Mélytengeri búvárkaland Kárpátalján

 3. könyv

Mélytengeri búvárkaland Kárpátalján

 

 

„A megyei katonai közigazgatás vezetőjének közlése szerint a kedd esti rakétatámadások egyike Kárpátalján történt.

Viktor Mikita gyorstájékoztatója szerint a hegyvidéki Volóci járásban egy infrastrukturális létesítményt ért támadás.

A károkról, az esetleges személyi sérülésekről egyelőre nem közöltek bővebb információt. Kárpátalján ez volt az első légicsapás a háború február 24-i kitörése óta.” (Rakétatámadás érte Kárpátalját!, Kárpáti Igaz Szó, 2022. május 3.)

 

„– Oslo – felelte a férfi és a szájához emelte a whiskyspoharat.

– A hely, amit a legjobban szeretsz? – kérdezte Lucille.

Mielőtt bólintott volna, a férfi maga elé bámult, mint akinek meg kell fontolnia a választ. A nő figyelte, ahogy iszik. Magas volt, még a bárpultnál ülve is Lucille fölé tornyosult. Legalább tíz, de akár húsz évvel is fiatalabb lehetett a nőnél, aki hetvenkettő volt. Az alkoholisták korát nehéz megállapítani. Az arcát és a testét mintha fából faragták volna, vékony volt, és kemény. A bőre sápadtan világított, az orrát finom, kék erek hálózták be, véreres szemének írisze koptatott farmerre emlékeztetett. Nyilván vadul élt. Vadul ivott. Vadul zuhant. És talán vadul szeretett is, mert az elmúlt hónapban, amelynek során bekerült a Creatures törzsvendégei közé, Lucille többször észrevette, hogy a pillantásában fájdalom villan. Mindig egyedül ült a bárpultnál, mint egy kivert kutya. Bronco, a műbika mellett szokott görnyedezni, amelyet Ben, a bár tulajdonosa a később hatalmasat bukott Városi cowboy forgatásán nyúlt le, ahol kellékesként dolgozott. A bika arra emlékeztette a betérőket, hogy Los Angeles nem filmsikerekre épült, hanem egy anyagi és személyes kudarcokból álló szemétdombra. Az elkészült filmek több mint nyolcvan százaléka fiaskónak bizonyult, és csak veszteséget termelt, az USA-ban itt élt a legtöbb hajléktalan, és mindezt olyan népsűrűség tetézte, amihez hasonlót talán csak Mumbaiban találni. A forgalom fojtogatta a várost, bár fennállt annak a lehetősége, hogy az utcai bűnözés, az erőszak és a drogok előbb végeznek vele.” (Jo Nesbø: Vérhold – részlet; Sulyok Viktória fordítása, Animus Kiadó, Budapest, 2023)

 

„Mindjárt a kezdetben: paysage[[1]].

S csak azután következik az idő mint a művészi kontinuitás eredője.

Filip Latinovicz visszatért, visszatérését a prousti madlaine-teasütemény lírai egyszerűsége, az emlékek, s az emlékezések szószórványai csak úgy feltételezik mint a lehető, Andersen mesebeli lépést a tisztán csak időszerű, valóban azonban egy már az emlékekkel előre meghatározott s feltételezett valóságba. Nem kisebbedik, nem halványodik értelmileg a prousti élménybarlang, csak csillámainak pokolian rettegett fénye egy új meghatározót, determinánst nyer: az emlékek paysage-a továbbra is él, kontinuitásában történik csak változás, az emlékek rendszertelen emelkedése és valóban ellenkező irányba vezető útja halad most már következetesen egy, ebben a pillanatban még mellékes előjelű lineáris feltételezett útján. Mondom, a prousti élményszintézis új meghatározója: az élmény és a gondolat-történés időbeli egyensúlyozottsága. A Filip Latinovicz visszatérésének tűzjelenete (mit jelent a tűz, a mindent legyőző, hatalmas káosz jellemzője, mondjuk, a magyar irodalomban, pontosabban Móricz regényében?) az a, nem merem azt állítani: fordulópont, amely a megtisztulás, a megújhodás leheletnyi reményének is ellentétes pontjává válik, s mely már biztos határozottsággal a negatív előjelű változások felé mutat. Az agrámai gyermekkor katedrálisainak (a tömjén s a színházi irracionalizmus illatának csodás ötvözetű aranyverete) mint a gondolkodás »expresszív infantilizmusa«, ahogyan azt Dési Huber mondaná, előrebocsátott hangulata, a rideg falak ügyetlen kézzel csodás mívűvé alkotott ikonjainak pillantása, s a barokk zeneiség csipkézett törékenységének ájtatossága, a tragikus mozdulatlanság mélyértelmű potenciálja egy olyan, minden részletében autentikus, a valóság minden kicsinyes, hazug megoldásának kontrapunktja ez a fordulópont; könnyed, mint a kísérteties, magasba szökkenő hamu-pihe tánca a füst, s a nap elválaszthatatlan ötvözetében; fordulópont, mely ha úgy tetszik, már nem is lehet, nem is maradhat e meghatározás keretei között, túllépi neve határait, egy új távlatot lapoz fel: a pannon fúga szintetikus corall-ridegségét. Ács József szántáspartitúráinak, Milan Konjović súlyos színeinek újszerű, újromantikus alapossága, a színtelen, anemikus kálváriajárások hazug szentimentalizmusának ellentéteként kapcsolódik Filip Latinovicz (festő volt, azonban mennyire mellékes ebben a pillanatban ez a komponens, melyre éppen ezért ebben a pillanatban nem térhetünk ki) pannón, ha szabad, bár feltételesen használnom ezt a szót, integralizmusába: a pannón zene egyhangú, de annál inkább tudatosodott, drámai szenvedélyes, rideg, mert okos cselló-szólójába.” (Bányai János: Panón fúga, Ifjúság – Symposion melléklet, 1962. január 1.)

