaki nem kevésbé gondosan felvitte a padlásra, letakargatta, biztonságba helyezte, megóvta, hogy ne is legyen ugyan láb alatt, de ne is essen baja, ha egyszer majd az egykor volt kisgyermeknek eszébe jutna és keresni kezdené. Ő azonban nem kereste, nem jutott eszébe, a családban utóbb már senki sem emlékezett erre, senki nem tudott ennek a kollekciónak a létezéséről sem, amikor szinte véletlenszerűen előkerült a gyűjtemény.

– Szépen ránk esteledett időközben – dünnyögi most elégedetlenül megboldogult apósom, szinte csak a bajsza alatt, s a foga közt szűrve meg a szavakat, ahogy a Baseball Furies mellettünk elsuhanó furcsa, megmosolyogtató, ám ugyanakkor tiszteletet parancsoló, megfélemlítő (navod na strahopoštovanje…) csapata után nézünk, sandítunk ámulva Budapest XIII. kerületében, hátunkat az autónknak támasztva az Apály utcában, s bár működik ugyan a közvilágítás, fokozatosan tűnnek el mégis az alakok az árnyak, az est, az éjszaka sötétjében, akárcsak Walter Hill amerikai filmrendező nagyszerű alkotásában, a Warriorsban. Az álomszerű – mondhatnánk akár bíborszürkének is – ködfelhő túloldalán, amely most elnyeli ezeknek a kecsesen kocogó, furcsán kifestett arcú, tetőtől talpig csíkos ruhába öltözött srácoknak a lépteit, talán már Coney Island (no, lám, hát már megint egy sziget, s talán ez is Šćedro mellett, talán ez is Hvarnál…) homokos tengerpartja várja be őket egy esős, csapadékos napfelkeltében…

Long live Coney Island of Freedom!

– Mehetünk utánuk?

Vagy legalábbis követjük őket a tekintetünkkel…

 

„Úgy gyűlt a képernyő elé a család, mint alamizsnáért a koldusok. Látjuk ám, hogy az út szélén parkoló kocsisor mellett emberek zászlókkal integetnek. A riporter gyorsan fölvilágosít: a félpályás útlezárással demonstráló tüntetők megvertek egy autóst, aki »beszólt« nekik.

»Ha egy nép a sötétben él, ne zászlót vigyél előtte, hanem lámpát« – írta Kopátsy Sándor. A tüntetőknek is inkább ezt kellene ajánlani?

A híradó szerkesztőjének a téma másfél percet ért, csak addig érdekes, amíg lehet a takaróképeken bevert szélvédőket mutogatni.

»Echegaray, a nagy spanyol, koszorús fejét, íme kivitte a kofák piacára. Lett belőle Alfonz király minisztere« – írta Ady Endre a Budapesti Napló 1905. július 18-i számában. José Echegaray y Eizaguirre, írói álnevén José Hayaseca (1832–1916), spanyol drámaíró 1904-ben kapott irodalmi Nobel-díjat. Ady pedig egyáltalán nem üdvözölte rajongással az író politikai szerepvállalását.

Amikor néhány évvel ezelőtt március 15-én kisétáltunk családommal a Hősök terére, úgy gondoltuk, hogy ünnepi alkalmakkor ez a legalkalmasabb helyszín a látványos megemlékezésekre, de fogalmunk sem volt, hogy milyen szervezett program lesz/volt/van ott. Rossz előjelként egész nap szitáló eső kísérte utunkat. A Hősök terén pedig belefutottunk egy MIÉP-nagygyűlésbe és a hozzá tartozó alkalmi kirakodóvásárba. Mindenféle zászlókat árultak ott, kicsiket, nagyokat, papírból, vászonból, selyemből, trikolórt, lyukkal a közepén és nélküle, árpádsávosat. Ahogy ott sétálgatunk, látom ám, hogy az egyik selyem nemzeti trikolór széle a tér betonjára lóg, bele az esőlébe, s nedves talpak taposnak rajta átázott cipőkben. Persze, csak én lehetek olyan hülye, hogy erről rögtön az jusson eszembe: méltatlan a nemzeti ünnephez. Megszólítottam hát az eladó lyánykát, hogy emelné már fel, hiszen az ő hatásköre. »Nem baj, van másik« – mondta, s legyintett, fel sem tűnt neki, hogy nem a portékáját akartam óvni és védelmezni.

No, hát máris ott járunk a kofák piacán.

Mint a kofák piacán általában, itt is széles kínálatból válogathatunk. Ott van Echegaray koszorús feje, talán balzsamozva, talán viaszból kiöntve, talán pólóra nyomtatva, talán made in China. Ott vagyunk a kofák piacán akkor is, amikor a híradónak csak azért ér meg másfél percet a zászlólobogás, mert betört szélvédőket mutogathat. És a kofák piacának mentalitásáról tanúskodik az is, ha kezünkben úgy lobogtatjuk a zászlót, a nemzet jelképét, hogy közben a lábunkkal taposunk rajta átázott cipőben – eladó méltóságunk és önbecsülésünk.

A politika világa gyakorta rácáfol a természet törvényeire, de ez utóbbiak szerint délidőben sötétség csak napfogyatkozással egybekötve lehetséges. Holland turistákkal ültünk 1999. augusztus 11-én, Szegeden a teljes napfogyatkozásra várva, ők csak azért utaztak el ide, mert kifigyelték, hogy a természeti jelenség a Szombathely–Siófok–Kiskőrös–Szeged–Makó középvonalon lesz a legteljesebben megfigyelhető. A város főtere dugig telt, egy csikket sem lehetett volna leejteni. Amikor a Hold száztíz kilométeres árnyékfoltja 12 óra 55 perckor eltűnt a Nap elől, és ismét a napszaknak megfelelő világosságban találtuk magunkat, a terén felzúgott a vastaps. Mi most megtapsoljuk a Napot, az égitestet?! – néztünk egymásra döbbenten.

Tenyerünk összecsapkodása mégis spontán volt, nem is gondoltunk arra, mekkora abszurditást művelünk. A taps pedig jogos volt, az égitest valóban kiérdemelte.

Sokszor az abszurdnak tűnő megoldások a legcélravezetőbbek. De ilyeneket nem forgalmaznak a kofák piacán. Aki a véleményének szeretne érvényt szerezni, a kreativitására kell támaszkodnia. Valami olyat kell kitalálnia, amin még nem tapostak nedves talpak. Ahogy a nemzet jelképeivel is csak méltósággal szabad bánni. Egy száztíz kilométeres árnyékfolt a Nap előtt különleges természeti jelenség, a száztíz milliméteres talpnyom azonban a nemzeti lobogón mindenkor rosszat sejtet.”

(Lobogótaposók, Magyar Hírlap, 2007. március 14.)

 

Lynne Thigpen időközben pedig tovább folytatja mondandóját az autórádióban, illetve hát vélhetően egy meleg, kellemes hangulatú, mindenféle, a célnak megfelelő technikai kütyükkel felszerelt, szivacsfalú stúdióban ülve, és ő nem is ázott el úgy, mint mi azon a március 15-i ünnepnapon a Hősök terén:

– Egy teljesen megőrzött, eddig feltáratlan hajóroncsról van szó, a Krisztus előtti harmadik századból, antik amfora rakománnyal. A roncs ötven méteres mélységben fekszik, írta sajtóközleményében a horvát kulturális minisztérium. Ez a legrégebbi ismert hajóroncs az Adriai-tenger keleti partján.

Lynne Thigpen – és ikonikus bemondónő-szerepe Walter Hill, a kiváló amerikai rendező Warriors című filmjében – egy fontos összekötőkapocs ebben a történetben, én most mégis kiszállok a kocsiból, tehát amint csapódik az ajtó, már nem is hallom tovább a hangját. Csak az utcai zajokat, sikongatásokat, némi kiabálást, zörejeket, csattanásokat, valamiféle puffanásokat a környező ablakok mögül… Valahol a közelben ugyanis tévét néznek egy családias hangulatú otthon zárt közegében, igencsak hangosan, nem kímélve sem a szomszédokat, sem az utcán baktató véletlen (vétlen?…) járókelőket, esetleg az épp sikeresen párhuzamosan leparkolt autóból kiszálló utasokat, amilyenek mi is vagyunk. Talán épp most kezdődik a híradó, legalábbis a főcímzenéből erre követeztetek. De melyik csatornán? S vajon a šćedrói leletről szóló hírt ott bemondják-e? Ért-e annyit ez a felfedezés az ügyeletes hírszerkesztőnek? Vagy egyszerűen csak átsiklott felette? Nem érdekli talán a régészet, sem a légi, sem a mélytengeri? Egy másik csatornán meg minden bizonnyal a Knight Rider újabb epizódját adják… Újabb, persze, mihez képest?! Vagy ma már mindenki csak streamingszolgáltatókat néz?

– Bocsánat, kérem tisztelettel, a Knight Rider melyiknél érhető el?

 

„Terjedelmében is óriási, súlyos és impozáns kötet Szabó Palócz Attila – a szerző meghatározása szerint – térregénye, amely régi képeslapokhoz íródott. A több könyvből álló sorozat első részében a Felvidéken, a Délvidéken és környékükön barangolhat az olvasó.

Az Utazások apósommal keletkezéstörténete egy újvidéki ház padlásának cipősdobozokba rejtett képeslapgyűjteményeiből összeálló emlékezés- és dokumentumsorozat létrehozása, és közel tízesztendőnyi feldolgozása ezeknek az anyagoknak, a hajdani Nagy-Magyarország és az azon kívül levő fontosabb települések bemutatásával. Szabó Palócz Attila több szálon futó családtörténettel is szolgál az olvasó számára, a címben említett néhai após mellett feltűnnek egyéb szereplők, a történelem, a közeli és távoli múlt, az após nagyapai háza, a fikciók és legendák nyomában járó író, aki dokumentál és újraértelmez. »A gyűjtemény nagy része tehát azokból az államokból származik, amelyek az akkori kisgyermek számára – akár levelezés, csereberélés szintjén is – elérhetőek voltak. Így hát a Délvidékről, Erdélyből, a Partiumból, Kárpátaljáról, a Felvidékről – és természetesen Magyarországról. Mind-mind olyan vidékek, amelyek ezer és ezer szállal kötődnek a magyar történelemhez, kultúrához és művelődéstörténethez, akárhol húzza is meg egy-egy rossz kéz időnként az államhatárokat…« – írja Szabó Palócz.

Surján László előszavából egy szomorú közelmúltbeli aktualitás is kiderül: a kézirat többek között a nemrég elhunyt Kabdebó Lórántnak is tetszett, és »alighanem ez a könyv volt az utolsó, amiről a professzor úr véleményt mondott«.

A közel hétszáz oldalas, természetesen rengeteg képeslap- és egyéb fotót tartalmazó kiadvány egyszerre bédekker, történelmi kisesszék, földrajzi, kulturális és politikai írások gyűjteménye, remek, olvasmányos stílusban, egy igazán bennfentes, Vajdaságból származó író tollából. A vállalkozás mértékében is van valami elképesztő, még akkor is, ha a gondolatmeneteket gyakran magánjellegű közbevetések, naplószerű visszaemlékezések tarkítják, s mondhatjuk, teszik még inkább emberközelivé ezeket a parádés helytörténeti bemutatásokat: »Második szkopjei képeslapunkat pedig már én magam vásároltam, épp az egyik színházi vendégszereplésünk alkalmával, és innen adtam postára akkori újvidéki (saját...) címünkre feleségemnek (aki akkor még nem volt a feleségem...) a Milan Toplicáról, a rigómezei ütközet egyik szerb hőséről elnevezett utcába, a tizenötös házszám alá.«

A magánjellegű kanyargások ellenére a kötet egy szigorú ívet követ. Először a Felvidéken át Szlovákia, Csehország, Lengyelország az úti cél, aztán egy hatalmas váltás – az egykori jugoszláv térség következik, a Vajdaságból kiindulva eljutunk Macedónián át Horvátországba, majd Szlovéniába is. Persze akadnak »bűnösnek vélt módon kihagyott lokációk« is e hatalmas területeken belül, ahol, amiről nem talált képeslapot a szerző. E mentegetőzés ellenére, mégis egy minden útikönyvnél összetettebb, pazar és esztétikus kiadványt kapunk, amit, már csak méreténél fogva is, érdemes külön könyvespolcra helyezni.

A leírások hangja egyszerre szórakoztató és néhol szinte tudományos igényű, érezni mennyi kutatómunka van minden település felfedezése mögött. A szerző nem bízza a véletlenre e bemutatásokat, miközben több síkon is zajlanak az »események«, hiszen egyszerre a tárgyilagos helytörténeti nyomozás, az após hangja és személyes emlékei, valamint Szabó Palócz reflexív megjegyzései teszik teljessé a képzelet és látványvilág összhatásait. A szerző időnként stílusában szinte azonosul apósával és felmenőivel, máskor irodalmi műveket, filmélményeket csempész mondanivalói közé. Van rá hely és idő. Az Utazások apósommal – a ráérős emberek könyve, tele Nagy-Magyarország kézzelfogható relikviáival, azóta lebontott épületeivel, kastélyaival, lakóival. Bárhol belekezdhetünk, bármeddig lapozgathatjuk, és bár súlyra nem könnyű, sokkal összetettebb élményt kínál, mintha egy laptopon próbálnánk tologatni az oldalait. És mint tudjuk, a kalandtúrákat sohasem érdemes, mert nem is lehet, befejezni!”

(Boldogh Dezső: A ráérős emberek könyve

Országút, 2024. január 9.[3]

Holdkatlan, 2025. április 1.[4])

 

Cigarettára gyújtok, mert én még dohányzom… Apósom is kiszáll a kocsiból, az ő kezében is öngyújtó villan. Csillan! Aztán pedig felparázslik a sárga Camel… (Hát igen, valaha még niši, naisszai vagy naissusi Classicot szívtunk… az ő nemzedéke meg javarészt még régi 57-est, ami a régi Jugoszlávia szétesésével tűnt el véglegesen a trafikokból, tulajdonképpen az összes utódállamban… abban a Szlovéniában is, ahol egykor gyártották…) Budapest, mint egy nagyváros, mint a nemzet fővárosa, mint egy metropolisz, mint a város, amelyik sohasem alszik, „te is más vagy, te sem vagy más”, mindenképp felülreprezentált egy ilyen gyűjteményben, nem is lehetne más, hiszen ez a jellegéből adódik. Most azonban úgy válogattam képeket a magyar fővárosról, hogy hidak ne szerepeljenek rajtuk; no jó, az utolsón valóban feltűnik a Lánchíd, de az meg nem is képeslap, hanem egy könyv borítója. Hát tehetek én róla, hogy Marciék pont egy ilyen fotót választottak a címlapra?! Ezt majd a kiadóval, a Szubjektív Értékek Alapítvánnyal kell megvitatni… De hidakat egyébként nem akarok erre a képeslapcsomagunkra! Már csak azért sem, mert egy szomorú mellékzöngéje is lesz majd ennek a történetnek – hamarosan! –, épp a budapesti hidakkal összefüggésben, s bizony a család egyik ága alkalmasint ott meg is szakadt, ki is halt, pedig Kicsi épp várandós volt… Messzire nyúlhatott volna tehát még az a történet. Akárcsak ez a szála is. De aztán mégsem tette…

Mert közbejött egy háború, annak minden kegyetlenségével és borzalmaival, illetve a normális kereteiből kizökkentett családtörténetünkkel együtt is.

Az anya és az adott pillanatban még a méhében hordott gyermeke, magzata is nyugodjék békében!

 

„I don’t believe he spoke a single line of dialogue, and he basically had his ass handed to him entirely by foul-mouthed Ajax, but I was sad to learn that veteran stuntman Jery Hewitt – who played the lead representative of the Baseball Furies in Walter Hill’s 1979 urban combat epic, »The Warriors« – just passed away.

I’ve written about my love for »The Warriors« a few times here (find those links here[5]), but suffice to say, if you are of a certain age, let alone a New Yorker, it’s a pivotal film for a lot of people.

Here’s Hewitt’s big scene on the mean streets of the Upper West Side. Pour one out for the great man.”[6]

 

– Az időszámításunk előtti harmadik évszázadból származó hajó maradványait a horvát és az olasz haditengerészet flottájának aknaelhárító búvárai találták meg egy közös kiképzésen – ránt most vissza a valóságba, az eredeti úti célunkhoz és szándékainkhoz a rádióbemondó hangja, ahogy behajolok a jármű ajtaján a hanyagul csak a hátsó ülésre hajított táskámét. – A horvát kulturális minisztérium úgy fogalmazott közleményében, hogy a víz alatti gyakorlat helyszínét a területen található lehetséges régészeti leletekről szóló korábbi információk alapján választották ki a védelmi minisztériummal, a spliti egyetemmel és annak műkincsmegőrzési részlegével együttműködve. A kutatás helyszínének meghatározása után megkezdődött a tengerfenék többrétegű felmérése, a kapott adatok feldolgozásával pedig sikerült kimutatni, hogy valóban régészeti lelőhelyről lehet szó. A hajóroncsot már a víz alatt dolgozó régészek tárták fel. A lelőhely pontos történelmi összefüggéseit, kiterjedését és egyéb jellemzőit a további kutatások határozzák majd meg, amelyek alapján tervek készülnek a védelmére, állagának megóvására és a most megtalált leletek bemutatására is, fogalmazott közleményében a horvát kulturális tárca – halljuk immár egyértelműen Lynne Thigpen sokat sejtetően búgó hangján, mi, Boppersek[7], az autórádióból, amelyet annyira azért mégis felhangosítunk, hogy kint cigizgetve, a járdaszélen ácsorogva, toporogva, csámborogva is (mintha azon kívül, hogy a cigink elégjen, másra is várakoznánk itt, az Apály utcában, a kettes házszám előtt…) zavartalanul követhessük. Ha már bent így ordít a tévé, ennyit talán mi is megengedhetünk magunknak és a környezetünknek. Hiszen – szerencsére! – az én szomszédaim csak jó zenét hallgatnak; ha akarják, ha nem…

Vélhetően épp ezzel megyünk majd az angyalföldi szomszédság idegeire…

 

„Szabó Palócz Attila sokoldalú személyiségét és munkásságát már megismerhették az Irodalmi Jelen olvasói. Utazások apósommal című, 2023-ban megjelent könyve súlyánál és méreténél fogva is páratlan alkotás. Nem kis vállalkozás a Felvidék és a »déli végek« részletes, szerteágazó bemutatása, pontosabban »kalandozás« ezeken a tájakon, túlnyomórészt a történelmi Magyarország területén. A könyv alapötletét egy nagy csomag régi levelezőlap adta az írónak, amely elmondása szerint apósa újvidéki szülői házának padlásáról került elő. A történelem viharai és egy számunkra fájdalmas békeszerződés miatt a tárgyalt magyar területek a szomszédos államokhoz kerültek ugyan, de magyar lakóik lelki rokonaink maradnak.

A szerző egy új irodalmi kategóriát vezet be, amikor »térregénynek« nevezi könyvét. Ezzel az összetett fogalommal talán azt szeretné jelezni, hogy egy adott terület, tájegység, város élete miképp változik, formálódik a történelem folyamán, a nagypolitika hogyan alakítja kedve szerint az ott élő emberek sorsát: »… a kisemberek… feje felett határok tolódnak el (át…), s gyakran meg sem lehet mondani, hogy ugyanabban az országban ébrednek-e fel, amelyikben előző este még aludni tértek.« Eredeti ötlet egy már nem élő kísérőt, »megboldogult apósát« választani útitársnak, akit a kötetben következetesen így szólít meg. Ő volt az, aki gyerekkora óta gyűjtögette a családnak küldött képeslapokat, amelyekből az író válogat. A képek többsége különböző földrajzi helyszíneket ábrázol a második világháború utáni időkből, de akadnak ennél korábbiak is a gyűjteményben. A könyv elbeszélésmodellje egy fiktív autós utazás valós tájakon, ami alkalmat ad az írónak apósával történő »beszélgetések« keretében régi családtagok, rokonok, ismerősök, emlékek és helyszínek felidézésére, s közben saját történelemszemléletének kifejtésére is. A képzeletbeli utazás a vajdasági Újvidékről, az író szülőhelyéről indul, majd nagyjából északról déli irányban bejárva a többnyire történelmi magyar tájakat, városokat a mai Szlovénia területén ér véget.

Az útleírás, útirajz ma is közkedvelt műfaj, de Szabó Palócz Attila tovább lép ennél, kiszélesíti a fogalmat azáltal, hogy egy-egy régió történelméből is bőségesen közöl adatokat, legendákat elevenít fel, irodalmi részletekkel színesíti a tájak, városok bemutatását, saját interjúkat közöl, egyes eseményekhez dokumentumokat mellékel. Igyekszik egy települést a maga teljességében, múltjával, jelenével együtt elénk tárni. Néha »betér« egy-egy kávézóba, étterembe, beszélget az ottani emberekkel. Itt-ott »belekóstolhatunk« a helyi gasztronómiába is, megtudjuk, hogyan készül az igazi török kávé Montenegróban, a macedón »Tavcse na gavcse« nevű babétel, az isztriai halászlé és még néhány különlegesség. Hatalmas anyagot vonultat fel, nem csoda, hogy bevallása szerint tíz évig dolgozott rajta. Állításait történészek munkáiból vett idézetekkel is igazolja. Mindeközben némi családtörténet is kibontakozik a lapokon, ahogy haladunk generációkon át nagyszüleitől saját személyes gyerek- és felnőttkori élményei felé. A képeslapok, családi és baráti üdvözletek is utalnak néhol a változó történelmi-politikai helyzetre. A bélyegzőkön látszó évszámokból, utcanevek változásaiból az egykori magyar területek politikai hovatartozásának alakulásából, a néhol óvatos pársoros megfogalmazásokból az emberek közérzetére is következtethetünk.

A mű valójában egy hosszú, összehangolt földrajzi-történelmi túra, amelyben szerepet kap a szociográfia, az irodalom és a művelődéstörténet is. Mindez egy nagy vonalakban felvázolt családtörténettel egészül ki »megboldogult apósa« képeslapjait illusztrációként követve régi és mai országhatárokon át. Néhol a bőség zavarával küzdünk a színhelyekhez kapcsolódó történetek, legendák, kellemes vagy elborzasztó események olvasásakor. Szabó Palócz Attila közvetlen, csevegő, sajátosan ironikus stílusában mesél, anekdotázik, néhol mélyen és őszintén felháborodik az esztelen műemlékrombolásokon, a kegyetlen vérengzéseken és az embertelen, háborús gaztetteken. A könnyed előadásmód mögött sokszor nosztalgiába hajló szomorúságot érzünk, főleg akkor, amikor szülőföldjéről beszél. Hangsúlyozza is, hogy noha már Budapesten él, mégis »vajdasági író« maradt.

A könyv a Prológgal indul, amelyben a szerző szűkebb pátriáját négy vajdasági várost mutat be, majd két nagy részre tagolódik, a Felvidék (Szlovákia, Csehország, Lengyelország) és »A déli végek« régióinak és országainak (Vajdaság, Szerbia, Koszovó, Macedónia, Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Szlovénia) ismertebb egykori magyar területein való kalandozásra (pár »nem magyar« délszláv régió az egykori Jugoszlávia, Lengyelország a régmúltba visszanyúló lengyel-magyar kapcsolatok révén került a képbe).

A szerző végig szerepelteti az ismertetett városokat magyar nevükön is. Érdekességként a belső borítón egy különös földrajzi játék, a »Vajdasági kalandtúra« apró képein a tájegység városai láthatók. A játékhoz részletes leírást is kapunk a későbbiekben. A kötetet Surján László előszava és a függelékben a Charta XXI Megbékélési Mozgalom szakaszai foglalják keretbe. A könyv lényegét remekül kifejezi a szerző által a felvidéki kalandozások elején idézett Jókai-műrészlet bevezető gondolata: »Vannak vidékek, amiknek igéző hatása az emberi kedélyre el nem tagadható, amiknek múltja belesugall a jelenbe. Ország, világ, korszellem átalakul, idomul az idővel, az a vidék maga külön is alakít, idomít, s hagyományos befolyását nem szűnteti meg, s mint egy örökké tartó álom, belerémlik az ébrenlétbe.«

Kár, hogy azokra nem gondolt a szerző, akik nem otthonról, a fotelből, térképet nézegetve utaznának vele, hanem kedvet kapnának a valóságban is követni, mert nekik elég körülményes lenne e képzőművészeti albumokkal vetekedő hatalmas könyvet magukkal cipelni. Előnyösebb és kezelhetőbb lett volna talán két kötetben gondolkodni, esetleg néhány túlcsorduló történelmi kitekintés lerövidítésével.

Szabó Palócz Attila könyvét mindazoknak ajánlom, akik emberközelből szeretnének ízelítőt kapni hazánk régi és közeli múltjából, különösen osztálykirándulást tervező középiskolai tanároknak kedvcsináló, színvonalas, előtanulmányként.”

(Muth Ágota Gizella: Kalandozás régi képeslapok nyomán, Irodalmi Jelen, 2024. április 24.[8])

 

Hát igen, az elvárásokat jó magasra rakták, a léceket most megint meg kellene ugrani…

Jery Hewitt (1949–2020) pedig egészen biztosan gond nélkül megugrotta volna, hiszen ő elsősorban kaszkadőr, „stuntman” volt, nem is annyira színész, színművész, bár a kettő között mindenképp vannak elvitathatatlan átfedések, esetenként átjárások is. Érintkezési pontnak pedig ennyi épp elég is… S ahogy a Warriorsban, ugyanúgy játszott például A Bourne-ultimátum (rendezte: Paul Greengrass; 2007), A függetlenség napja (rendezte: Roland Emmerich; 1996), vagy A mandzsúriai jelölt (rendezte: Jonathan Demme; 2004) című ismertebb filmekben is. Meg még sok más kevésbé ismertebben is… Amelyek alá nem tettek a producerek annyi marketinget, s amelyek vélhetően éppen ezért nem is kaptak (ugyan)annyi népszerűséget.

– Szeretek csapongani – mondta Bedő Gyuri bácsi, vagyis a kárpátaljai származású, munkácsi születésű Bedő György (1930–2016) könyvkiadó, a Kairosz Kiadó alapítója és vezetője, amikor egyik alkalommal betoppantam hozzá. Újságíróként. Magyar hírlapos koromban ugyanis gyakran jártam hozzá – amikor már mindketten Budapesten éltünk –, s tulajdonképpen viszonylagos rendszerességgel felbukkanó visszajáró lélek, (csengető, vagy inkább…) kopogó szellem[9], afféle házhoz szokott vendég voltam a Kairosz Apály utcai helyiségeiben, ott, az Árpád-hídhoz és a mai Göncz Árpád városközponthoz közel (szerettem arra bandukolni, mindig turistáskodtam, hevesen nézelődtem útközben; a sarkon pedig, ahol be kellett fordulnom a villamosról jövet, volt egy kínai gyorsétterem – nem tudom, működik-e még, Gyuri bácsi halála óta ugyanis egyáltalán nem jártam erre, most pedig vezetés közben a parkolóhelyeket lestem, de azért kisandítok még a sarok felé, hátha ott van még, kitart és dacol az idővel, s talán nyitva is találjuk –, ahova időnként be is tértem, sunyiban, futólag, jóllakottan is, ha másért nem, hát legalább egy gyorsan elfogyasztott csípős-savanyú kínai levesre[10]…), több interjút is készítetem vele, Gyuri bácsi pedig sokszor halmozott el könyvekkel, kiadványokkal, abban a reményben, hogy majd írunk is azokról a kultúra rovaton. Persze, egy-egy országos napilaphoz mindig sokkal több új kötet érkezik be a különböző kiadóktól, mint amennyit reálisan képes az újság bemutatni – összességében a beküldött műveknek így is, és a legnagyobb jóindulattal, a legjobb szándékaink mellett is alig a töredékéről tudtunk írni, talán pár százaléknyiról vagy inkább ezreléknyiről –, de azért mindig igyekeztem, talán már a lelepleződés határait is súrolgatva/feszegetve, rendszeresen becsempészni a Kairosz-kiadványokat is a könyvismertetőink közé. Mit ne mondjak?! Tettem ezt – szerintem legalábbis – viszonylagos sikerrel. Eredménnyel. Ami persze bármikor vitatható… Viszonylagos eredményességgel. Hááát… amennyire át tudtam passzírozni ezeket az anyagokat, ezeket a kis recenziócskákat a mindig épp aktuális, éles szemű, és bizony a legkevésbé sem elnéző szerkesztőimen.

– Szeretek csapongani – mondta egyik ilyen beszélgetésünkben Gyuri bácsi, amiben persze sebtében (hát tessenek csak rám nézni!…) egyet is értettünk, helyeseltem, hogy igen, én is, én is, én is szeretek csapongani. Sőt mi több, azt mindennél jobban… S megegyeztünk abban is, hogy az irodalomhoz, a szépirodalomhoz leginkább a csapongás illik. Jó, felszabadult érzés a csapongás… Sőt, éppen ezért egyetértettünk ráadásul még abban is, hogy a beszélgetésünkben sem teszünk mást, elindulunk egy szálon, valamely téma nyomán, aztán pedig nem is nagyon lessük majd, hogy merre kanyarodunk el, melyik mellékszálak fordítanak majd bennünket új irányba, milyen hatások terelik szavunkat újabb és újabb medrekbe.

Ültünk ott a kiadóban és hosszasan beszélgettünk Bedő Gyuri bácsival; a felvett anyag persze végül a többszöröse lett annak, mint amennyit egy átlagos interjú írott változatában le lehet adni egy napilapnál, de nem bántuk, illetve utóbb inkább legfeljebb csak én, amikor közölhető cikket kellett (volna…) farigcsálnom a csapongásainkból.

Nagy kár, hogy nem őriztem meg ezeket a felvételeket. Akkoriban persze, menet közben, a munka hevében nem is tűnt fontosnak, hogy eltegyük, elmentsük a fájlokat diktafonról, nyomkodtuk csak a delete gombot, amikor végeztünk valamivel, és már mentünk is tovább, újabb találkozókra, újabb beszélgetésekre, újabb interjúkra, újabb (ki-be)csapongásokra. Eszünkbe sem jutott volna valami tartósabb, hosszabb élettartamú tárolóra másolni ezeket a leginkább csak utólag felértékelődő felvételeket – akkor leginkább a leadási határidők voltak sokkalta sürgetőbbek –, de most, így utólag már bánom, szánom-bánom bűnömet, mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa…

Így meakulpázva keresgélek most időközben az összeválogatott budapesti képeslapok között, néhányat kapkodva útitársam kezébe is nyomok, szigorúan csak megőrzésre. Mert hiszen ez mégiscsak az ő gyűjteménye, nem adhatom tartósan a kezébe… Csak arra a néhány másodpercre, amíg rápillant, hogy felmérje a terepet, azonosítsa a látottakat! Az első nyomtatványon a Mátyás templom látható, esti fényben, éjszakai megvilágításban: 1965. május 22-én adták postára ezt a lapot, a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatának termékét Gál Lajos felvételével az előlapján, megboldogult apósomnak címezve, akkor még Újvidékre, a Cara Dušana 30-ba. Vagyis! Igazából érdemes megfigyelnünk, hogy ezen a küldeményen eltérés van a kézírásos keltezés és a postai bélyegző dátuma között. A feladó, Teri vagy Feri (ez azért mégiscsak jelentős különbség…) 1965. május 15-ét írt a szöveg fölé, viszont a pecsétet csak egy héttel később ütötték rá. Ennyit késett volna valaki a feladással? Vagy nem ürítették rendszeresen a postaládát, amelyikbe bedobta? Ezt ma már viszonylag nehéz lenne kideríteni…

 

„Remélem, jól érzed magad a kiránduláson, óh bocsánat, tanulmányi úton.

Most külön sok sikert és minden jót kívánok a vizsgádhoz. Egy kicsit izgulok Neked, hogy sikerüljön.

Szeretettel üdvözöllek”

 

Így írt hát a feladó, de azt sem tudhatjuk ma már, hogy milyen vizsgára készülődött 1965 májusában megboldogult apósom. No jó, ezt azért még mindig nem késő kideríteni…

Ennek a képeslapnak, s nem is csak a postai bélyegén, többszörös felülbélyegzése is van a hátlapján, abban az esztendőben ugyanis május 21. és 31. között tartották meg a BNV-t, vagyis a híres-neves Budapesti Nemzetközi Vásárt. Jobbról balra haladva láthatjuk tehát a bélyegen először a BNV nemzetközi pecsétjét a FOIRE – MESSE – FAIR szavakkal, illetve ez alatt a dátumot (még mindig ugyanannak a bélyegzőnek a lenyomatán…), az elemeinek/tagjainak az angolszász nyelvekre jellemző sorrendjével; ettől jobbra találhatjuk a reguláris, megszokott postai bélyegzést a fent említett május 22-i dátummal, majd pedig, részben immár a kézírásos szövegen, Teri/Feri gyöngybetűkkel írt sorain a Budapesti Nemzetközi Vásár magyar nyelvű bélyegzőjét. A képeslap a fővárosi Offset-nyomdában készült és másfél forintos áron forgalmazták az üzletekben.

Fontos kis mellékzöngévé nemesedik ennek nyomán – és ezen a ponton –, hogy a Magyar Postától egy külön kiegészítő bélyegzőt kiérdemlő nemzetközi rendezvényt tartottak Budapesten akkor is, amikor a második innen érkezett képeslapunkat postára adták: FLEUROP – INTERFLORA. Volt ennek a bélyegzőnek is tisztán szöveges része – akárcsak a fent megidézett BNV-s párjának is –, de az, sajnos, olvashatatlan, így innen, vagy ebből sem az Interfloráról, sem a Fleuropról nem tudhatunk meg többet. A nyakamat rá, hogy iszonyatos rákeresések következnek még majd az interneten alig néhány napon belül…

Ezen a nyomaton a Magyar Állami Operaház épülete látható, és ez is a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatának terméke, amelyik ugyancsak másfél korabeli forintba került az üzletekben, boltokban, trafikokban – jelentősebb inflációról tehát azzal az időszakkal összefüggésben nemigen beszélhetünk –, rajta pedig Czezing felvétele látható. Habár ezen a képeslapon egyik pecsétből sem tudom kibogarászni a dátumot, és a feladók a kézírásos részhez sem írtak keltezést, feltételezem, hogy néhány évnyi különbség (plusz-mínusz…) lehet a kettő között, és ez a második érkezhetett később, ezért is raktam most őket ebbe a sorrendbe… De bár ugyanannak a kiadónak a terméke mindkettő, azonban ez utóbbi már a Kossuth Nyomdában készült, és a vajdasági Apatinba címezték.