 

„Az az Európa, melyben Szavójai Jenő herceg megszületett, a harminc éves háború borzalmai után a helyreállítás, a béke és nyugalom felé kívánkozó Európa volt. A sors azonban másként határozott, mert a letört ambíciókat új álmokért vívott küzdelem váltotta fel. Az európai vezetést a spanyoloktól a franciák vették át és ebből az következett, hogy a francia diplomácia előtt, francia vezetés alatt, különb Európa megalkotása lebegett, mint amilyent a spanyolok alkotni tudtak.

A feladat nagysága miatt XIV. Lajos francia király figyelme állandóan Madridra irányult, mert Madridnak széles keretek között, nagy távlatokban vitt politikáját vette mintaképül. Erre bírta őt egyrészt a spanyol örökségnek minden akkori képzeletet felülmúló gazdagsága, másrészt pedig az, hogy anyja és felesége spanyol infánsnők voltak. Egyenesen szenzációként hatott, amikor IV. Fülöp fia és örököse meghalt (1661), a francia király fiát, Lajos dauphint tekintették a spanyol trón és a spanyol világbirodalom jogszerű örökösének. Versaillesban azt hitték, hogy a spanyol világbirodalom jogszerű örökösödés útján minden nagyobb áldozat nélkül megy át a francia király birtokába.” (Horváth Jenő: Szavojai Jenő herceg – A dunai monarchia kialakulása, részlet; Cserépfalvi, Budapest, 1941)

 

 

1. fejezet

Ukrajna

 

 

Fuchs Andi azóta sem válaszolt az alapjáraton elsősorban persze viccesnek és szórakoztatónak szánt csetüzenetemre, amelyben elújságoltam neki a legfrissebb nagy felfedezésemet: „Te nem is dicsekedtél azzal, hogy Ungvár tengerparti város” – írtam, s bár azóta egészen más témákról már többször is egyeztettünk, beszélgettünk, üzenetet váltottunk, ez a megjegyzésem mindenféle reakció nélkül maradt. Talán nem véletlenül… Hiszen Dupka Gyuri azokban a napokban épp Szolyváról posztolt egy sok-sok fotóval színesített bejegyzésben a Facebookon: „Az orosz-ukrán háború ötszázadik napján a Szolyvai Emlékparkbizottság – Tóth Mihály elnökletével – terepszemlével egybekötött munkaülést tartott a Szolyvai Emlékparkban, ahol tizenkétezer magyar, német, ruszin, és más nemzetiségű áldozat nevét örökítettük meg a gránittáblákon.”[2] Gyuri barátom a Szolyvai Emlékparkbizottság titkáraként arról beszélt a helyszínen, hogy a gondnokság „ebben a nehéz helyzetben” is „maradéktalanul megvalósította a 2022-ben beütemezett feladatokat. Majd elfogadták a folyó évben elvégzendő tennivalók forgatókönyvét is. Kijelölték a központi koszorúzási emléknap időpontját, amelyre 2023. november 18-án kerül sor. Ezt megelőzően a beregszászi Európa-Magyar Házban 2023. november 17-én megtartják a GULÁG-GUPVI kutatók nemzetközi fórumát, bemutatják a Szolyvai Emlékpark soron következő évkönyvét, amely közel húsz történész tanulmányát tartalmazza. Folytatják a Szolyvai Emlékpark-projektet: honlapgondozás, frissítés, kutatási program, könyv-, brosúra-, képeslapkiadás, a munkácsi várban elhelyezett Sztálinizmus Áldozatainak Kárpátaljai Emlékkiállítás újabb dokumentumokkal történő frissítése, együttműködés a kárpát-medencei magyar, német partnerszervezetekkel, intézményekkel; készülődés a malenkij robotra történő elhurcolás nyolcvanadik évfordulójának méltó megemlékezésére”. A munkaülésen részt vett: Argyelán György (Szolyva, főgondnok), Fuchs Andrea (Ungvár, irodai ügyvezető), Gajdos István (Beregszász), Dupka György (Ungvár, felelős titkár), Horváth Zoltán (Szolyva), Meskó János (Ungvár), Milován Sándor (Nagyszőlős), Sepa György (Szolyva), Réthy János (Szolyva), Tóth Mihály (Zápszony, elnök), Zubánics László (Gut). „A rendezvényt személyes jelenlétével megtisztelte: Bacskai József, Magyarország Ungvári Főkonzulátusának főkonzulja” – tudósította hát az internet népét Dupka Gyuri ötszáz nappal azután, hogy Oroszország 2022. február 24-én lerohanta a szomszédos Ukrajnát.