Nomármost, megboldogult apósom Újvidéken járt egyetemre, ott készült tehát akkoriban az egyetemi vizsgákra, akármilyenek is voltak azok – soroljunk itt most korabeli tantárgyneveket, mint a politikai gazdaságtan és társai, az általános honvédelem és társadalmi önvédelem, vagy éppenséggel a marxizmus és a szocialista önigazgatás alapjai, amelyek nélkül bizony képtelenség is lett volna akkoriban a biológia csínjaira-bínjaira oktatni a nebulókat a világ bármely iskolájában, ugye? –, s akármilyen sikerrel vette is az akadályokat, már csak a diplomájának a megszerzése után kerül Apatinba tanítani, végzett pedagógusként, illetve biológusként. Ez is egy olyan szempont, ami arra utal, hogy valóban ez lehetett a képeslapok küldésének, illetve beérkezésének sorrendje.

Nem is tudom… Interflora néven én csak valami nemzetközi virágküldő-szolgáltatást ismerek – ehhez kapcsolódó rendezvénynek, és főleg nem korabelinek, egyelőre nem akadtam a nyomára –, de nem tudom, ez milyen régi lehet, mivel azonban internetes lehetőségként botlottam bele és online opcióként találkoztam vele (és soha nem is használtam…), kevéssé tartom valószínűnek, hogy ennek lett volna valamiféle előképe az, amit itt még a hatvanas években így népszerűsítettek. Aztán pedig sebtében kiderül, hogy mégis…

Dehogynem!

Nagyon is…

A meggyőzés biztos eszköze pedig a logó! A Fleurop (Interflora Company) honlapjának mai logója azonos azzal, mint amit a képeslapra bélyegeztek az Apatinba címzett küldeményen. No, ez aztán az igazi szenzáció[11]! (Legalábbis számomra most tényleg az…)

 

Apatin

 

Így kerülünk hát most mi is Apatinba, a Baseball Furies nyomába eredve (a haladásuk irányát kijelölő bíborszürke porfelhőbe bemerészkedve…) – azon a sötét utcán, elegáns tartással, mégis ütemesen, szinte ritmusosan kocogva előbb csak Angyalföld macskakövein, ahol másoknak ugyan – holmi szedett-vedett népségnek, mindenféle meggondolatlan, megfontolatlan egyedeknek – olykor valóban füttyre áll a szájuk, talán még manapság is, mi azonban jobbára mégis csak lihegünk. Legalábbis én…

– Fütyörésszen, akinek két anyja van – dünnyögöm bosszúsan, ahogy megtámasztok egy véletlenszerű támfalat (mert épp szembe jött…), nehogy kidőljön –, én már eggyel sem tudok elszámolni…

Édesanyámnak ugyanis ma már legfeljebb csak a zentai sírjára küldhetek virágot, bár tény és való, hogy a Fleurop kínálatában ilyen lehetőség is szerepel…

A szolgáltatás lassan immár száz esztendeje, 1926 óta létezik, így a múlt század hatvanas éveinek közepe táján nyugodtan népszerűsíthették azt akár a korabeli keleti tömbben, a szocialista blokkban, így tehát Magyarországon is, például éppen olyan postai bélyegzőkön is, mint amilyet ezen a képeslapon láthatunk.

Márpedig a Budapesten feladott küldemény címzettje ezúttal nem egy személy – alkalmasint megboldogult apósom –, hanem egy egész iskolai osztály volt:

 

„Osnovna škola »Moša Pijade«

V. osztály

Apatin

Jugoszlávia”

 

Az ötödik osztályosok pedig látszólag saját magukat szólították meg, saját magukat köszöntötték ezzel a képeslappal – legalábbis részben –, ugyanis az aláírásban is ők szerepeltek:

 

„Szeretettel

Küldjük

Üdvözletünket

Az 5. a és b. osztály

nevében.

 

Papp Nóra

Tóvölgyi János”

 

Apatin mai általános iskolája – amit helyesebb volna a jelen fogalmaink értelmében inkább egy több tagintézményből álló összevont iskolaközpontnak nevezni –, vagyis a Žarko Zrenjanin (1902–1942), a második világháborús vajdasági kommunista néphős nevét viselő suli 2017 májusában ünnepelte fennállásának negyvenötödik évfordulóját… s ahogy múlnak az évek, 2022-ben ezek szerint már fél évszázados volt ugyanez a jubileum. Hamarosan lesz még több is ebből… Szorgosan érkezhetnek hát ide akár már most is a gratuláló képeslapok a világ minden tájáról! Alkalmasint egy csokor virág kíséretében…

Apatin iskolaközpontját 1972-ben hozták létre a Rade Končar (1911 –1942), a Moša Pijade (1890–1957) és a névadó, vagyis a Žarko Zrenjanin suli összevonásával. Ami persze elsősorban csak egy adminisztratív, de akkoriban – mi tagadás – viszonylag elterjedt szokás, bevett gyakorlat volt tájainkon. Nem is tudom, de nem is nagyon értem, hogy miért… Talán ez egy jó ötletnek, praktikus megoldásnak tűnhetett akkoriban az elvtársaknak. Meg persze a központosítás – különösebben nem is leplezett – sajátságos logikáját is megtestesítették az ilyen intézkedek, amelyek a centralizálás hamisítatlan eszközeként is működhettek, még ha ez nem is volt mindig annyira szemet szúró, szembeötlő. Néha persze mégis igen… Zentán például gyakorlatilag én is a Május 25. alapfokú oktatási központ kisdiákja voltam ugyanazoktól a hetvenes évektől számítva összesen nyolc tanéven át, és nálunk is három tagintézményből állt az összevont suli: a November 11-ből, a Thurzó Lajosból és az Emlék iskolából – plusz a zeneiskolából, amelyet pedig Stevan Stojanović Mokranjacról (1856–1914), a neves szerb zeneszerzőről neveztek el.

Tőlünk, zentaiaktól, ha nem is valami rettenetesen sokkal, de azért némelyest mégiscsak távolabb, az apatini iskolaközpont negyvenötödik évfordulóján az egységes intézménynek pedig már ezerötszáz tanulója volt. Itt tanított tehát még a pályája legelején, a Moša Pijade tagintézményben, de még az egyesítés előtti időkben, kezdő pedagógusként megboldogult apósom is egy-két évig…

Ide címezték, ha nem is név szerint, de akkor is neki ezt a képeslapot az ötödikesei.

 

Koppenhága

 

Kis lépés az olvasónak, hiszen talán egyet sem kellett lapoznia, hogy ezt az újabb fejezetet elérje, de ha kellett is, valószínűsíthetően egynél többet akkor sem. Azonban nagy földrajzi ugrás ez most a történetünkben! A sohasem elég biztonságos közutak helyett érdemesebb manapság már az ilyen hirtelen jött és ennyire távoli utazásokhoz a teleportálást választani… Vagy a hoppanálást! Koppenhága, egész Skandinávia legnépesebb városa – vagyis eredeti nevén: København – ugyanis egészen-egészen messze van Apatintól, ott akadtam el én is vele először, amikor meg akartam nézni a kedvenc útvonaltervezőmön, a ViaMichelinen a két város közötti kilométerekben mért pontos távolságot. Lefagyott az oldal, nem bírta el a laptopom…

Újra kellett indítanom.

– Szálljunk ki és üljünk be újra – szólt bele a történetünkbe személyesen Bill Gates is.

Restartoltam nemcsak a számítógépet, hanem saját magamat is!

Végül is az az ezerötszázhuszonnégy kilométer közúton nem is olyan veszettül sok, mint amennyire első ránézésre tűnt. Az útvonaltervező szerint nagyjából tizenhét és fél órányi menetidő alatt meg is tehetjük az utat autóval. Csak egy jó kocsi kell hozzá! Fontos azonban hangsúlyoznunk: ez menetidőt jelent. Időközben ugyanis néha-néha azért csak meg kell majd állnunk egy kávéra, reggelire–ebédre–vacsorára, tankolásra, és igen, alkalmas helyen vécére is el kell mennünk útközben… Ahol ehhez megfelelően rendezettnek és tisztán tartottnak tűnik majd a budi.

A koppenhágai DSB bisztró egy önkiszolgáló étterem a dán fővárosban. Amikor néhány héttel ezelőtt Zentán a kezembe akadt ez a nyomtatvány, miközben megboldogult apósom képeslapjait rendezgettem, először nem is tűnt fel, hogy ez is egy postai küldemény. Elsőre azt hittem, ez valami szóróanyag, reklámkiadvány lehet, nem is akartam vele különösebben foglalkozni. Amíg meg nem fordítottam és el nem olvastam az egyébként igencsak szűkszavú, mondhatni szokványos kézírásos szöveget:

 

„Üdvözletem küldöm kedves mindnyájatoknak

Szeretettel

Ilonka

 

Koppenhága 1980”

 

Ez vélhetően valóban igazi szóróanyag lehetett – afféle korabeli dán freecard, amit ingyen el lehetett hozni az étteremből akár nagyobb mennyiségben is –, s feltételezhetjük, hogy tényleg Ilonka néni ebédelhetett a DSB bisztróban 1980-ban (s onnan hozta magával ezt a nyomtatványt…). A küldemény egyik érdekessége, hogy bár koppenhágai motívumot – még ha egy vendéglátó-ipari egység belső tere is az – ábrázol a színes felületén, és a feladó is a dán fővárost jelölte meg a keltezés helyszíneként, a postai bélyegző mégis budapesti: ha megfelelően és hitelesen sikerült kisilabizálnom, akkor bizony 1980. június 16-i. Bélyeg nincs a lapon, az már rég leeshetett róla, még mielőtt a kezembe akadt ez a nyomtatvány, de a pecsétnyomat egyenes vonalú megtörése (mintha ollóval vágták volna el…) egyértelműen azt jelzi, hogy egyszer, valaha, valamikor az időknek kezdetén, mindenféle (h)őskorok hajnalán, ott, az Űrodüsszeiában látott monolittal történt első humanoid találkozás táján, a történelem előtti időkben, valamely mitológiai korszakban valóban ragasztottak rá olyat is.

A címzett Siposs Jánosné, vagyis megboldogult apósom nagyanyja – feleségemnek már egyszerűen csak Dédi, akivel egyszer még én is találkoztam –, a címzés pedig egyenes vonalúan Újvidékre mutat, a Dušan cárról elnevezett utcába…

Itt álljunk meg most egy pillanatra, hogy aztán innen indulhassunk majd restartolva, repülőrajtot véve – mint a magyar gazdaság Donald Trump második megválasztása után – tovább, s harapjunk is időközben valamit, együnk egyet talán épp a DSB bisztróban, a koppenhágai központi pályaudvarnál, s rebegjünk köszönő szavakat Ilonka néni tiszteletére, akinek utazgatásaink során már eddig is elvitathatatlan érdemei voltak, hiszen oly sok mindent köszönhettünk neki az eddigiekben is. Nélküle például Thaler Tamás talán bizony soha nem is talált volna ránk, itt, Kőbányán, szinte a semmiből – ami egy véletlenszerűnek tűnő telefonhívásban csúcsosodott ki végül –, egy hasonló képeslap nyomán, s ellenkező esetben bizony nem vesszük, mert nem is vehetjük fel a családi szálak újabb fonalát, általunk addig nem ismert vonalát, s nem ismerjük meg a családfa ágas-bogas lombkoronájának számunkra addig még beláthatatlan elágazásait, útvesztőit, burjánzó hajtásait. Ilonka néni ugyanis a kor szokásainak megfelelően egy olyan ember volt, aki bárhol járt is a nagyvilágban, minden utazásáról küldött üdvözlőlapokat a család minden többé-kevésbé ismert tagjának, közelebbieknek-távolibbaknak is, földrajzi és hozzátartozói értelemben egyaránt, így hát megboldogult apósom féltve őrzött gyermekkori gyűjteményébe esetenként egy-egy ilyen turisztikai desztinációról, idegenforgalmi látványosságról, nyaralási-pihenési helyszínről, úti célról – ahol a kedves budai rokon legalább néhány napot eltöltött – több küldemény is bekerült.

S azért is itt álljunk meg most – bár tegyük hozzá gyorsan, hogy fürdőruhát bizony hoztunk magunkkal, szándékosan és eltervezetten –, mert előre tudtuk, már eleve úgy készültünk, hogy bizony mi most a tengerre, a tengerpartra utazunk tovább. No jó, az persze egy egészen másik kérdés, hogy melyikre…

Melyik tengernek melyik partján ér majd el bennünket a reggel…

Esetleg a csodálatos naplemente…

Vagy hol érnek tetten bennünket a régmúlt eseményei.

– De akármelyik tenger is legyen az majd végül, onnan is küldünk képeslapokat minden többé-kevésbé ismert rokonnak – fogadkozok még végül két falat között a koppenhágai DSB bisztróban a fejemet tömve.

Vagy a hasamat?

Isten engem úgy segéljen!

– Van valami zenei kívánságod? – vonom össze aztán a szemöldököm megboldogult apósomra, ahogy cihelődünk vissza jóllakottan az autónkhoz, de csak a vállát vonogatja, mintha most nem jutna eszébe semmi alkalmatos válaszlehetőség.

Csendesen lépdel mellettem a kérdésem ellenére is.

Mire a kocsihoz érünk, nekem persze már megvan a saját ötletem – és döntésem! – erre az alkalomra, úgyhogy miközben ő bekászálódik mellém az anyósülésre (nevezhetnénk éppen miatta akár apósülésnek is…), kihúzom inkább az mp3-as fájlokkal teleöltött, túltömött pen drive-ot az autórádióból, és beteszek inkább egy régi vágású kazettát. Nem volt egyszerű művelet olyan lejátszót találni, amelyik többfajta hanghordozót is kezelni tud…

A még mindig nyitott ajtó mellett feltekerem a hangerőt, hiszen miért is ne szórakoztatnám a nagyérdeműt itt a környezetünkben, ebben a külvárosi parkolóban.

Igen, hát egy jó kis régi Sziámi sohasem eshet rosszul az ember lelkének…

Nagy szerencse ám, hogy most nem egy Wartburg ez itt alattunk…

 

Ez az éjszaka biztos Walpurgis

Ha már kétszázzal megy a Wartburg is

És te most benne vagy, mert benne vagy

Mert miért is ne lennél benne abban

Hogy kacagva matasson rajtad három

Asszony, és csak akkor hagyják abba

Ha már harmadszor szólsz, hogy „Elég!”

De az is lehet, hogy még akkor se

Holnapig boszorkányszombat van

Csak a kikapcsolódat kapcsold be!

 

Ha most elengednéd a kormányt

És tövig nyomnád a gázpedált

Becsukott szemmel is odatalálnál

Ahol többé már semmi meg nem árt

 

Gondold azt, hogy nem is veled

Történik ez az egész dolog

Ez az autóskaland, ahol a résztvevők mind

Osztályon felüli kalandorok

Három démoni stoppos egyszerre

És mind azt akarja, de egyszerre

Na most, az ülést hátra lehet dönteni

De te hogy fogsz köztük dönteni?

Viszont, ha félsz, hogy bele fogsz dögleni

Menj haza inkább dögleni!

 

Ha most elengednéd a kormányt

És tövig nyomnád a gázpedált

Becsukott szemmel is odatalálnál

Ahol többé már semmi meg nem árt

 

D. Mónika még kiskorú

Így a vezetéknevét nem mondja meg

A másik, a húga még zsengébb nála

A harmadiknak meg tele a szája

Három boszorka van, egy fia van

És nyögés és nyihogás és vihogás

És te most benne vagy, mert benne vagy fülig

Hogy a boszorkányok az ünnepet ülik

 

Ha most elengednéd a kormányt

És tövig nyomnád a gázpedált

Becsukott szemmel is odatalálnál

Ahol többé már semmi meg nem árt

 

A Sziámi zenekar Walpurgis című dala – Müller Péter Sziámi remek dalszövegével – veri fel itt most körülöttünk ennek a koppenhágai parkolónak a csendjét, vagy legalábbis a megszokott hétköznapi nyugalmát. Mielőtt azonban tövig nyomnám a gázpedált és akár becsukott szemmel is odatalálnék, ahol többé már semmi meg nem árthat nekem (ürítem poharam…), még az okostelefonomat bökdösöm hirtelen jött nagy lelkesedéssel.

– Ó, bárcsak időzhetnénk itt még némi ideig – bököm oda megboldogult apósomnak a szomorú sóhajom.

– Miért, mit láttál? – kérdez vissza.

– Néhány nap múlva érkezik ide a kurd költő barátom…

Majd a csend.

– Milyen jó lenne újra találkozni vele… – folytatom hát a megszakított gondolatmenetet.

Hussein Habasch-sal vagy Husên M. Hebeşsel[12] a szlovéniai Rušéban ismerkedtem meg néhány évvel ezelőtt, 2019-ben. Mivel ő szíriai származású kurd létére a németországi Bonnban él, igazából nem tudhatom, hogy a nevét csak németesen/angolosan/nemzetköziesen írja-e át a Facebookon[13] – holmiféle vélt vagy valós fonetika szerint – Hussein Habaschra, de nagyon az az érzésem, hogy az eredeti névformája a Husên M. Hebeş lehet. Legalábbis ebben a változatban szerepel azon a plakáton, amelyet épp most osztott meg a manapság legnépszerűbb és legnépesebb közösségi portálon, s amivel engem itt még tartós maradásra bírna Koppenhágában. Azt írja: „Di rojên 23 û 24ê vê mehê de ez ê li DANÎMARKÊ beşdarî Festîvala Çanda Kurdî bibim.” Vagyis 2023. szeptember 23-án és 24-én Kurd Kulturális Fesztivált tartanak a városban…

Bár írhatta volna nyugodt lélekkel akár ezt is:

 

ڕۆژانی ٢٣ و ٢٤ی ئەم مانگە بەشداری فێستیڤاڵی ڕۆشنبیری کوردی لە دانیمارک دەکەم.

 

Mivel Kurdisztán önálló, független államként még ma sem létezik, területe lényegében három, de gyakorlatilag igazából négy jelenlegi, nemzetközileg elismert ország között van felosztva: a legnagyobb része Törökországhoz tartozik, nagyjából hasonló kiterjedésű részén osztozik Irak és Irán, valamint jutott belőle még Szíriának is. Így hát egységes írásmódja sincs a kurd nyelvnek, mindegyik államban úgy jegyzik le verseiket a költőik, amilyen ábécét, betűkészletet az adott államnyelv használ. A törökországi kurdok tehát latin betűkkel írnak, az oroszországiak (mert ott is élnek néhányan…) cirillel, a többiek meg arab írásjelekkel…

Kurmanjinak (vagy kurmandzsinak…) és szoráninak nevezik az egyes „nyelvjárásokat”…

Illetve van egy harmadik kurd nyelvi változat, vagy nyelvjárás is, a pehlewani. Csak a pontosítás kedvéért… Ez utóbbit túlnyomórészt Irak északkeleti részén és Nyugat-Iránban beszélik. A déli kurd nyelvű régió az iraki Hánakíntól a déli Dehloránig, majd keletre az iráni Aszadábádig terjed.

De a szoránit és a pehlewanit írják arab betűkkel.

Mielőtt elbúcsúztunk volna egymástól, ahogy ott ültünk a Maribor melletti Rušéban, megkérdeztem még Husên barátomtól, hogy mondják kurd nyelven azt, hogy szabadság… Long live azadî!

Bijî azadî!

– Lenne kedved maradni? – nézek ezúttal immár a megfelelő komolysággal megboldogult apósomra.

– Mert te, ugye, maradnál? – kérdez vissza.

Majd a csend.

Csak az a gázpedál, az nem akar sehogyan sem mozdulni…

Legyökeredzett itt valami bennem, Koppenhágában, erre a hírre.

 

Hát igen… Mielőtt folytattuk volna utunkat ebben a második körben/kötetben – a megfelelő tisztelettel köszönetet mondva Muth Ágota Gizellának, Boldogh Dezsőnek és másoknak is a korábbi kalandozásainkat nyomon követő, értékelő és népszerűsítő figyelméért, méltatátásért –, vagyis újra a nyakunkba nem akasztottuk a szállodai szobakulcsokat, s ismét törzshelyünkké nem tettük az autósüléseket (legyenek azok bár anyósokra kalibrálva vagy apósokra hitelesítve…) ezen a végtelenített futószalagon pörgő túránkon, megboldogult apósommal már idejekorán megegyeztünk abban, hogy térregényünk kereteit kiszélesítve, ezúttal most egy kicsikét lazábbak leszünk/lehetünk… Legalábbis annyiban, hogy megengedünk magunknak afféle sanda kikacsintásokat, elbitangolásokat is az eredeti úti céljaink elérése, felkeresése mellett, ugyanis a korábbi utazásainkon még maradtak bennünk kibeszéletlen, kimondatlan dolgok, amiket így menet közben feleleveníthetünk, nem feltétlenül a kiegészítés szándékával, hanem inkább talán csak azért, hogy a sok-sok csapongásunkban ezáltal is valamiféle rendet vágjunk, s értelmezzük is talán mindazt, ami még értelmezés után kiáltana. Akár saját magunknak, akár az olvasónak… Akár az utókornak… legyen az bár hálás vagy háládatlan, egyre megy…

Úgyhogy többször is elsandulunk, elbitangolunk itt még menet közben.

Én előre szóltam!

De csiszoltunk egy kicsit a magatartásunkon olyan tekintetben is – nagyon cuki kis gyémántkák leszünk itt még majd a végére –, hogy bár továbbra is a képeslapok határozzák majd meg az útvonaltervünket, és azok maradnak kalandtúránk szervező origói, központi mágnességének kiindulópontjai, mégis, engedünk némileg a kísértésnek, hiszen most egy olyan földrajzi területre – a mai háborús Ukrajnába – készülünk, ahonnan viszonylag kevés ilyen nyomtatott küldemény került be megboldogult apósom gyermekkori gyűjteményébe. Engedünk tehát a kísértésnek, és beleszólást (felszólamlási jogot…) adhatunk akár másfajta képeknek, fotóknak, festményeknek, régi dokumentumoknak is – lényegében bárminek, ami hasznos és érdekes lehet –, hadd alakítsanak azok is a maguk módján a terveinken és a cselekedeteinken (mert ez is egyfajta színezék, önkéntes/önkényes hozzájárulás a részükről, amit értékelnünk illenék…), hiszen ettől még nem esik le a felragasztott postabélyeg a színes, vagy épp fekete-fehér kiadványokról, és nem szappanból van az, nem fog elfogyni, és nem kopik le róla a bélyegző lenyomata sem. Különleges érték például a Fortepan[14] gyűjteménye, de még abban sem szerepelnek fotográfiák minden olyan településről, amelyet előzetesen, erre az újabb utazásunkra felkészülve kinéztem magunknak, és feljegyeztem hevenyészett kis tervezőnoteszembe, amelyben menet közben majd szépen kipipálgathatom a már látottakat, az addigra már felkeresett helyeket és településeket…

Szóval lesz itt minden, amint beélesítjük az aki kapja, marja rendezőelvét…

Hiszen például már az első, az előző kalandtúránkon is tettünk magunknak néha-néha engedményeket, adtunk magunknak olykor kedvezményeket, felvállaltuk az alapelveinktől való eltéréseket: bekerültek akkor is az útvonaltervünket meghatározó gyűjteményünkbe nemcsak a régi családi fotóalbumokból átemelt fényképek – némelyek még mesterséges intelligenciával kiszínezve is –, de régebbi és frissebb újságokból átvett fotók, illetve úgynevezett e-képeslapok, digitális képeslapok is, amelyeknek tíz-húsz évvel ezelőtt, valamikor az ezredforduló környéki időkben, a 21. századelőn nagy divatja volt. És beválogattunk útitervünk, útvonalmappánk anyagába úgynevezett facecardokat már akkor is, afféle immár direkt a világhálóra készült illusztrációkat, kártyákat, amolyan mémszerű kis akármicsodákat… (Engedjük még, hadd tisztuljon tovább az ezzel kapcsolatos terminológiánk…) Sőt, egy alkalommal pedig a régi időket megidézve még egy gyufásdobozcímkét is felhasználtunk…

– Volt még valami? Mi volt még?

Igen!

Látványos csokispapírokkal is szórakoztunk Horvátországból… A Slatka Hrvatska putovnica, vagyis az Édes horvát útlevél nyomán.

Szóval volt minden. Vagy inkább minden IS…

Ennek az is-nek fogjuk most végérvényesen elengedni a kezét, hadd menjen szabadjára – tehát még csak nem is feltételesen helyezzük szabadlábra –, szárnyaljon csak sasmadárként, kerecsensólyomként a fejünk felett, akármerre járjunk… S hirdesse, hogy itt van, megjött Bagaméri, ki a fagylaltját maga méri…

– A pisztácia kifogyott, csokoládé nem is volt! – pontosít most megboldogult apósom, pedig, ha valaki, akkor ő bizony szinte soha nem nézett szinkronizált filmeket életében.

Szárnyaljon csak a szomszédos lépcsőházból megszökött papagájként[15]…

Meg aztán rendszeresen felbukkannak értékes kincsek különböző Facebook-csoportokban is, ezeket is bőséggel exploatáljuk[16] majd, miközben izgalmas történeteket kerekítünk melléjük utazásainkon. Mondhatjuk akár úgy is – némi nem titkolt eufemizmussal –, hogy nem véletlen a tagságom ezeken az oldalakon. J Mert persze, hogy az érdeklődésem vezetett oda!

Koppenhágába viszont Ilonka néni régi képeslapja vezérelt (vonzott!…) most bennünket, s itt láttam meg – már itt jártamban –, hogy néhány nap múlva Husên barátom is ideérkezik a Kurd Kulturális Fesztiválra, nekünk pedig már indulnunk kellene…

Csak az a gázpedál, az nem akar sehogyan sem mozdulni…

Legyökeredzett itt valami bennem, Koppenhágában, erre a hírre.

– Meséltem már neked, hogy a szlovéniai Rušéban ismerkedtem meg vele néhány évvel ezelőtt, 2019-ben, amikor mindketten a Glazer-napok, vagyis a Glazerjevi dnevi irodalmi találkozó vendégei voltunk – fordulok most oda megboldogult apósomhoz, aki máris megértő fejbólogatással nyugtázza mondandómat.

No jó, krokodilkönnyeket azonban mégsem hullat miattam…

 

Ruše

 

A Janko Glazer (1893–1975) szlovén költő – a település szülöttének – tiszteletére megrendezett kulturális eseménysorozatnak igazából négyen voltunk a vendégei, kettőnkön kívül ugyanis ott volt még a palesztin, bár a közeli, északkelet-szlovéniai Mariborban letelepedett, arab nyelven alkotó, valamint irodalmi műveket szlovénre fordító Fauzi Abd ar-Rahím, és a muravidéki cigány költő, Jože Livijen is a Pohorje hegység lábánál, a Dráva völgyében. Utóbbiak tehát lényegében hazai vendégei voltak a találkozónak, a történelmi Stájerország szlovén területén, amelynek középkori története szorosan összefonódott a karintiai Szent Pál bencés apátsággal. Ruše nevét ugyanis 1091-ben, Rouste formában említik először a fennmaradt hivatalos okiratok, s akkor is épp a monostor birtokaival összefüggésben: a helyi templom és a hozzá tartozó földek ekkor kerültek az apátsághoz. Évszázadokkal később pedig a település jelentős oktatási és kulturális központtá nőtte ki magát, miután Jurij Kozina (????–1649) helyi plébános 1645-ben latin iskolát alapított itt, amelyik aztán több mint egy évszázadon át működött. A tanulók színjátszása is kiemelten fontos része volt az intézmény korabeli életének: a helyi krónika az 1680 és 1722 közötti időszakból őriz adatokat az előadásokról. Ebből tudhatjuk meg például azt is, hogy a rušei iskolai színpadon megelevenedett egykor Nepomuki Szent János (1711-ben), Vilmos, Aquitania hercege (1707-ben), Jovinianus császár (1706-ban), Szent Dizmász[17], a megtérő lator (1699-ben), no és persze Mária, éveken, évtizedeken át, sok-sok különböző feldolgozásban: a rušei Mária, mint a betegek gyógyítója, a környéken pusztító pestis idején (1682-ben), Mária, mint a keresztények leghatalmasabb segítsége, Bécs felmentését követően (1683-ban), Mária, mint hadrendbe állított sereg (1684-ben), Mária, mint a hajósok csillaga (1685-ben), Mária, mint a bűnösök menedéke (1686-ban), Mária, mint az árvák oltalmazója (1687-ben), és így tovább… Már évekkel az ott jártunk után jelent meg David Movrinnak, a Ljubljanai Egyetem Bölcsészettudományi Kara klasszikafilológia-tanárának tanulmánya a Chloto című folyóirat 2024/1-es számában[18], de azóta is érdeklődéssel olvasok tulajdonképpen mindent rušei témákban, ezért aztán örömmel böngésztem ezt is.

Nekünk, vendégeknek a meghíváshoz öt évvel korábban, 2019-ben afféle belépőt jelentett Janko Glazer egyik versének lefordítása a saját nyelvünkre. Így hát a fesztivál színpadán egymás után hangzott el a Moj ded című költemény szlovénül, kurdul, arabul, cigányul (a romani nyelv muravidéki nyelvváltozatban…) és magyarul, később pedig egy gyűjteményes kötetben is megjelentek ezek a fordítások. A munkához még a rendezvényre való elutazásom előtt e-mailben küldték meg a Glazer-vers eredetijét, álljon ez most itt:

 

 

Janko Glazer

Moj ded

 

 

I.

 

Moj ded je bil kovač,

petdeset let kovač:

je petdest let pred ognjem stal,

je petdeset let železo koval.

Šumela je voda mu preko koles

ves dan in vso noč in bobnela čez jez,

in preden še zarja nov dan je začela,

že kladiva težka po naklih so pela.

Teman in ožgan je pred ognjem stal

in s trdo roko si usodo koval –

moj ded je bil kovač,

petdeset let kovač.

 

 

II.

 

Sedaj izmučen počiva –

zaman pod zemljó njegovo uho

še rado bi čulo, kako bijó

po naklih kladiva neutrudljiva.

O da vsaj od daleč, zamolkel globok

še enkrat do njega vzdrhti znani zvok!

In da ga zbudi in nazaj ga pozove

v nekdanje zarje, v nekdanje dnove,

tja kjer je nekoč sredi ognjev stal

in z vročo roko si usodo koval –

moj ded kovač,

petdeset let kovač!

 

 

III.

 

A tiha je zemlja, ni vanjo odmeva

življenja tam zunaj in zarje in dneva;

umolknil je kladiv pojočih udar,

ugasnil plamena nekdanjega žar.

Zdaj drugi ob ognjih življenja stojimo

in kujemo srečo si z mlado roko,

zdaj drugi poslušamo pesem, ki mimo

deroči življenja jo vali neso.

Pa že je tudi nad nami temnó,

težko kladivo, o:

kmalu v prah z njim razspe tudi nas kovač,

večno kujoči čas-kovač.

 

És akkor eldicsekszem itt sebtében azzal is, hogy én így oldottam meg a feladatot:

 

 

Janko Glazer

A nagyapám

 

I.

 

A nagyapám kovács volt,

ötven évig kovács:

ötven évig állt a tűz mellett,

ötven évig vasat edzett.

A víz soha nem állt meg, forgatta a kereket,

egész nap és egész éjjel a gátakra tört,

és mielőtt a hajnal első sugara felcsillant volna,

a nehéz kalapács már az üllőt kongatta.

Füstösen és kormosan a tűz mellett állt

és súlyos kézzel a saját sorsát kovácsolta –

a nagyapám kovács volt,

ötven évig kovács.

 

 

II.

 

Ő már kimerülten jobblétre szenderült –

ám hiába van a föld alatt, fülének hiányérzetét

csak a kalapács visszhangja töltheti be,

ahogy az üllőről fáradhatatlanul megigézi.

Ó, bár ez a kegyetlen s mégis emelkedett

hang a távolból még egyszer felé remeghetne!

Hogy felriassza és visszahívja

a régi hajnalokba, az egykor volt délidőre

amikor még a tűz mellett állt

és nehéz kézzel a saját sorsát kovácsolta –

a kovács nagyapám,

ötven évig kovács!

 

 

III.

 

Ám csendes a föld, sem a hajnal, sem a nappali

élet zaja a felszínről nem veri fel;

elnémult a kalapács éneke és ütlege,

kialudt a láng egykorvolt parazsa

Most mi állunk az élet tüze mellett

és ifjú kézzel boldogságot kovácsolunk,

most mi hallgatjuk az élet dalát

amely vad hullámokkal suhan el mellettünk.

De már felettünk is sötétül,

nehéz az a kalapács, ó:

hamarosan minket is porrá zúz vele a kovács,

az örökkön kovácsoló idő-kovács.

 

David Movrin, a ljubljanai egyetem tanára A rušei latin iskola és az elveszett Jovinianus színjáték című, 2024-ben megjelent tanulmányában írt arról, hogy a rušei vallásos iskolai színjátékokkal – az 1645 és 1760 között működő helyi latin iskolával összefüggésben – addigra már több tanulmány is foglalkozott. Legfontosabb fennmaradt forrásunk Jožef Avguštin Meznerič (1707?–1772) latin nyelvű krónikája: az összesen százötvenkilenc, egyenként 25,7 × 29,2 centiméteres levélből álló kézirat címe Notata Rastensia antiquissimis documentis desumpta et variis fide humana dignis autographis synoptice descripta[19] – rövidebben egyszerűen csak: Notata Rastensia. Movrintól tudhatjuk meg azt is, hogy elsőként J. G. Seidl német költő hívta fel a figyelmet ezekre 1835-ben. Szlovén nyelven nem sokkal később M. Vurcer rušei plébános írt róluk 1866-ban. Érdekességként jegyzem meg, hogy a legalaposabban épp Janko Glazer elemezte a leveleket a többször újraközölt, először 1950-ben megjelent Verske igre v Rušah[20] című tanulmányában. Talán szerencsés körülménynek is mondhatom, hogy nekem épp a Slavistična revija című lap 1950/1–2. számában megjelent első publikációját sikerült megtalálnom, és letöltenem az internetről, aminek viszont az egyik hátulütője, hogy ha ő személyesen, még életében, a későbbi változatokban esetleg változtatott vagy pontosított, javított volna benne bármit is, azt ebből nem láthatom.