Tényleg nem feltételezem róluk, egyikükről sem „ebben a nehéz helyzetben”, hogy még pont az hiányozna nekik, bármelyiküknek is, hogy egy hülyegyerek kívülről okítgassa őket marhaságokról…

Persze, hogy nem, Ungvár természetesen távolról sem tengerparti város, legalábbis a mai viszonyaink, a jelenlegei földrajzi ismereteink értelmében nem az. Valaha viszont tényleg az lehetett volna. Mi az, hogy, nagyon is!

Csak hát, amikor itt mosták a tenger hullámai a szárazföld partjait, akkoriban Ungvár még nem létezett. Sőt, a mai értelemben vett emberi élet sem nagyon…

Amikor megboldogult apósom ezeket a képeslapokat gyűjtögette, Ukrajna mint önálló és független állam, még nem létezett. A Szovjetunió része volt, a gigantikus ország huszonkétmillió-négyszázkétezer-kettőszáz négyzetkilométeres területével, az 1980-as becsült adatok szerinti kétszázhatvannégymillió-ötszázezres népességével, Moszkvának, vagyis a „birodalmi”, „nagyhatalmi” fővárosnak a nyolcmillió-százötvennégyezres lélekszámú lakosságával. Akármilyen adatokat nézzünk is, ez az államalakulat minden bizonnyal csak nyerő lap lehetne egy autóskártyaszerű játékban, amelyben ezúttal nem járművekkel, hanem országokkal kellene/lehetne egymásra licitálni… „A jelenlegi Szovjetunió déli államainak területe az i. e. VI. században perzsa, az i. e. IV. században görög, az i. e. I. században római, az i. sz. IV. században bizánci, a VII. században arab, a XVI. században török fennhatóság alatt állt.

A szlávság keleti ágához tartozó oroszok, ukránok és beloruszok elődeinek törzsei a IX. században már számos önálló fejedelemséget alkottak. A legnagyobb és legnépesebb város, Kijev körül a X. század kezdetén nagy hatalmú fejedelemség alakult ki, amely egyesítette a Kárpátoktól a Donig, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig nyúló vidék szláv törzseit. A XII. században a Kijevi Állam kis fejedelemségekre bomlott. Ezeknek egymás közti hatalmi harca megkönnyítette a hódító, rabló szándékkal érkező ellenséges erők, a németek, svédek, magyarok és a nomád hunok győzelmeit. A legveszélyesebb ellenségnek azonban a mongol tatárok bizonyultak, akik az 1200-as évektől kezdve fokozódó erővel nyomultak előre kelet felől, és megadásra késztették az orosz várakat (1237: Rjazany[[3]], egy évvel később Vlagyimir, további két év múlva Kijev). Csupán az északnyugaton lévő novgorodi fejedelemséget nem sikerült igájukba hajtaniuk, s ez visszaverte a mongolokkal egyidőben támadó svédeket és a német lovagrendet is. A tatárok a Volga alsó szakasza körül megalapították az Arany Horda birodalmát, s onnan pusztították, fosztogatták, adóztatták kíméletlenül a különféle népeket. A leigázott orosz fejedelemségek között a gazdasági és politikai vezető szerepet fokozatosan Északkelet-Oroszország szerezte meg. Iván Kalita[[4]] uralkodása idején (1325–1340) Moszkva lett a politikai központ, amely a tatárellenes erőket maga köré tömörítette. Dmitrij Donszkoj moszkvai nagyfejedelem mérte az első jelentős vereséget a tatárokra, 1380-ban Kulikovónál. A mongol tatárok uralmának végét az 1480. év eseményeihez kötik.

A XV. század végére megértek a gazdasági, társadalmi, politikai feltételek az orosz fejedelemségek egyesüléséhez, s az egyesülés folyamata a XVI. század első felében lényegében le is zárult. IV. (Rettegett) Iván 1547-ben, megkoronázásakor már nem a moszkvai nagyfejedelem, hanem a minden oroszok cárja címet vette fel. 1654-ben az ukrán népnek a lengyel földesurak ellen vívott harca nyomán Ukrajna ismét egyesült Oroszországgal. Még a XVII. században orosz utazók tengeren és szárazföldön elérték a Csendes-óceánt, partra szálltak Kamcsatkán, felfedezték a Kuril-szigeteket, s orosz telepeket alapítottak a Távol-Keleten. A XVIII. század elején I. (Nagy) Péter cár a Svédország ellen indított nagy északi háborúban biztosította az immáron a nagyhatalmak sorába lépett Oroszországnak a kijáratot a Balti-tengerhez. I. Péter az ország fővárosául Moszkva helyett az újonnan épített Néva-torkolati várost, Petrográdot jelölte ki.” (Földünk országai, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1982; szerzők: Atkári János, Bogárné Rosta Éva, Csenkey Hajnal, Győrffy Ágnes, Kenesei István, Ónody György és Papp Gábor; szerkesztette: Gergely Anikó; a szerkesztő munkatársa: Stecz Mária; a szerkesztés lezárva: 1980. július.) Ukrajna tehát akkoriban, amikor megboldogult apósom ezeket a képeslapokat gyűjtögette, még javában a rosszemlékű Szovjetunió része volt. Nagyjából két-három évtizeddel később pedig még nekem is a Szovjetunióba kellett címeznem az ifjoncként postára adott küldeményeimet a kárpátaljai magyar levelezőtársnőmnek. Érdekességként nagyon sokszor elmeséltem már – ha untatnálak vele, nyugodtan szakíts félbe! (mint a medve[5]…) –, hogy ha a pontos összeget nem is tudom ennyi idő távlatából felidézni, de akármennyi lehetett is, ugyanolyan értékű bélyeget kellett a tőlünk igencsak távoli Kárpátaljára küldött, tehát a Szovjetunióba címzett borítékra ragasztanom (amit annak idején alkalmasint mi kovertának is mondtunk…), mint amilyet a Zenta melletti Tornyosra, Felsőhegyre vagy Kevibe feladva is. Nem a kilométerek számítottak már akkor sem. És bizony nem is a távolság!

Azt sem tudom már, akár csak homályosan sem felidézni vagy felkutatni – ebben pedig vélhetően a legkevésbé sem lesz majd a hasznomra egy esetleges levéltári porlepte molyolás, kutakodás, bíbelődés –, hogy honnan kerülhetett hozzám Zentán, akkoriban, tehát valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben annak a kárpátaljai magyar lánynak a címe, akivel gyermekfejjel levelezni kezdtem. (S ő sem a tengerparton élt…) De abban az időben persze még minden ifjúsági lapban – és minden felnőtteknek szóló „komoly”, szeriőz újság ifjúsági rovatában is – szinte kötelező elemként szerepelnie kellett valamiféle levelezési rovatnak, külön erre a célra fenntartott saroknak[6]. A Képes Ifjúságban például így:

 

„Várom a leveled

 

Az állandóan növekvő érdeklődés miatt ki kellett bővíteni a levelezési rovatunkat. Sajnos így sem tudunk minden címet közölni. Kérünk benneteket, hogy a jövőben az alábbi szelvényen jelentkezzetek, csak az így beküldött címeket közölhetjük. Ez a romániai és csehszlovákiai fiatalokra nem vonatkozik, mivel náluk nem lehet Képes Ifjúságot kapni.

 

VÁROM A LEVELED

 

Név és életkor __________________________________

Cím __________________________________________

Levelezni szeretnék _________________________________________________________________________________________________________________________

 

Dobrotka Katalin, 24300 Bácstopolya, Nova Istočna 14., Jugoszlávia. – Tizenöt éves vagyok, magyarországi és hazai fiatalokkal szeretnék megismerkedni.

Kacler Melinda, 21000 Újvidék, Vardarska 9., Jugoszlávia. – Tizenöt éves vagyok, magyarországi és jugoszláv fiatalok leveleit várom.

Varsi István, 2672 Hunyag, Felszabadulás út 19., Magyarország. – Jugoszláviai lányokkal szeretnék megbarátkozni.”