Újabban – teszi hozzá Movrin – Monika Deželak Trojar kutatja ezt a területet, vagyis a rušei latin színjátékokat a mai Szlovénia területén kibontakozó kora újkori vallásos dráma összefüggéseiben vizsgálva. Ezeknek a németül „geistliches Schauspiel”, angolul „religious drama” vagy „Christian drama” néven emlegetett játékoknak a kezdetei egészen a 10. századi liturgiáig nyúlnak vissza. Később fokozatosan önállósultak: elszakadtak az egyházi szertartástól éppúgy, mint a templomi tértől, és jelentős részben világiakká váltak. Tény azonban az is, hogy a rušei vallásos iskolai színjátékok szövegkönyvei nem maradtak fenn az utókor számára, egy tűzvészben ugyanis a jelentős részük elpusztult. Morvin tanulmánya[21] azonban mintegy kilencven oldalt foglal el az említett folyóiratszámban, s ennek a terjedelemnek nagyjából a kétharmada képanyag. J Elhatároztam, hogy lefordítom mindkettőt, Janko Glazer dolgozatát és David Movrin tanulmányát is, előbb-utóbb talán majd sikerülhet – saját magamtól – időt lopnom (vagy pocsékolnom…) erre is. De az elhatározásom ebben a szent pillanatban most nagyon is komoly…

Még ha ünnepélyes fogadalmat itt és most sebtében nem is teszek…

Térjünk azonban mi most vissza szépen Janko Glazernek a fentebb már idézett, A nagyapám (Moj ded) című verséhez, már csak azért is, mert 2019-ben a szerző szülővárosában, Rušéban gyors egymásutánban hangzott el ez a költemény szlovén, cigány, arab, kurd és magyar nyelven… Ott álltunk mi fordítók – Husên M. Hebeş, Fauzi Abd ar-Rahím, Jože Livijen és szerénytelenségem – egymás mellett fent a színpadon, és ahogy a műsorvezető/műsorközlő szólított bennünket, a mikrofonhoz léptünk és a saját anyanyelvünkön olvastunk fel.

Husên fordításában például így hangzott el a költemény:

 

 

Janko Glazer

Bapîrê min

 

I.

 

Bapîrê min hesinkar bû,

pêncî salî hesinkar bû

pêncî salî li ber agir bû

pêncî salî li hesin dixist.

Av diherikî, serkêşiya aş dikir

Roj bi roj, brûsk hildiweşîn

û ji berî ku rojeke nû ji berbangê bipişkive,

bi çakûçekî giran hesin durist dikir.

Reş û şewitî li pêşiya agir bû,

bi destekî hêz qedera xwe çêdikir.

Bapîrê min hesinkar bû,

pêncî salî hesinkar bû!

 

Wergerandina: Husên M. Hebeş (Hussein Habasch)

 

Fauzi pedig így küzdött meg a feladattal:

 

II.

 

ألان هو في إستراحة أبدية . من ألعمل ألمضني

أُذنه تتعطش ألسمع منذ زمن . وإن تحت ألارض

رغبة جامحة لتكرار سماع صعود وهبوط المطارق

رغبة في تكرار سماع ألمطارق الثقيلة ألتي لاتبلى , دائمة ألطرق بالسندان

أه , الرجاءحتى إن كان من بعيد . وإن كان بصوت عمقه خافت

حبذا تسري إليه النغمات ألرتيبه , ثانية بصوت ألمطارق

تناديه . .وتعيده إلى ألايام حيث كان حبذا كان ..

تنقله إلى سويعات بزوغ الفجر ألمندثر وأيام ألعمل ألمضني

هناك .حيث كان واقفا وسط لهيب جمر ألنار

31

و بساعده , ساخن ألاحمرار يوما صقل صُلب ألحديد

جدي هو حداد

خمسون عاما هو حداد

 

Jože ebben a változatban készítette el a saját fordítását:

 

 

Janko Glazer

Mro papu

 

III.

 

A halgatimi hi i phuv, ande late na na odmeivalinel

U življenje odoj ari te muhurta te dij;

Halgatindja svirengro djilašno chinavipe,

Teil murdalili i langakri djevkarvilagoskri hoveili.

Akan ar uzru djageskro živibe terdjovas

Te kovalinas amari bas ule terne vasteha,

Akan ar šunas djili, so ferpei

Življenje la u deroche valdja leižen.

Te ima te upre mende hi u kalipe,

Pharo sviri, o:

Mindjar andu praho leha peirel te amaro kovachi,

Minduhašno kujocho ceit-kovachi.

 

– Multikulti! – villanyozódom fel nagy hirtelenjében. – Használtam már arab szöveget és betűkészletet idézetként egyszer-egyszer valamely szövegembe beszúrva, de az mindig csak rövid, egy-két szavas irodalmi játszadozás volt, annak, aki nem érti (mint ahogyan én sem…), csak egy képi elem, de ez most meg itt egy teljes versszak…

– Igen, most már csak a nyelvet kellene megtanulnod – vágja rá erre szemérmetlenül megboldogult apósom.

 

(Fanfárok hangja szól a háttérből, az autónk belterében konfetti száll.)

 

Visszatérés Budapestre

 

Azért csámborogtunk az imént még megboldogult apósommal a budapesti XIII. kerületben, Angyalföldön, ahol füttyre állt a szánk, az Apály utca kettes számú épülete környékén, mert magyar hírlapos koromban éveken át rendszeresen jártam ide Bedő Gyuri bácsihoz, illetve hát, szebben mondva, Bedő György kiadóvezetőhöz, a Kairosz kiadó alapítójához és akkori első emberéhez. Olykor interjúkat készíteni, máskor meg csak beszélgetni, esetleg az új könyvekből, kiadványokból némelyeket felmarkolni recenzió ígéretével… Kecsegtetésével… Szinte mindenre azt mondta telefonon, akármiért is kerestem, hogy „gyere el, majd megbeszéljük”… Én pedig nagyon szerettem ezeket a csapongó beszélgetéseket, amiket ilyenkor Bedő Gyuri bácsival folytattunk. Egyszer meg aztán a cikkeimről kérdezgetett – ha jól emlékszem, épp egy aznap megjelent írásom ürügyén –, s beszélgetésünk végére már egy publicisztikai kötet tervezgetésénél tartottunk, sőt, a következő hetekben össze is gyűjtöttem neki egy tetszetős csokorra, de mégis csak egy vékonyka kötetre valót a Magyar Hírlapban megjelent tárcáimból, vagy tárcaszerű írásimból Némafilm címmel. Mondta is aztán, miután elolvasta a válogatást, hogy ez tetszik neki, meg rendben is van, de kiadás szempontjából sokkal izgalmasabbnak találná ezt a másik sorozatomat… Akkor pedig hátranyúlt maga mögé, s csak ekkor vettem észre, hogy ott voltak, odakészítve és kihajtogatva vártak rám, no meg persze elsősorban erre a pillanatra a nyomtatója tetején a megboldogult apósom képeslapgyűjteményéről írt szövegeim a napilap Hullámtér című hétvégi mellékletéből, amelyet akkoriban Végh Attila szerkesztett. Gyuri bácsi pedig arról mesélt akkor, hogy nagyon szereti ezt a sorozatot, mert a gyermekkorára, a korabeli képgyűjtő albumokra emlékezteti, amiket régen nagyon szeretett. És egyszeriben arról kezdett csapongani, hogyan csereberélgették a környékbeli gyerekekkel meg az iskolatársakkal a duplán meglévő képeket hiányzókra… Persze, hát volt köztünk jónéhány évtizednyi korkülönbség[22]… Ő egykor még a Szent István cikóriagyár albumait[23] gyűjtögette a két világháború közötti időszakban, én meg már jóval később főleg az olasz Panini cég termékeit, amelyeket az egykori Jugoszláviában a Gornji Milanovac-i Dečje novine kiadóvállalat forgalmazott licenc alapján, szerb fordításban. Volt hát közöttünk nemcsak generációs, de földrajzi (hiszen ő a kárpátaljai Munkácson született, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Mándokon nevelkedett, Munkácson és Kisvárdán volt gimnazista, aztán pedig Egerben tanult teológiát, majd Komáromban telepedett le, később került Budapestre, ahol az Írók Boltját vezette…), és mindebből adódóan kulturális különbség is, mégis nagyszerűen – és őszintén mondom: irigylésre méltóan – egymásra találtunk a képgyűjtő albumok iránti vonzódásunkban. Rajongásunkban… Megszállottságunkban…

Mert a köztünk lévő kulturális- és korkülönbség nem volt szakadék. J

Hosszan győzögetett akkor arról, hogy kezdjek valamit ezekkel a cikkekkel, szedjem össze, dolgozzam fel, szerkesszem meg, csináljak belőlük regényt… S ott, egy ültő helyünkben már eltervezte azt is, hogyan fog kinézni majd a kötet, amit leginkább egy színes albumhoz lehetne hasonlítani. A fekete-fehér képeslapok kerülhetnek a szöveg mellé – fontolgatta –, illusztrációként, mondta, a színesek pedig külön fényes nyomatban, képmellékletekként… Leemelt egyik-másik polcról egy-két, a keze ügyébe akadó kötetet, amelyben voltak követendő példák, felhasználható jó ötletek, így és így lehetne csinálni, de ebben is találsz egy jó megoldást, bökte oda az orrom elé a hatodikat-hetediket… Talán mondanom sem kell, hogy felvillanyozva, felbuzdulva jöttem el tőle. Csak siessek vele, mert, ha időben meglesz, a Kairosz karácsonyra már ki is hozza…

Siettem vele! Előkotortam a korábban csak hevenyészetten szétszórt fájlokat, megkerestem a témába vágó cikkeimet, és eszeveszett iramban dolgozni kezdtem rajta. Összefűztem az egymástól független írásokat, kiegészítettem a történetet újabb fejezetekkel, egységessé alakítottam az egymástól független cselekményszálakat, szépen, fokozatosan formálódott az anyag, és összeállt végül a térregény. Más sem csináltam hetekig… sőt, hónapokig… De persze nem lehettem elég gyors, arra a karácsonyra nemhogy a könyv nem jelenhetett meg, de a kéziratot sem sikerült leadnom. Azt majd csak valamikor az ünnepek múltával vittem el Gyuri bácsinak, aki meg csak legyintett, hogy jól van, majd elővesszük a következő karácsonyra… Mert mindenképp ünnepi kiadvány szeretett volna belőle csinálni.

S aztán nagyjából ennyiben is maradtunk, mert Gyuri bácsi sokat betegeskedett, sőt, előfordult, hogy egy interjút is el kellett halasztanunk, mert időközben kórházba került, s hiába csengettem az Apály utca kettő ajtaján. Aztán pedig elhunyt szegény, Isten nyugosztalja!

Vele valóban jóban voltunk, ő szerette is ezeket az írásaimat (hiszen épp ő kezdeményezte, hogy gyűjtsem össze, formáljam egységes keretbe azokat…), de mindvégig éreztem, hogy iszonyatos ellenszelem van a Kairosznál, rajta kívül ugyanis más munkatársak – mondjuk úgy: köztük befolyásosak is; élükön a befolyásosakkal… – valamiért (magam sem tudom, nem is sejtem, hogy miért…) nem kedveltek. Nem is akartak hát a kiadó közelében tudni… Legfeljebb csak egy-egy, a fogaik közt elsziszegett köszönést kaptam tőlük, vagy talán annyit sem… S csak Gyuri bácsi miatt tűrték el, hogy odajárok – hiszen mégiscsak ő volt a főnök J –, gondolom én így utólag. Rajta kívül ugyanis soha senkitől egy kedves szó, egy eleresztett félmosoly, semmi értelmezhető… Nem tudok ilyet felidézni a kiadóhoz köthető emlékeimből. És a különböző tárgyú érdeklődéseimre pedig csak felettébb távolságtartó, ugyancsak ridegen sziszegős félszavakat kaptam válaszul…

Teszem hozzá: ez utóbbival – mint mellékzöngével – sohasem foglalkoztam. Én Gyuri bácsit szerettem és kedveltem, minden más meg le van… Úgy!

S már akkor is le volt…

Gyuri bácsi meghalt közben és a kézirattal évekig nem történt semmi. Még egy visszautasító telefont vagy e-mailt sem kaptam a kiadótól…

– De panaszkodni nem túl elegáns dolog, ezért mellőzném most, ha megengeded – sziszegem ezúttal én megboldogult apósomnak, a fogaim közt megszűrve a szavakat. – Itt van inkább egy interjú, amelyik szépen őrzi Gyuri bácsi emlékét…

A beszélgetés még 2008-ban készült és a Magyar Hírlapban jelent meg:

 

„A rendreutasított nemzet

 

A Kairosz Kiadó igazi könyves műhelyként folyamatosan olyan kiadványokkal gazdagítja a kínálatot, amelyeket túlzások nélkül nevezhetünk kuriózumoknak. Az alapító-igazgató, Bedő György 1996-ban hozta létre az angyalföldi Apály utcai alagsori helyiségben könyvkiadói vállalkozását, s azóta is sikeresen működteti. Mint mondja, már a kezdet kezdetén elhatározta, hogy csak olyan könyveket ad ki, amelyek szellemiségével egyetért, s a remélt üzleti haszon érdekében sem jelentet meg olyan köteteket, amelyek ellenkeznek nézeteivel.

 

– Hogyan boldogulhat manapság egy kis könyvkiadó Magyarországon?

– Összetett dolog a könyvkiadásról általánosságban beszélni, mert amíg korábban a túlzott centralizálás nehezítette a munkát – összesen huszonhárom kiadó létezett, és volt három nagy terjesztő –, addig ma az ezret is meghaladja a kiadók száma, és több száz, különböző nagyságrendű terjesztő működik. Teljesen megváltoztak a viszonyok. Amióta a rendszerváltozásnak nevezett átalakulás megtörtént, a könyvszakmában is ugyanolyan folyamatok játszódtak le, mint például a mezőgazdaságban. A termelő, tehát ebben az esetben a kiadó, és a kereskedő közül mindig az utóbbi van a jobb helyzetben. A könyvszakmában ez azt jelenti, hogy a kereskedők csak bizományba veszik át a kiadványainkat, és csak azt fizetik ki, amit eladtak. A terjesztők tehát semmilyen kockázatot nem vállalnak, mégis, ma már nagyjából ötvenszázalékos árrést kérnek.” (A rendreutasított nemzet, Magyar Hírlap, 2008. augusztus 12.)

 

Általában az egyes villamossal közlekedtem, mert a Magyar Hírlap szerkesztősége akkoriban a Thököly úton működött, közvetlenül a Thököly és a Hungária körút kereszteződésénél, a bíróság és a vasútállomás mellett. A kereszteződésben szálltam fel a villamosra, amelyik tulajdonképpen direktben az Apály utcához vitt: amikor leszálltam, egy rövid sétával értem el a kínai gyorséttermet – long live édes-savanyú leves! –, amelynél le kellett fordulnom balra. A villamostól a Kairosz kiadóig lényegében egy cigarettát is alig volt időm elszívni. Többször megtörtént, hogy már odaértem, de a dohányom fele még megvolt, ezért aztán ácsorogtam kint egy kis ideig tétlenül, mielőtt becsöngettem volna, csak amíg el nem fogyott az egész. Nem emlékszem azonban olyan szituációra, hogy ilyen alkalmakkal, Bedő Gyuri bácsihoz menet, vagy tőle immár elfele jövet, valaha is találkoztam volna a Baseball Furies csapatával, vagy bárkivel, akinek az arca Jery Hewittre[24] emlékeztetett volna, úgy tűnik, akkoriban még máshol lehetett a portyaterületük…

Érdekes, ha most rákeresek az interneten Jery Hewitt nevére, a róla szóló találatoknál a fényképek között a Warriors című film nincs az elsők között. Sok képet feldob a rendszer különböző más alkotásokból, talán ismertebb munkáiból, sőt, némely felvételekről úgy nézem, hogy egészen magánéleti jellegűek, akár privátok is lehetnek. De a Warriors-képekért egészen le kell pörgetnem a harmadik sorig…

– Én első helyre tenném!

S bár fényes nap van most is, alig néhány perce lehetett a Nap delelőn, mégis ideábrándozom most őket, a Baseball Furies teljes csapatát, ahogy végigfutnak méretes baseballütőikkel az Apály utcán. A kínai gyorsétterem mellett kanyarodnak be ők is, ahogyan én is szoktam, és a megkoreografált lépteikkel, a jellegzetesen megkomponált, szinte légies futómozdulataikkal elsuhannak az orrom előtt édes-savanyú leves illatát húzva maguk után… Talán ők is beültek volna közben egy fejadagra?! Aztán pedig eltűnnek az éj sötétjében, valahol, valamilyen irányban, ahogyan Podolszki József írta versében: talán előre…

Hanyatt dőlök hát – mintha kényelembe helyezném magam – és tovább böngészem ezt a régi interjút, még mindig Bedő Gyuri bácsira emlékezve:

 

„– Milyen helyzetbe hozzák ezek a feltételek a kiadókat?

– Mindez nagyon nehéz helyzetet teremt, mert túlkínálat van a piacon. A korábbi túlzott centralizálás után teljesen összehangolatlan ez a terület. Minden kiadó titkolja, hogy milyen kiadványokat készít, nehogy egy másik ellopja tőle a jó ötletet. Ennek következtében pedig teljes zűrzavar van a piacon. Ez legalább annyira rossz, ha nem rosszabb, mint a korábbi helyzet volt.

 

– Érdeke egy nagykereskedőnek, hogy egy kisebb példányszámú, nem is túl drága könyvet kint tartson a polcokon?