– A 2672-es postai irányítószám a magyarországi Hugyag községet jelöli Nógrád megyében, a Szécsényi járásban, a szlovák határ tövében – csúsztatom most oda a volán felett megboldogult apósomnak egy cetlire felírva a település pontos, helyes nevét. – Hugyag és nem Hunyag! Majd iktassuk be valami csalafinta módon útitervünkbe ezt a falut is! Csak az íze kedvéért…

A Képes Ifiben lett belőle Hunyag 1976-ban, bár ebben az esetben szerintem egyszerűen csak félreolvasásról lehetett szó, amikor a gépírónő a beküldött kézírásos levelekből, a kitöltött szelvényekből kibogarászta a címeket és a településneveket. Nem hiszem ugyanis, hogy annyira szemérmes lett volna az akkoriban ott dolgozó szerkesztőségi titkár, Urban, született Vékás Valéria, hogy röstellte volna leírni a húgy szavunkat, még ha ilyen, immár megváltozott, torzult formában is. Rövid u-val. Ékezetét veszejtve. Ugyanis a Hugyag településnév (láss csodát!…) valóban a húgy szavunkból ered, csakhogy a régi magyar nyelvben egykor ez még csillagot jelentett (húgy = csillag; hugyag = csillagocska), és akkoriban még vélhetően senki sem azonosította volna a vese által termelt, salakanyagokat tartalmazó testnedveinkkel. A vizeletünkkel. A csillag szavunk ugyanis majd csak a 18. század végétől vált általánossá a korábbi megfelelője, vagyis a húgy helyett. Szakkönyveink és tudós elméink, a nyelvész professzorok és a nyelvművelő rovatok – de akár csak az internetes találataink is – általában az 1590-es Károli-bibliát szokták példaként említeni erre, amelyben a húgy szó még egyértelműen csillagot jelentett és semmi mást; semmi köze nem volt semmiféle testnedvekhez. S nyelvi emlékeink is őrzik még a kifejezés csillag jelentését: Kaszáshúgy (ez, ugye, a kaszáscsillag…), vagy Szekérhúgy (ami pedig a Göncölszekér megfelelője).

„KASZAHÚGY, (kasza-húgy) ösz. fn. Az égnek déli félkörén levő, s téli éjeken látszó, kaszaalakú, kitünőleg fényes csillagzat (Oryon), máskép kaszás, melytől nem messze látszik a legfényesebb Syrius mit a köznép Sánta katának nevez, ki a kaszásoknak enni visz. »Egybefoghatod e a fiastyúk fénylő csillagit, vagy a kaszahúgy kerületét elhányhatod-e?« Jób 38, 31. Káldi. ,Húgy’ itt ,hold’ v. ,hód’-ból módosúlt.” (Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, 1862)

– De Hugyagról nem került képeslap ebbe a gyűjteménybe – rázza a fejét megboldogult apósom.

– Egyelőre! Egyelőre valóban nem…

S teszem hozzá, hogy bizony a helyi Felszabadulás útnak is érdemes lenne utána nézni, mert valószínűtlennek tartanám, hogy a rendszerváltoztatás után is ez maradt volna a neve…

Akárcsak valószerűtlennek tartanám azt is, hogy prűdségből, szemérmességből történt volna a településnév-torzítás az ötven évvel ezelőtti Képes Ifiben.

– Long live prüdéria!

Hiszen, habár a húgy kifejezést többnyire durvának bélyegzik, vagy argónak mondják, én mégis tartom inkább szaknyelvinek, hiszen az egészségügyben orvosok dobálóznak vele különféle kontextusokban és anatómiai megnevezésekben: gondoljunk csak a húgycsőre, a húgyvezetékre vagy a húgyhólyagra (ezek emlegetése pedig egyik esetben sem trágárkodás vagy durvaság…) – az esetenként pedig vízhajtónak is mondott húgyhajtóról már nem is beszélve.

No, de lássuk csak, ki jött még el ebbe a házibuliba:

„Gyenge Ilona, 2000 Szentendre, Tavasz u. 5., Magyarország. – Tizennyolc éves vagyok, zene és irodalomkedvelő jugoszláviai kortársaim leveleit várom.

Pintér László, 8000 Székesfehérvár, Novák K. ltp. 21. III/53., Magyarország. – Huszonnyolc éves vagyok, gyufacímkét gyűjtök, magyarul vagy eszperantó nyelven szeretnék levelezni.

Likár Zoltán, 6525 Hercegszántó, Bem u. 27., Magyarország. – Tizennyolc éves vagyok, irodalom- és beatkedvelőkkel, hanglemezt gyűjtő fiatalokkal szeretnék megismerkedni.

Dunaveczky Katalin, 2533 Miskolc III., Kilencedik u. 6/1., Magyarország. – Tizennyolc éves vagyok, jugoszláviai fiatalokkal szeretnék levelezni.

Lőrinczi Éva, 3534 Miskolc III., Árpád u. 38 9/3., Magyarország. – Huszonhárom éves vagyok, minden levélre válaszolok.

Lovász Anna, 6523 Csátalja, Árpád u. 36., Magyarország. – Tizennyolc éves vagyok, zenét, utazást és természetet kedvelő fiatalokkal ismerkednék.

Szabó János, 23214 Torda, Ady Endre u. 49., Jugoszlávia. – Huszonnégy éves vagyok, hanglemezt gyűjtök. Popzene kedvelőkkel leveleznék.

Szász Ilona, 5074 Két soprony[[7]] Tanya 347., Magyarország. – Tizenöt-tizennyolc éves jugoszláviai fiatalokkal szeretnék levelezni.

Bikfalvi Géza, 1116 Budapest, Sopron út 66. 11/51., Magyarország. – Tizenkilenc éves vagyok, zene- és irodalomkedvelőkkel leveleznék.

Körösi Zsuzsa, 3529 Miskolc, Semmelweis u. 24., Magyarország. – Tizenhat éves vagyok, jugoszláviai fiatalokkal szeretnék levelezni.

Magyarits Sándor, 2900 Komárom, Munkás köz 6., Magyarország. – Huszonegy éves vagyok, jugoszláviai barátokat keresek. Kedvelem a fotózást, utazást, beatet.

Vigh Zoltán, 6501 Baja, Pf. 222/V, Magyarország. – Huszonegy éves vagyok, kedvelem a beatet, sportot. Hasonló érdeklődésű fiatalokkal szeretnék megbarátkozni.

Esküdt Zsuzsanna, 7100 Szekszárd, Toldi u. 5., Magyarország. – Tizennyolc éves vagyok, franciául, olaszul szeretnék levelezni.

Boruzs Judit, 1091 Budapest, Kálvin tér 8. II. 16., Magyarország. – Huszonkét éves vagyok, németül, magyarul, oroszul leveleznék.

Szabó Tünde, 6000 Kecskemét, Valker-telep XVII. u. 2., Magyarország. – Tizennégy éves vagyok, jugoszláviai fiatalokkal szeretnék megismerkedni.

Balogh Magdolna, 5630 Békés, Fáy András 2/1., Magyarország. – Huszonegy éves vagyok, minden témáról szívesen leveleznék kortársaimmal.

Farkas Ede, 2400 Dunaújváros, Dózsa György u. 22. III. 1., Magyarország. – Tizennyolc éves vagyok, angolul és magyarul szeretnék levelezni.

Tóth Béla, 2400 Dunaújváros, Lenin tér 5., Magyarország. – Tizennyolc éves vagyok, hasonló korú jugoszláviai fiatalok leveleit várom.

Galamb Béla, 2490 Pusztaszabolcs, Arany János u. 12., Magyarország. – Huszonegy éves vagyok, jugoszláviai lányokkal szeretnék levelezni.

Müller László, 9022 Győr, Tanácsköztársaság u. 18., Magyarország. – Húszéves vagyok, kedvelem az irodalmat és a zenét. Hasonló érdeklődésűek leveleit várom.

Bico Lajos, 24342 Pacsér, Masarikova 27., Jugoszlávia. – Beat- és sportkedvelő fiatalokkal szeretnék levelezni.

Lakatos Judit, 2022 Tahi, Nyárfa u. 1., Magyarország. – Tizenhét éves vagyok, képeslapot gyűjtök, jugoszláviai fiatalokkal szeretnék levelezni.” (Képes Ifjúság, 1976. október 6.)

Én akkoriban keményen ötéves voltam – és még be sem töltöttem! –, de ha abban az esztendőben volt Lakatos Judit, itt a névsor végén (sereghajtóként…) tizenhét éves, bizony 1959-ben kellett születnie, tehát ma már hatvanhét esztendős. Bízom benne, hogy továbbra is jó egészégnek örvend, akármerre vezérelte is útját az élet Tahiról, a Nyárfa utcából az időközben eltelt évtizedekben!