– A mi esetünkben tisztességesen vesznek át könyveket a nagykereskedők. Néhány helyen azonban azt tapasztaljuk, hogy a vallásos könyvek iránt nem mutatnak affinitást. A Kairosz kiadó könyveinek csaknem ötven százaléka vallásos és teológiai témájú. Többször előfordul, hogy a vásárló hiába keresi a könyveinket a polcokon, s amikor megkérdezi az eladót, hogy hol találja, akkor azt a választ kapja, hogy nincs. Mi ugyanakkor tudjuk, hogy több száz példány van a keresett kötetből az érintett nagykereskedőnél. Azért kell megértőnek lennünk a terjesztőkkel, mert hihetetlen túlkínálat van, a könyvek kifolynak a boltokból. A merkantilista szemlélet szerint nem az ezerötszáz forintos könyvet propagálják kiemelten, hanem, mondjuk, az öt-hatezer forintos kiadványokat.

 

– Behatárolható, hogy melyek a jól menő, népszerű, keresett könyvek?

– A népszerűség rettenetesen kacér dolog, sohasem lehet előre tudni, melyik kiadvány lesz kelendő. A könyvkiadásban úgy működnek a dolgok, mint a kormánypolitikában: a kommunikációra nagyon nagy hangsúlyt helyeznek. Aminek reklámja van, az lesz a jó könyv, aminek pedig nincs, elvész a többi között. Kollégáimnak mindig azt mondom: figyelmeztessetek, hogy amelyik könyv nekem tetszik, azt ne adjuk ki, mert biztos, hogy meg fog bukni a piacon. Egyértelműen ki lehet mondani, hogy nem sok összefüggés van a könyv tényleges értéke és piaci sikere között. Olyan kiadványok maradnak olykor raktáron, amelyek szükségesek és hasznosak, mégsem tapasztalható irántuk érdeklődés.

 

– Milyen tényezők befolyásolják a keresletet?

– Változik a közönség ízlése is. A rendszerváltoztatás után öt-hat évig nagyon kelendőek voltak a politikai jellegű publicisztikai írások, ma már alig lehet ezeket eladni. Kiadtuk a Civil Jogász Bizottság jelentését, amely a 2006-os október 23-i eseményekről szól. Azt hittem, hogy harmincezer példány sem lesz elég a magyar közönségnek. Kiderült, hogy háromezret sem tudunk eladni belőle. Pedig ha érte gyalázat és szégyen ezt a nemzetet, ezek az események ide sorolhatók. Vagy nincs önbecsülése ennek a népnek, vagy belefáradt mindenbe, egyszerűen már a megaláztatás sem érdekli. Pedig az alapos tényfeltáró munka megvilágítja az események hátterét: azt, hogy előre eltervezett akcióval hogyan utasították rendre a nemzetet.

 

– Milyen szempontok alapján állítják össze a Kairosz kiadói terveit?

– Félreértés ne essék, igenis szeretem a pénzt, de nem az az elsődleges szempont. Szerintem minden bajok eredete az, ha az emberek értékrendjükben a legelső helyre teszik a pénzt. Szüksége van minden kiadónak egy olyan elvi alapállásra, amely meghatározza a munkáját. Amikor elkezdtem könyvkiadással foglalkozni, úgy döntöttem, csak olyan műveket adok ki, amelyek a lelkiismeretemmel, a meggyőződésemmel megegyeznek. Ezzel ellentétes művek kiadását akkor sem vállalom, ha azokból esetleg jelentős hasznot lehetne húzni. Két dolog motiválja munkánkat a kezdetektől fogva: a hit és a magyarság. Azok az értékek, amelyek manapság leginkább hiányoznak ennek az országnak a lakóiból.

 

– Milyen kiadványokra számíthatunk Önöktől a közeljövőben?

– Kiadjuk Szent Bonaventura egy olyan írását, amely magyarul mindeddig még nem jelent meg. A mű latin címe Breviloquium, magyarul egyelőre csak munkacíme van. Dér Katalin egyetemi tanár dolgozik a mű fordításán, akinek szerzőként nemrég jelent meg kiadónknál A Biblia olvasása című nagy lélegzetű műve. Előkészületben van Bajcsy-Zsilinszky Endre Helyünk és sorsunk Európában című munkája, amelyhez Czettler Antal ír utószót. Molnár-C. Pálnak, a két háború közötti kiváló festőművésznek a vallásos képeiből készítünk egy szép albumot karácsonyra. A művészt mostanában kezdik újra felfedezni, s nemcsak azt mondhatjuk el róla, hogy vallásos képeket festett, hanem ez volt a fő területe. Fehérvári Géza, a neves orientalista, művészettörténész és egykori nagykövet önéletírását Három nemzet szolgálatában címmel szándékozunk kiadni. II. János Pál pápa Az emberi testről, a feltámadásról és a szüzességről című kötete is előkészületben van. A könyv értékeit jelzi, hogy Erdő Péter bíboros prímás ajánlásával jelenik meg. Gárdonyi Géza fia, Gárdonyi József Dankó Pistáról szóló műve reményeink szerint a népszerű kiadványok közé tartozik majd.

 

– A Magyarnak lenni és a Miért hiszek? a Kairosz két sikeres sorozata. Ezekből készülnek-e újabb kötetek?

– Igen, Kozma Imre, a Máltai Szeretetszolgálat vezetője Fények és gyökerek címen vall a magyarságáról. Hámori József agykutató a Magyarország szíve vidéken van kötetben foglalta össze gondolatait. Tokody Ilona operaénekes a hitéről vall.

 

– Egyéb fontos terveik?

– Korábbi Órigenész-kötetünk, A principiumokról sikere arra bátorít bennünket, hogy főművét – Kelszosz ellen – is kiadjuk Somos Róbert pécsi egyetemi tanár fordításában. Kocsis L. Mihály egy nagyon szép képes albumot állít össze Bara Margitról, a nyolcvanadik életévét nemrég betöltött színésznőről. A Magyar Szentek című sorozatunkban, amelynek szerkesztője Magyar Zoltán néprajzkutató, Szent Imre és Szent Márton következik, hiszen a magyar néphagyomány ez utóbbit is a magáénak vallja. Mauriac egy kevéssé ismert írása Cortonai Szent Margit életét idézi meg a mai ember számára is láttató erővel és finom lélektani árnyalatokkal. A súlyos betegségéből reményeink szerint mielőbb felépülő Gyurkovics Tibor újra dolgozik. Az utóbbi években, a betegség szorításában írt istenes verseit rendezi sajtó alá, ennek a megjelentetése is az őszi terveink közt szerepel.”[25]

 

Itt kellene talán elmondanunk még azt is, hogy a szlovéniai Ruše modern arculatának kialakításában jelentős szerepet játszott az ipar valamikor a 20. század első évtizedeiben. A későbbi helyi nitrogéngyár, vagyis a Tovarna dušika Ruše egyenes ági előzményének tekinthetjük, hogy már az első világháború idején, 1917-ben döntöttek egy kalcium-karbidot előállító üzem létrehozásáról. A terv és a megvalósítás pedig annyira sikeres lett, hogy a vállalat a későbbiekben – amikor már rendesen megizmosodott, vagyis gazdaságilag kinőtte magát – nemcsak a környék meghatározó munkaadójává vált, de más jugoszláv területekről érkező munkavállalókat is vonzott: a helyi önkormányzati lap történeti visszatekintése szerint a legerősebb időszakában több mint kétezer embernek adott munkát.

Janko Glazerről, a költőről, műfordítóról és könyvtárosról – aki itt született 1893. március 21-én, és nevét viseli ma már a rušei általános iskola, valamit a helyi könyvtár, szülőházát pedig emléktábla jelöli – úgy tartják, hogy költészetének fontos ihletője volt a Pohorje hegység vidéke. Az egykori latin iskolától számítható és eredeztethető helyi színházi hagyomány későbbi emléke az 1931-ben elkészült szabadtéri színház, amely a hegy lábánál kialakított természetes, amfiteátrumszerű térben kapott helyet.

Itt található a közelben a Šumik őserdőrezervátum, a Lobnica völgye, valamint a Mali és Veliki Šumik vízesés. A rušei község – ami a magyar közigazgatási rendszerben nagyjából a járásnak felelne meg – határai többször is változtak a 20. században, a jelenlegi területi felosztás pedig az 1998-as önkormányzati átszervezéssel alakult ki. Ekkor vált önállóvá a Lovrenc na Pohorju és a Selnica ob Dravi nevű település is. Két vendéglátónk, Mojca és Peter Andrej, az egyébként ismert és felettébb kedves költőházaspár ez utóbbiba is elvitt bennünket 2019-ben…

Abban az időszakban én nagyjából a megszállottságig vittem a Postcrossingozást is. Ezért aztán, amikor Rušében megérkezett az okostelefonomra az értesítés, hogy egy korábban, még Budapesten feladott képeslapom a címzettnél landolt, azonnal egy újabb küldésében kezdtem mesterkedni. Aminek persze meg is lett az eredménye… Azok számára mondom, akik nem ismerik a Postcrossingot, hogy az ott úgy működik, kérem tisztelettel, hogy amikor egy képeslapunk célba érkezik, akkor kérhetünk újabb címet, amire majd kipostázhatjuk a következőt. Így is tettem hát, beszereztem egy új címet, vettem képeslapot – habár nem volt túl nagy a választék, mégis sikerült egy szép tetszetőset, amolyan régi veretű képgyűjtő albumba illőt választanom/vásárolnom, amilyet még Bedő Gyuri bácsi is szívesen gyűjtene – és az ebéd utáni, délutáni pihenőidőnkben pedig megkerestem szépen a rušei postát. Minden klappolt, minden összeállt… S amikor mondtam a hölgynek, a postáskisasszonynak, hogy hova kérek postai bélyeget, látván a képeslapot, szinte felsikkantott örömében:

– Iz Ruš naravnost v Združene države Amerike?![26]

Ami persze azért is érdekes, mert a költőtalálkozó, irodalmi fesztivál, a rendezvénysorozat, aminek a vendégei voltunk, a Glazerjevi Dnevi, vagyis a Glazer-napok – mondjuk úgy: – „másik szekciójában” pedig ZDP, avagy Združene države poezije címen futott. Ez pedig annyit tesz: A költészet egyesült államai.

Vagy: Lírai Egyesült Államok.

Esetleg valami ilyesmi…

De igazi, valódi, megható, megkönnyezendő megtiszteltetésnek vettem, hogy a postáskisasszony ennyire megörült annak, hogy az ő városából én egészen Amerikába küldök képeslapot. Ez lett a HU-160441 regisztrációs számú küldeményem, amit az Egyesült Államokba címeztem egy Mary nevű franciatanárnak, Az éhezők viadala[27]-rajongónak, egy hihetetlenül extrovertált kisfiú introvertált anyukájának, cserkészvezetőnek és hobbikézművesnek, legalábbis ennyit árult el magáról az adatlapján[28].

Feladás dátuma: 2019. március 21. (Ruše)

Beérkezés dátuma: 2019. május 21. (Merced[29])

Persze attól függetlenül, hogy Bedő Gyuri bácsi szívesen beragasztaná-e ezt a képeslapot a kedvenc gyűjtőalbumába, a régi beszélgetések, évtizedekkel ezelőtt készült interjúk újraolvasásához bizony továbbra is fontos szempont a kényelem. Dőljünk hát hátra nyugodtan, helyezzük a lábunkat… Hova is? És menjünk le alfába, mielőtt belelapoznánk:

 

„Tartalom és cél

 

Könyvkiadói munkája tartja életben – vallja Bedő György, a Kairosz Kiadó alapítója. A minőségi kiadványairól ismert, a vallási-egyházi és a nemzeti témákat kiemelt jelentőséggel kezelő kiadó kínálatában megnyilvánul az alapító személyes ízlése is. A Mindszenty Emlékéremmel, Magyar Örökség-díjjal, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével és a Magyar Érdemrend középkeresztjével kitüntetett kiadóvezető szerint ma Európa elitje megtagadja azokat az értékeket, amelyekre a klasszikus Európa fölépült.

 

– Azt mondta egyszer korábban, hogy a Kairosz megalapításával olyan kiadót akart létrehozni, amelyik csak olyan műveket ad ki, amelyeket Ön személyesen is valóban fontosnak tart. Hogyan működhet ilyen szemlélettel egy könyves műhely?

– Az első perctől kezdve egy kicsit hobbinak is tartom azt, amit csinálok. Félreértés ne essék: nem vagyok pénzellenes! De nem ez a fő szempontom. Szeretném a még hátralévő időmet olyan értelemben is jól eltölteni, hogy olyasmit tegyek, ameddig tehetem, amit hasznosnak tartok. Szükségesnek és jónak ahhoz, hogy ezt a szabadságharcot, amit most folytat nemzetünk – csak most ellenkező irányból támadnak bennünket –, valahogy végig tudjuk csinálni, nehogy megint behívják a »cári csapatokat«.” (Tartalom és cél, Magyar Hírlap, 2013. július 20.)

 

Úgy alakult azonban, hogy kiderült, egy kicsit azért itt még pontosítanom kell, mert nem – mégsem! – 2019. május 21-én érkezett meg a rušei képeslapom a kaliforniai Mercedbe, aznap csak annyi történt, hogy Mary, a helyi franciatanárnő, s egyben Az éhezők viadala-rajongó, valamint egy hihetetlenül extrovertált kisfiú, egy bizonyos Noah introvertált édesanyja regisztrálta a küldeményemet a Postcrossing rendszerében. De ez persze csak annyit jelent, hogy ő aznap „elkönyvelte” megérkezettként, habár Kaliforniában akkor még híre-hamva sem volt…

Történt ugyanis, hogy Rušéból már rég hazaérve csak telt s múlt az idő, de a Szlovéniában postára adott képeslapomról semmi hír. S amikor már két hónap eltelt így, akkor egy, a Poscrossing rendszerében elküldött belső üzenettel kerestem meg a címzettet, illetve címzetteket:

 

„Dear Noah and Mary,

 

On 21 March, I visited beautiful Slovenia and had a lovely time in the charming little town of Ruše and the city of Maribor. From there, I sent you a postcard showing the hotel in Ruše where I stayed for a few days. Its Postcrossing ID is HU-160441.

 

However, you haven’t registered it yet. I think my postcard has got lost somewhere in the galaxy. :-(

And today it was marked as expired…

 

Someone once told me that postal dragons lurk along the routes postcards travel, and when they get hungry, they eat the most beautiful cards, so those cards never reach their destinations… :-)

 

Please register my postcard using the Postcrossing ID HU-160441, and you’ll be able to see what it was supposed to look like. I scanned it before sending it and uploaded the image to the Postcrossing website. The image will become visible as soon as you register the card.

 

Thanks in advance, and I’m sorry to bother you like this!

 

Best wishes from Budapest!

HAPPY POSTCROSSING!!!

May your mailbox always be full! :-)

 

Attila”

 

Ennek nyomán cselekedett hát Mary – vagy Noah –, és a regisztrációs üzenetbe csak annyit írt: „Hopefully the card arrives soon!”

Nos, éppen ez a pontosításom tárgya, mert a mercedi címzett 2019. július 2-án ugyancsak a Postcrossing rendszerében, de már a rušei képeslapom beszkennelt képe alatt hagyott nekem egy újabb kommentet: „The postcard arrived today!”

Ennek fényében tehát így módosítom a korábban elmondottakat:

Feladás dátuma: 2019. március 21. (Ruše)

Regisztráció dátuma: 2019. május 21. (Merced)

Beérkezés dátuma: 2019. július 2. (Merced)

Vagyis összesen százhárom napra volt szükség ahhoz, hogy a képeslapom megérkezzen Rušéból Mercedbe, no, de sebaj, hiszen a történetünk szerencsésen és jól végződött, így tehát megnyugodva dőlhetünk hátra, hogy végigolvassuk végre a fentebb megkezdett, Bedő Gyuri bácsival készült interjút:

 

„– Hogyan lehet a jelenlegi nagyon is pénzcentrikus körülmények között fenntartani és hosszabb távon működtetni egy kiadót értékes kiadványokkal, ezzel a szellemiséggel?

– Az, hogy mi értékes, és mi nem, attól is függ, hogy annak az olvasónak, aki a kezébe veszi a könyveinket, milyen az értékrendje, vagy a világnézete. A mi szemünkben, akik úgy gondoljuk, hogy van hivatásunk, tehát az életünknek is van értelme – kicsit talán nagyképűen hangzana, ha ezt úgy fogalmaznám meg, hogy szolgálat –, mindez nagyon is fontos. Szerencsére megkímélt az Isten attól a gondolkodásmódtól, és így soha nem tudtam elfogadni azt az álláspontot – és most szándékosan sarkítok –, hogy a véletlen hozta létre ezt a csodálatos világot, amit kozmosznak, vagyis rendezettnek neveztek már a görögök is. Ők sem hitték el azt, hogy ha egy majmot leültetünk zongorázni, akkor egyszer majd Beethoven-darabokat fog játszani. Voltaire egyszer azt mondta: a véletlen a buták istene. Úgy tartom, hogy a deista pedig az, akinek még nem volt ideje ateistává válni.

 

– Hobbit említett. Hobbi az, ami évtizedeken át kitölti az ember életét?

– Azért is nagyon hálás vagyok Istennek, hogy szinte egész életemben azt csinálhattam, ami a kedvtelésem, huszonkilenc évesen kezdtem a könyvszakmában dolgozni, és ott maradtam egészen hatvanéves koromig. Utána pedig hat esztendővel később hoztam létre ezt a kis kiadót, ahol gyakorlatilag valóban az ízlésemnek megfelelő legjobb dolgokat szerettem volna megjelentetni. Kezdtem Babits Mihállyal, Nemes Nagy Ágnessel, majd Pilinszky Jánossal. Utóbbival kapcsolatban annyiban pontosítanom kell, hogy van még egy nagy restanciám: az igazi Pilinszky-művet már elorozták előlem, így a tizenhét évünk alatt csak egy kis füzetkét adhattunk ki Pilinszky és Bach címmel. A költőnek ugyanis Johann Sebastian Bach volt a kedvenc zeneszerzője, erről sok érdekes dolgot lehet olvasni. Kocsis Zoltánnal közeli barátságban voltak, s ő meséli el azt is, hogy Pilinszky nem volt különösebben művelt zeneileg, hanem inkább az ösztöneire hagyatkozott, azzal viszont nagyszerűen eligazodott. Mint minden ilyen – jó értelemben vett – megszállott ember, mint amilyen Pilinszky is volt, a polgár szemében kicsit különcnek látszik. Kocsis Zoltán elbeszéli, hogy Pilinszky egyszer lent nyaralt Őrségben Törőcsik Máriéknál, s hívta őket is, hogy menjek le hozzá, mert »nagyon jól érezzük magunkat«. Beültek gyorsan az autóba, de délelőtt tizenegy óra is volt már, mire Kocsisék megérkeztek, s akkor Pilinszky azzal várta őket, hogy »csend legyen!«, mert épp Bach h-moll miséjét játszották. »Gyertek, üljetek le«, és síri csendben végig kellett hallgatniuk a zeneművet, mire pedig vége lett, már indulhattak is vissza.

 

– Vannak olyan különlegességek is a kiadó termésében, amelyeket épp ennek a hozzáállásának köszönhetünk?

– Kicsit meglátszik a kiadó termésén is, hogy nem rendszerszemlélettel dolgozom, hiszen, ha bejön valami számomra nagyon kedves kézirat, azzal néha az arra az időszakra tervezett koncepciót és menetrendet felborítom. A költők között is vannak kedvenceim, akárcsak az írók között, így hát őket is igyekszem beilleszteni a programba. Nekem nagyon fontos például Angelus Silesius műve, A kerubi vándor, és jelentkezett egy erdőmérnök, akinek az a rögeszméje, hogy Angelus Silesiust fordít. Teljes terjedelmében korábban senki sem fordította le a művét, ő megcsinálta. Ő nem műfordító, hanem egy amatőr, de nagyon szépen dolgozik, és már háromszor kiadtuk A kerubi vándort, s közben mindig átdolgozza, csiszolgatja. Nagyon tiszteletre méltó vállalkozás ez a részéről. Én valamikor tizennyolc éves koromban találkoztam, akkor még Sík Sándor fordításában, húsz-harminc verssel Silesiustól. Sokan megpróbálkoztak vele, Babitstól Szedő Dénesig, a nagy ferencesig, mert akkora hatással volt a költőkre, de a teljes művét korábban még senki sem ültette át anyanyelvünkre.

 

– Kiadóvezetőként mi ad Önnek energiát az ilyen felfedezésekhez?

– Amikor nyugdíjba mentem, még sok erőt éreztem magamban ahhoz, hogy csak kutyasétáltatással töltsem a hátralévő éveket. Máig is tudom, hogy ez tart életben. Mert ha az ember tartalmat és célt tud adni az életének, akkor egészen másképp megy minden. Nekem például a hétvégék a legrosszabbak, mert a hétköznapokban megvan a rendes ritmusom, s ha ez a hétvégén megszakad, akkor felborul a bioritmusom is. Ahogy az ember öregszik, úgy a munkájának hatékonysága is csökken, de nem panaszkodhatok, mert nyolcvanhárom éves vagyok, és napi hat-nyolc órát még mindig az irodában tudok tölteni.

 

– Ha végignézünk a Kairosz kiadványainak címsorán, láthatjuk, hogy ebben egy határozott politikai szerepvállalás is megnyilvánul…

– Ha arra gondolunk, hogy mi tartja össze szellemileg a kiadót, akkor én úgy fogalmaznék, hogy látjuk, milyen romboló áramlatok jönnek ma már Nyugatról is. Amíg nem történt meg a rendszerváltozás, addig hallgatva a Szabad Európát meg a brit BBC rádió magyar adását, sokáig azt hihettük, hogy van egy szabad és demokratikus Nyugat, és van egy Európa. Én mostanában már azt szoktam mondani olykor tréfásan, hogy mi nem mehetünk Európába, mert Európa nincs. Vagyis azokat az értékeket a mostani Európa uralkodó elitje már megtagadja, amelyekre egykor a klasszikus Európa felépült. Az ember félti azt a kis hazáját, ami van. Mostanában két irányban érnek bennünket a leggorombább támadások: az egyik a hitünk, a vallásunk, a másik célpont pedig a magyarságunk. Ha végignézünk a Kairosz kiadó könyveinek listáján, szinte mindegyiknél megfigyelhető, hogy ezeknek a veszélyeknek az egyikét próbálja kivédeni, elhárítani.

 

– Szépen illeszkednek ehhez a szellemiséghez a kiadó ma már közismert könyvsorozatai is.

– Két kis népszerű sorozatunk van, a Miért hiszek? és a Magyarnak lenni, mindkettő már száz kötet fölött jár. Ezek pedig lényegében egy beszélgetésből indultak, amikor egyszer itt ültünk az asztalnál a kiadóban, és jelen volt egy harminc-harmincöt éves tanárnő is, aki több kötetünket lektorálta. Kérdeztem tőle, hogy milyen vallású. Azt mondja erre, hogy nincs megkeresztelve. Hoppá, mondom, hát akkor mit akarunk mi itt? Ennek nyomán indítottuk el a Miért hiszek? című sorozatunkat, hogy olyan közismert személyiségeket szólaltassunk meg, akik egy-egy interjúban, hosszabb beszélgetésben nyíltan és őszintén vallanak hitükről. Mert az a tapasztalatom, hogy az idősebb embereket még megkeresztelték a szüleik, de a szocializmus éveiben ők már nem törődtek ezzel, nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a vallástól távol tartották őket. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy a vallás az ópium, és az sem, hogy a magyarságunk miatt szégyenkeznünk kellene, abban az értelemben sem, hogy merjünk kicsik lenni.

 

– Kik a Kairosz sorozatának neves hitvallói?

– Mindenképp említeném a három éve elhunyt Molnár Tamást, akit a nagyvilágban elismertek, negyvenkét kötete jelent meg a nagy világnyelveken, Magyarországon azonban alig ismert. Korábban az Európa kiadónál jelent meg, majd pedig mi adtuk ki tizenkét könyvét. Most, miután hazatért a hagyaték, szeretném, ha csinálnánk belőle egy életműkiadást. Heller Ágnes nem fogja támogatni, mert az egyik legnagyobb keresztény gondolkodónkról van szó. Ezer-ezerötszáz példányban tudjuk eladni, két év alatt. Megjelent sorozatunkban az Erdő Péter érsekkel készült beszélgetés, de említhetjük Melocco Miklós vagy Gyurkovics Tibor nevét is. De megszólalt a sorozatban Nemeskürty István, Eperjes Károly, Jókai Anna, Makovecz Imre, Jankovics Marcell, Andrásfalvy Bertalan, Placid atya, Jelenits István, Korzenszky Richárd, Pál Ferenc, Tokodi Ilona operaénekes, Freund Tamás, a kiváló agykutató.

 

– A Magyarnak lenni című sorozatot mondhatjuk a Miért hiszek? kistestvérének?

– A Magyarnak lenni érdekessége, hogy véletlenül született. A Miért hiszek? sorozathoz készült egy interjú, de amikor megérkezett az anyag, nagyon érdekes és jó volt, csak hát arról, hogy miért hisz a megszólaltatott zeneszerző, mindössze annyi volt benne, hogy minden vasárnap elvitték a szülei a templomba. Arról beszélgettünk a kiadóban, hogy jó anyag, kár lenne érte, de nem illik bele a sorozatba. Akkor az egyik kolléganő kitalálta, hogy miért ne lehetne ez egy másik sorozat, Magyarnak lenni címmel.

 

– A kiadói tevékenység a szellemiség ellenére is piaci vállalkozás. Hogyan boldogulhat a nagy terjesztési láncokkal egy-egy kis, független kiadó, mint amilyen a Kairosz is?

– Olyan kis példányszámokkal kell dolgoznunk, hogy szinte mindig borotvaélen táncolunk. Négyen csinálunk mindent, a többiek mind külsősök. Így tudunk még fennmaradni. A nagy terjesztőláncok viselkedése kényszerített bennünket arra is, hogy az idén már sorrendben negyedik éve, novemberben és decemberben, két hónapon keresztül nagy, nyolcvanszázalékos árleszállítást tartunk. Én zúzdába még nem küldtem könyvet a tizenhét év alatt. Az, hogy mi húszszázalékos áron eladjuk a kiadványokat, nekünk veszteség, a látszat ellenére is, hogy befolyik az érte kapott pénz. Ha jól volt tervezve a könyvek ára, akkor az csak veszteség lehet, de ha már öt-hat éve ott van, akkor inkább legyen a vevőé, mint, hogy a raktárban porosodjon. Így próbálunk lavírozni, mert a pénzügyi élet fegyelmezetlensége miatt másképp nem is lehet. Ha például van a kiadó számláján egymillió forint, közben huszonhárommilliónyi kiszámlázott tételünk van, aminek már rég be kellett volna folynia, mert van olyan terjesztő, aki fél év után sem fizeti ki a könyveket. És nem tudok mit csinálni, hallgatnom kell, jópofát kell vágnom, mert ha nem így teszek, akkor legközelebb át sem veszi a könyveinket. De azt szoktam mondani, hogy én addig élek, és a kiadóm is addig működik, amíg az Isten azt mondja, hogy szükség van rá.”[30]

 

Ez a nap pedig végül 2016. április 24-én következett el, de a kiadó azóta is működik tovább, hiszen, ha egy értéket valaki egyszer már megteremtett – ahogyan azt Bedő Gyuri bácsi tette a Kairosszal –, akkor azt továbbvinni is szolgálatnak minősülhet…

Az alapító pedig nyugodjék békében!

 

A rušei szállodánk – a Hotel Veter – mellett működött egy Spar üzlet: bevásárlóközpont a város szélén… Természetesen betértem oda is, hogy bekészítsek a szállodai szobámba, ha visszatérünk akárhonnan estére, a programok végeztével, legyen még fent kellő mennyiségű dobozos sör a hűtőmben elalvás előttre. Meg hát akkor vásároltam egy friss Mladinát is, csak a hecc kedvéért – jugónosztalgiából –, mert már rég járt a kezemben ez az újság… Hát ahogy a Spar felé haladok, vajon mit látok? Egy nagy plakát hirdeti a bejárat előtt a Vodna Mania: jezera in reke című garfieldos képgyűjtő albumot! Ez a nemzetközi üzletlánc brandje, ismerek ilyen kiadványokat nemcsak Szlovéniából és Magyarországról, de Ausztriából és a Horvátországból is. De minden bizonnyal forgalmazzák ezeket másfelé is, vélhetően mindenhol (kevés kivétellel…), ahol csak működik ez a multi…

Nálunk viszont akkor a Rejtélymánia óta már két éve nem jelent meg újabb sparos/garfieldos album[31], ezért is volt számomra szenzáció, hogy itt meg most szembe jött velem egy másik nyelven ugyanez a széria. Nagyon bánom már, hogy nem vettem akkor ott sebtében legalább egy üres albumot, még ha kigyűjteni nem is lett volna esélyem… (Majd csak megszereztem volna valahogyan azokat a képeket…) No, de sebaj, valamely internetes fórumon egészen biztosan fellelhető, beszerezhető még mindig, s ma már – ennyi idő múltán, ennyi esztendő elteltével – jobb is, ha kitöltött állapotban jutok hozzá, majd mindjárt utána is járok, rá is keresek[32]. S addig is legalább lesz időm elgondolkodni azon, hogy mi köt most így össze bennünket ezen az utazáson, Bedő Gyuri bácsit, megboldogult apósomat szerénytelenségemmel az oldalán, a rušei irodalmi fesztivált, vendéglátóinkat, Mojca Andrejt és Peter Andrejt, illetőleg a megismerkedésünket Jože Livijennel, Fauzi Abd ar-Rahímmal és Husên M. Hebeşsel, aki a Kurd Kulturális Fesztiválra néhány napon belül Koppenhágába érkezik. Hát, kérem tisztelettel, épp a képgyűjtő albumok világa, amely kérlelhetetlenül feltűnik szinte mindenhol, beszűrődik hétköznapjainkba a füttyre állós szájú Angyalföldön, az Apály utcában, Kőbányai otthonunkban, a Pohorje hegység térségében fekvő kis szlovén városkában, vagy akár még Dánia fővárosában is ebben az idedermedt autónkban, amelyben csak az a gázpedál, csak az nem akar sehogyan sem mozdulni…

Legyökeredzett itt valami bennem, Koppenhágában…

Okostelefonomról sebtében még elküldök egy csokor virágot internetes rendeléssel Marynek a kaliforniai Mercedbe a Fleurop vagy az Interflora rendszeréből (amelyik előbb betölt…), csak, hogy érezze a törődést, de már indulunk, nem várjuk be Husên barátom érkezését, talán csak egy gyors palackpostát pottyantok itt még a vízbe, a sziklák közé óvatosan a Langelinie mólóról A kis hableány mellé néhány szónyi kedves üzenettel, abban a reményben, hogy hátha megtalálja: Long live azadî!

Bijî azadî!

– Minket pedig Szent Dizmász oltalmazzon utunkon!

 

Ha most elengednéd a kormányt

És tövig nyomnád a gázpedált

Becsukott szemmel is odatalálnál

Ahol többé már semmi meg nem árt

 

És Šćedro hova lett?! – Dalmácia ismertebb szigetei egy Hvaron vásárolt képeslapon

Nézelődés Hvar központjában (Saját fotónk a hvari nyaralásunkról 2008-ban, Ladik Katinál)

Szótárazzunk csak okosan és szépen, ahogy a csillag jár az égen: az egyik hvari vendéglő vendégköszöntő asztalvédője (Saját gyűjtésem a hvari nyaralásunkról 2008-ban, Ladik Katinál)

Egy másik Szent István, s nem az, akire mi, magyarok elsőként gondolnánk: Hvar városának katedrálisát I. Szent Istvánról (latinul: Stephanus), a sorrendben huszonharmadik pápáról nevezték el – Vagyis: Katedrala sv. Stjepana I. pape (Saját fotónk a hvari nyaralásunkról 2008-ban, Ladik Katinál)

És ott fent a hvari vár… (Saját fotónk a hvari nyaralásunkról 2008-ban, Ladik Katinál)

Sajtkülönlegességek a helyi piacon (Saját fotónk a hvari nyaralásunkról 2008-ban, Ladik Katinál)

Baseball Furies – Filmkockák Walter Hill Warriors című alkotásából

Baseball Furies – Filmkockák Walter Hill Warriors című alkotásából

Baseball Furies – Filmkockák Walter Hill Warriors című alkotásából

Baseball Furies – Filmkockák Walter Hill Warriors című alkotásából

Baseball Furies – Filmkockák Walter Hill Warriors című alkotásából

Baseball Furies – Filmkockák Walter Hill Warriors című alkotásából

Jery Hewitt (1949–2020) a Warriors című filmben a Baseball Furies bandavezéreként

S akár az Apály utca sarkáról is rendelhettük volna a Foodorától: Egy tál kínai csípős-savanyú leves a mindig szigorú és éles szemű szerkesztőim egészségére!

„Egy kicsit izgulok Neked, hogy sikerüljön” – A Mátyás templom éjszakai kivilágításban Gál Lajos felvételén, Teri vagy Feri képeslapján

A Budapesti Nemzetközi Vásár a postai bélyegzőn

A Magyar Állami Operaház épülete látható a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatának képeslapján

Pecsétnyomat a Fleurop logójával a hatvanas évekből

A Fleurop mai logója

Az apatini Žarko Zrenjanin iskola épülete 2017-ben

A koppenhágai DSB bisztró egy önkiszolgáló étterem a dán fővárosban

Ilonka néni koppenhágai képeslapjának hátlapja

A 2023-as koppenhágai Kurd Kulturális Fesztivál plakátja

Husên M. Hebeş Koppenhágában Hans Christian Andersennek (1805–1875), a nagy dán meseírónak a városháza mellett, vagyis a Rådhuspladsennél álló bronzszobra előtt fényképezkedett. Henry Luckow-Nielsen (1902–1992) szobrászművész alkotását 1965-ben avatták fel (Forrás: Husên M. Hebeş Facebook-oldala)

A Langelinie móló partján, egy tengeri sziklán ül Koppenhága jelképes szobra, A kis hableány (dánul: Den lille Havfrue). Edvard Eriksen szobrászművész alkotását 1913. augusztus 23-án leplezték le (Husên M. Hebeş felvétele)

A 2019-es rušei Glazer-napok plakátja

Vagyunk benne jó sokan: Glazer v prevodu – A fordításkötet, amelyben a Janko Glazer műveiből készült idegen nyelvű tolmácsolásokat gyűjtötték össze

Janko Glazer 2019-es fordítói egymás mellett a színpadon: Jože Livijen, szerénytelenségem, Fauzi Abd ar-Rahím és Husên M. Hebeş

Husên M. Hebeş a rušei könyvtárban (a szerző felvétele)

Bedő György: Az lesz a jó könyv, amelyiknek reklámja van – Eredeti fotó a Magyar Hírlap 2008. augusztus 12-i számából (Horváth Péter Gyula felvétele)

Bedő György: Egész életemben azt csináltam, ami a kedvtelésem – Eredeti fotó a Magyar Hírlap 2013. július 20-i számából (Hegedűs Róbert felvétele)

Az első találkozás: Husên M. Hebeş, szerénytelenségem és a vendéglátóink egyike, Peter Andrej, a Rušéban élő szlovén költő és kantautor (mint ismert, ez a kifejezés az olasz cantautore szóból ered, és magyarul talán az énekes-dalszerző lenne a természetes megfelelője, de Zsebők Csaba barátom ötletéből kiindulva én most mégis inkább igricnek mondanám…)

Egy igazán képgyűjtő albumba illő rušei képeslap egy amerikai, hihetetlenül extrovertált kisfiú introvertált édesanyjának címezve Mercedbe

A kaliforniai Merced jellegzetes tornyos színházépülete a fantáziadúsan csak Main Streetnek elnevezett főutcáján

A 2019-es Glazer-napok programja egy rušei utcai hirdetőtáblán (a szerző felvétele)

A Vodna Mania: jezera in reke című képgyűjtő album hirdetőplakátja a rušei Spar üzlet bejárata előtt (a szerző felvétele)

---

[1] S bár én soha nem voltam, nem is lehettem volna angyalföldi gyerek – de még csak lakos sem –, azért mégis gyermekkoromból hurcolom magammal a dalszöveget, ahogy egykor csöppnyi elmémbe, tudatomba, emlékezetembe ivódott, hogy „Járom az utam a macskaköves úton”…

 

„Tudom, a Nap az másutt szebben ragyog,

Sok itt a füst, a korom és a köd,

De itthon mégis Angyalföldön vagyok,

A Váci út és Lehel út között.