Az újság címlapján akkor még forintban is fel volt tüntetve a lap ára, Magyarországon tehát terjesztették a Képes Ifjúságot, viszont azt írták 1976-ban, hogy Romániában és Csehszlovákiában nem kapható… Meggyőződésem, hogy a Szovjetunióban sem volt kapható. Nyilvánvalóan! Nem engedtek volna tán be a határaikon belülre holmiféle jugoszláv mételyt… Még ha magyarul is volt! Ezért sem igazán értem, hogyan keveredhetett hozzám valamikor a nyolcvanas években annak a továbbra sem azonosított kárpátaljai magyar lánynak a címe. Megtalálhattam őt talán a Képes Ifjúságban (vagy nem…), de ráakadhattam esetleg a Világ Ifjúságában is, hiszen azt meg terjesztették a korabeli Jugoszláviában, Vajdaságban is, rendszeresen kapni lehetett a zentai trafikokban, én pedig nem is annyira a vásárlója, de mindenképp az olvasója voltam, s akárhogy legyen is, akárhogy lett légyen is, mellettem még gyorsan bedőlt volna ez a határokon átívelő sajtóbiznisz.

Szóval valami úton-módon egyszer csak nálam volt az a cím…

Amire aztán írtam is.

Méregetem közben – ahogy az út szélén leparkoltunk most sebtében megboldogult apósommal a senki földjén, valahol két tanyaközösség, két falucska, két város, két állam, két ország, két birodalom, két világ, két univerzum határán, ahol hangyányinál sem volnánk nagyobbak a világmindenség szemében, porszemekként a szélben, mintha csak azért álltunk volna meg, hogy könnyítsünk magunkon (csillagok és testnedvek, ugye…), pedig dehogyis –, méregetem most a Képes Ifjúság 1976-os számának impresszumát, miszerint Rencsár Tivadar (1940–2016) volt akkoriban a főszerkesztő. Grafikai szerkesztő: Csernik Attila. A szerkesztőség tagjai: Bada István (1933–2022), Dormán László, Dudás Károly, Garai László, Magossy Magdolna, Tari István, Tomka Gábor, Tóth Klára, Urbán Valéria.

Gyermekkoromból még emlékszem is ezekre a nevekre – no, jó, pontosítsunk: ezeknek a neveknek a többségére –, hiszen rendszeresen láttam őket az újságban, bár később aztán már nem mindegyikükkel volt alkalmam találkozni, megismerkedni. Itt ugyan hosszú á-val szerepel Urbán, született Vékás Valéria neve, bár ő a szerb férje, Vladimir Urban, a Dnevnik című újvidéki napilap újságírója nyomán viselte ezt a vezetéknevet, tehát feltételezem, hogy inkább rövid a-val kellene írnunk, Urban Valériaként. De, persze, ki vagyok én, hogy bárki másnak a vezetéknevébe beleszóljak… belekotyogjak… belevakkantsak… Meg aztán ott volt ő személyesen, a lehető legmegfelelőbb, legalkalmasabb pillanatban, a lehető legjobb helyen, csak eldönthette, hogy hogyan szeretné írni a nevét. S bár az impresszumban nem szerepel külön a neve mellett, hogy ő volt a szerkesztőségi titkár – ahogy hivatalosan a gépírókat nevezték –, de a szájhagyományból, illetve az oral historyból ez akkor is nyilvánvaló, ha emlékeim szerint vele személyesen épp soha nem sikerült találkoznom. S itt teszem még hozzá, hogy ő Vékás Évának, az Újvidéki Televízió legendás vágójának a nővére volt.

Történt pedig, hogy Dormán Lacitól kaptam egy fényképet, amin a korabeli szerkesztőségben Urban Valéria – vagyis Valike, ahogy a kollégái akkoriban szólították[8] – is ott áll a társaságban (falnak támasztott háttal?…) Csernik és Dudás háta mögött. „Nicht zu danken, mondaná a szerb, ha tudna németül”[9], most egyelőre tehát kényszerűségből és sorsszerűségből is ennyiben kell maradnunk – hiszen németül én sem tudok –, s részben persze azért is, mert a rövid kis pihenőnk után immár indulunk is tovább, megboldogult apósom feltűrt ingujjal ült be mellém a kocsiba, s alig volt ideje a biztonsági övet bekötni, mire máris gázt adtam…

Így repesztünk most tova…

Itt kísértünk tovább!