 

[…]

 

Én örökifjú angyalföldi gyerek,

Járom az utam, s füttyre áll a szám,

Bár sok a hibám, itt mindenki szeret,

Mert én itt születtem, ez a hazám.”

 

Hát igen… Talán fütyörészni kellene inkább most is… Minden más eszmefuttatás helyett a Váci út és a Lehel út között.

[2] Polgári nevén: Cherlynne Theresa Thigpen (1948–2003)

[3] https://orszagut.com/szepirodalom/boldogh-dezso-recenzio-szabo-palocz-attila-a-raeros-emberek-konyve-5474

[4] https://holdkatlan.hu/index.php/publicisztika/kritika/14304-boldogh-dezso-a-raeros-emberek-k-nyve-szabo-palotz-attila-utazasok-apammal

[5] https://vassifer.blogs.com/alexinnyc/2019/02/the-warriors-at-40.html

[6] https://vassifer.blogs.com/alexinnyc/2020/11/farewell-to-the-fury.html

[7] És egyelőre még nem boomerek…

[8] https://www.irodalmijelen.hu/2024-apr-24-1000/kalandozas-regi-kepeslapok-nyoman

[9] Nem, a Poltergeist egy másik film, azt nem keverjük most ide! J

[10] „Csípős-savanyú leves

 

Ez a hagyományos kínai étel Szecsuán és Hunan tartomány konyhájához tartozik. A levest savanyú, pikáns, sós és illatos ízvilág jellemzi. Annak ellenére, hogy Kínában nagy hagyománya van, én mégis egy magyarosabb változatot hoztam el nektek, mert őszintén szólva nekem a »magyar« csípős-savanyú leves sokkal jobban ízlik. Nem mellesleg, ez édesapám féltve őrzött receptje!

 

A csípős-savanyú leveshez első lépésként langyos vízbe áztatjuk a szárított shiitake és fafülgombát. Amennyiben friss gombákat vásároltunk, ez a lépés kihagyható. A csirkemellet vékony csíkokra vágjuk, a gyömbért és az újhagymát finomra aprítjuk. Egy fazékban felmelegítjük az olajat, és beletesszük a csirkecsíkokat. Pirítani kezdjük, majd amikor egy kicsit kifehéredett a hús, beletesszük a gyömbért és az újhagymát. Rövid pirítást követően felöntjük az alaplével vagy vízzel, és nagyobb fokozatra kapcsoljuk a tűzhelyet.

Míg felforr a levesünk, a tofut, a bambuszt, a répát és a kétféle gombát felcsíkozzuk minél vékonyabbra. A tojást simára keverjük és félretesszük későbbi felhasználásra. Amikor felforrt a víz, kisebb lángra vesszük, majd beleöntjük a szójaszószt és a kétféle ecetet, majd beletesszük a csípőspaprika-krémet.

Hozzáadjuk a leveshez a felcsíkozott tofut, bambuszt, répát és gombákat. Öt percig főzzük nagy lángon, majd beleszórjuk a sót és a cukrot, és közepes lángon főzzük tovább. Megkóstoljuk, ízlés szerint még rakhatunk bele kevés sót vagy ecetet. Ügyeljünk arra, hogy ezeket apránként adjuk hozzá, nehogy túl savanyú vagy sós legyen a levesünk.

Egy kis tálban kikeverjük a keményítőt egy kevés hideg vízzel. Simára keverjük, majd lassú, körkörös mozdulattal, apránként adagolva beleöntjük a levesbe, közben lassan kevergetjük. Amikor besűrűsödött a levesünk, alacsony fokozatra kapcsolunk, majd hasonló mozdulatokkal beleöntjük a tojást is (úgy csorgatjuk a levesbe, mintha egy örvényformát rajzolnánk). Ekkor nem keverjük, mert akkor teljesen »felaprítanánk« vele a tojást, és nem lesz esztétikus. Fél percet várunk, majd a fazék aljáról felfelé, lassú keverés mellett a felszínre hozzuk a tojást.

Levesszük a tűzhelyről, és készen is vagyunk. Frissen tálaljuk, megszórhatjuk aprított korianderrel vagy kevés újhagymával is.” (Li Mengyi; https://streetkitchen.hu/street-kitchen/csipos-savanyu-leves; elmentve: 2023. június 30-án)

[11] „A Fleurop-Interflora a világ piacvezető és legismertebb európai virágküldő szolgálata, amelyet több mint 58.000 gondosan kiválogatott virágszaküzlet támogat több mint 150 országban.

 

A Fleurop és az Interflora nevek valamint a »Merkúr« védjegy már több mint egy évszázada jelképezik a legjobb minőséget virágban és a kiválóságot az ügyfelek kiszolgálásában.

A Fleurop és a globális virágküldő rendszer alapjait 1926-ben fektették le. 1946-ban egyesült a Florist Transworld Delivery, az Interflora British Group és a Fleurop-Interflora, ezáltal létrejött egy új szervezet, amelynek célja az volt, hogy világszerte lehessen virágot küldeni. Ma a Fleurop-Interflora évente több mint 25 millió megrendelést teljesít.
A Fleurop-Interflora szervezeti működését a legfeljebb távközlési technológiák támogatják. Visszatekintve, 1910-ben a távíró feltalálása tette lehetővé a virágküldést, míg ma a számítógépes adatfeldolgozás és az olyan új média megjelenése, mint az internet biztosítják a Fleurop-Interflora gyors fejlődését.

A műszaki fejlődésnek köszönhetően a régi »virágküldés bárhová a világon« jelszó helyett már helyesebb azt mondani, hogy »virágküldés órákon belül bárhová a világon«.” (https://www.fleurop.hu/hu/about; elmentve: 2023. július 4-én)

[12]  A nemzetközileg elismert kurd költő, műfordító és nyelvész 1948-ban született a szíriai Afrin régióban található Jakmak-Saghir faluban.

[13] https://www.facebook.com/hussein.habasch

[14] https://fortepan.hu/

[15] „Dehát előbb-utóbb úgyis minden rab megszereti a saját börtönét

Félelem így, kényelem úgy, mint csikket, ugyanúgy nyomja el ösztönét

Pedig a kalitkának nyitva az ajtaja

Elrepülhetne, ha tényleg akarna”
(Carson Coma)

[16] Értsd: leraboljuk majd…

[17] „Dizmász, Szt (Palesztina, ?–Jeruzsálem, vsz. 30. ápr. 10.): a jobb lator. – Az evang-ok tanúsága szerint Krisztussal együtt 2 gonosztevőt is megfeszítettek. A Krisztus jobb oldalán meghalt lator megtérését Lk 23,33 mondja el. Már az egyhatyák tiszt-tel beszéltek ~ról. Neve az apokrif íróknál tűnt föl. Több változat közül a ~ név vált ált-sá. Az apokrif Arab Gyermekségtört. szerint az Egyiptomba menekülő sztcsaládot rablók támadták meg; köztük volt ~ is, de a gyermek Jézus tekintetétől megszelídülve a megtámadtak védelmére kelt. Vsz. rablógyilkosság miatt ítélték halálra. Egy másik apokrif forrás szerint ~ keresztjét is megtalálták, és darabjait más ereklyéivel együtt Ciprusra, majd Bolognába vitték. A kk. vitát, hogy ~ tisztelhető-e vt-ként, a p-k tagadóan döntötték el. A 16. sz: a mercedáriusok mégis engedélyt kaptak ~ officiumára, kultuszát a jezsuiták terjesztették. – A legendát és a kultusz közép-eu. világát Leopold Kretzenbacher tárta föl. A kk. legenda arról is hírt ad, hogy ~ bélpoklos gyermeke a kis Jézus fürdővizében meggyógyult. A jobb latorról a Legenda Aurea is szól, de a mi kódexirod-unkban, ill. kk. szakrális műv-ünkben nem tűnt elő. Az Érsekújvári-kódex csak a nevét említi: Gyizmás, Gyézmás. Kretzenbacher a barokk jámborsági irod-ból példát idéz arra, hogy ~ nemcsak részvéte és bűnbánata miatt tért meg, hanem mert a kereszten függő Megváltó árnyéka ráesett. Ha Péter árnyéka meggyógyította a test betegségeit (ApCsel 5,15), mennyivel inkább Jézusé a lélek sebeit. Ráesett azonban Mária anyai árnyéka is. – A kk-ban vita tárgya volt, hol állt Mária a keresztfa alatt, balról-e v. jobb felől. Szt Bernát szerint balról, mert a Szűzanya a világ világossága. Máriát azért kell a kereszt baljára festeni, minthogy Krisztus arcát ott K-re fordította, a Szűzanya pedig bal, azaz É felé. Ennek oka: ab Aquilone panditur omne malum, vagyis É-ról, a sötétség honából ered minden baj. Ezt fordítja el a Szt Szűz az emberektől. – Damiani Szt Péter úgy vélte (és ezzel azonosult a D-ném. barokk jámbor világlátása is), hogy jobb felől, mert kegyelemközvetítő hivatásánál fogva a Szűzanya könyörgött, imádkozott a lator megtéréséért. Mária pártfogásával talált meghallgatásra ~ kérése. – A barokk ~-kultusz fő forrása Krajna (a mai Szlovénia), ahol a 17. sz. végén a főúri jámborságban bukkant föl először. 1688: Laibachban ~ oltalma alatt jámbor társulat alakult (Hochadelige Dismas Conföderation), hogy a bűnbánó szt különösen haláluk óráján legyen tagjainak oltalmára. Így vált ~ a halálra váltak, halálra ítéltek egyik barokk patrónusává. A kultusz a 18. sz: a jezsuiták buzgólkodására hazánkban is föltűnt; emlékei a váci piar. tp. Szappancsi Márton nagyprép-tól fölajánlott ~-oltára (1740 k.), a váci Rókus-kpna barokk oltára, a selmecbányai Kálvária barokk falképe, a budai, egykor jezsuita Szt Anna-tp. ~-képe (1768). Jellemző a besztercebányai egyhm. Simony harangjának fölirata: O DISMA LATRO POENITENS LECTISSIME SIS TUTOR MIHI; MORIENS DUM LUCTOR IN AGONE. 1784 (»Dizmász, jeles bűnbánó lator, légy oltalmazóm a halálküzdelmemben«). Barokk kálvária-kompozícióink között a győri és kismartoni külön kpnát sztelt ~nak. – Attrib-a: dorong. – Napja: márc. 25.” (Magyar Katolikus Lexikon; https://lexikon.katolikus.hu/D/Dizm%C3%A1sz.html)

[18] Movrin, David: Latinska šola v Rušah, ruški Romul Luka Jamnik, Gesta Romanorum in izgubljena igra De Joviniano imperatore mire correcto. Clotho, 6/1 (2024), 167–256.

[19] Rušei feljegyzések a legrégebbi okiratokból merítve és különféle hitelt érdemlő eredeti kéziratok alapján áttekintően összeállítva

[20] Vallásos színjátékok Rušéban

[21] „ABSTRACT

The Ruše school plays, which are described in the Latin chronicle of Jožef Avguštin Meznerič titled Notata Rastensia antiquissimis documentis desumpta et variis fide humana dignis autographis synoptice descripta in connection with the Latin school (1645–1760), are frequently seen as an early attempt of theatrical production, lost in Slovenian literary history. They were introduced by the remarkable Luka Jamnik, a local priest and talented impresario, called the “Romulus of Ruše” in the chronicle. In 1680, he began organizing annual plays modelled after Jesuit school “comedies” (actio comica). Regular annual performances in honour of the Virgin Mary took place every early September, on the feast of Mary’s name, until 1722, but due to a later fire, no texts have been preserved.

This article undertakes a unique task – the first attempt to reconstruct one of the performances from that time, a lost play from 1706 with a supposedly ancient motif about Emperor Jovinian who was miraculously led to conversion, De Joviniano imperatore mire correcto. It outlines the dramatic plot based on two literary sources, one from the Gesta Romanorum collection and the other from the Summa Theologica by a Dominican writer called Antoninus of Florence. With a collection of six periochae, “theater programs” preserved from similar school performances of the time, it also sketches the Erwartungshorizont of possible variations, just as they were presented on different European stages at the time.

Furthermore, the paper presents the treatment of this motif, known as ATU 757, “The Emperor’s Haughtiness Punished,” in a series of other traditions, starting from its roots in the biblical story of King Nebuchadnezzar (Dan 3:31–4:34) through the authors such as Herrand of Wildonie, Geoffrey Chaucer, Hans Sachs, William Morris, and Henry Wadsworth Longfellow, to the contemporary 20th-century opera by Josef Tal and Israel Eliraz. In this light, the 1706 performance in Ruše emerges as a significant annual highlight of cultural life in the region, with young intellectuals introducing their audience of several thousand viewers to a complex motif from European literary tradition that was both spiritually and socially provocative.

 

Keywords: Latin school at Ruše, Notata Rastensia, school theatre, the Baroque, Gesta Romanorum, emperor Jovinian, ATU 757”

[22] Szemléletesen jelzi ezt az az adat is, hogy ő 1971-ben szerzett diplomát az ELTE-n magyar és könyvtár szakán, én pedig abban az évben születtem…

[23] Én öt kiadványukról tudok, de a felsorolásban szereplő utolsó kettőt még nem láttam, antikváriumokban vagy aukciós lehetőségeken egyelőre nem sikerült megszereznem:

1. Képes magyar történelem, irodalom és művészet (a Zemplén című lap 1935. április 21-i száma részletesen beszámol egy kisfiú albumáról és a cikóriadobozokból gyűjtött képekről)

2. Utazás Erdélyben (eltérő adatokat találtam: a Libri 1935-re, a Szőnyi Antikváriuma és a Darabanth 1937-re teszi ennek megjelenését; mivel ez a második tétel a sorban, én inkább az 1935-ös adatot tekintem valószínűbbnek)

3. Magyar történelmi pillanatképek (1936)

4. Kárpáti képek

5. Végig a Tiszán

A sorrend pontos, de a kiadás éve több esetben azért is bizonytalan, mert akkoriban még nem fordítottak túl nagy figyelmet arra, hogy gondosan feltüntessék; ezt csak egy esetben sikerült pontosan azonosítanom.

[24] „Rest In Peace Jery Hewitt. Seen here as the main Baseball Fury in the cult classic film The Warriors (1979) Your character was always one of my all-time favorites. God speed.” (officialdannyboyoconnor; https://www.instagram.com/p/CH_kBaND7cV)

[25] A rendreutasított nemzet, Magyar Hírlap, 2008. augusztus 12.

[26] – Rušéből egyenesen az Amerikai Egyesült Államokba?!

[27] The Hunger Games

[28] És hozzáteszi még: „I like all postcards – especially ones showing local culture (tourist attractions, traditions, food, etc.), children's book/movie characters from your culture, Scouting (or your culture’s version of it), Judaica, any of my above interests/favorited postcards, or anything artsy and creative. If you have anything related to The Hunger Games books or movies ... I am an obsessed superfan! I’m just happy to get postcards, though, so whatever you send would be much appreciated!”

[29] A nagyjából nyolcvanhatezres lélekszámú Merced városa Kalifornia államában található, az azonos nevű megye székhelye. A település egyébként a látványos színházépületéről is ismert.

[30] Tartalom és cél, Magyar Hírlap, 2013. július 20.

[31] Az eddigi sorrend:

2011. Dzsungelmánia

2012. Szafarimánia

2013. Óceánmánia (március 21-től)

2013. Magyarország (augusztus 21-től)

2014. Hegymánia

2014. Szigetmánia

2016. Állati rekordok

2017. Rejtélymánia

2025. Állati rekordok 2.

2026. Mentsük meg a bolygót!

[32] https://www.bolha.com/albumi/album-vodna-mania-oglas-10480263