 

„SÁNTAKATA, (sánta-kata) ösz. fn. A népies égismében, azon legfényesebb csillag, melynek neve hellen-latinul Syrius, s mely az Orion (kaszás) csillagzatot követi. Nevét onnan kapta, mert reszketeg ragyogását úgy fogá fel a mezei nép, mintha sántikálna, s azt mondja róla a népmese, hogy a kaszásoknak enni visz.” (Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, 1862)

 

„Amikor megjelent Kontra Ferenc horvátországi magyar író Drávaszögi keresztek című regénye (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1988), még nem is sejthette sem a szerző, sem olvasója, hogy a tragédiák (a kötetben főleg családiak) egymásba fonódó sorozata, amelyeket gyermekkorának kedvelt helyszíneiről megelevenített, alig néhány év múlva – ezúttal valamelyest modernebb formában – a valóságban is megismétlődnek a Drávaközben és Horvátország baranyai területén. Amikor a témát már jószerével csak az emlékezetből, idős emberek elbeszéléseiből lehetett felidézni – mint tette azt Kontra regényében –, újra kitört egy háború. A 20. század utolsó európai háborús láncolata vonult végig a Balkánon, az egykori Jugoszlávia volt tagállamain. Szlovénia, Horvátország, Bosznia, Macedónia, Koszovó.

A tanyák életének ma már megszűnő félben lévő világát ábrázolja a szerző a regény első részében. Egyik főhőse, a paraszti család ifjú sarja, Jani, a történet elején még kisfiúként figyeli környezetét. Kontra úgy szövi a mű cselekményét, hogy a bemutatott – rendre tragédiában végződő – emberi sorsok fájdalmasan érintsék hősét. Így formált élethelyzetében különösen érdekes és megható az a gyermeteg és makacs szeretet, amely Janit egy egyszerű kosárhoz köti – hiszen a szemléletesen bemutatott tanyai világban még minden ilyen apróságnak jelentősége volt –, talán csak azért, mert ő választotta ki, amikor megvették. Idézem: »…ezt vittem magammal a hegyre, akkor is, amikor a fülét dróttal kellett megerősíteni, amikor régen lekopott róla a díszítés…«

A szerző akkor tér át a tanyák világának ábrázolásáról a drávaközi falvak bemutatására, amikor a család a faluba költözik (ezt a mű szempontjából talán szükségszerű elemnek is mondhatjuk), azonban Jani addig megszokott élete ekkor összeomlik, elsősorban a személyes vonatkozások miatt, s új fogódzókat keres: »…egy ismerős tekintet. Fájdalom bujkált az arc könnyű árnyékaiban. Márványbőrén tökéletes összhangban helyezkedett el az orr arányos vonala, a szemek tiszta íve…«

Szalma Mariska, akinek a fényképéről beszél itt idézett szavaiban a mesélő, nem tűnik fel a regényben, csak a fényképét találja meg a kisfiú a frissen megvásárolt falusi házuk padlásán, s az a rituális mozdulat, amellyel visszahelyezi régi, addigi helyére, tisztelgés is egyben egy irreális álom előtt.

A regény Annája is rituálisan viszonyul a múlthoz. Gyermekének titkos sírhelyénél – a falutól ez igen messze esik – hóembert épít. A gyermek koraszülött volt, ezért halt meg. Forgács Pista, az apa, nem is tudott arról, hogy gyermeke fogant, született és meghalt.

Egy regény rituális jegyei és terei ezek, amelyek a szerző gyermekkorának helyszíneiről felidézve legalább annyira valósak, mint bármely elmesélt történet. A padláson hagyott fénykép ma már valószínűleg akkor sem lenne meg, ha a történet úgy igaz, ahogy írva van. És amikor hóembert építenek, akkor sem biztos, hogy azt a gyermeket szórakoztatják vele, akiről úgy gondolták, ott van titkon eltemetve. Talán már az álmok sem annyira irreálisak, mint egykor régen, a háború előtt voltak. Vagy hát nem is volt az álmokkal semmi baj. Önmagában a háború volt irreális.” (Hóember a gyermek titkos sírhelyénél, Magyar Hírlap, 2007. április 3.)

 

– Good news, Boppers, a pizza ősét ábrázolhatták egy freskón, amelyet egy pompeji ház falán fedeztek fel, közölte kedden az olasz kulturális minisztérium – halljuk most még az autórádióból megboldogult apósommal Lynne Thigpen (1948–2003) hangját, amely ide, Ukrajnába, Kárpátalja földjére is elkísér bennünket. – A freskót egy olyan ház előcsarnokában fedezték fel, amelyhez pékség is tartozott. Ezt az épületet a 19. században részben már feltárták, de a helyszínen most januárban újból ásatások kezdődtek. A régészek szerint a festményen egy boros kehely mellett látható lapos kenyeret gyümölcsökkel, például gránátalmával vagy datolyával fogyasztották, de fűszerekkel és valamiféle pesztóval is ízesíthették.

Mosolyogva nézünk össze megboldogult apósommal ezekre a szavakra.

Ugyanis mi most Koppenhágából érkezünk ide – ebbe az államba –, közúton, országhatárokat átszelve, de még mindig Ilonka néni 1980-ban küldött képeslapját fürkészve, Schengen csúszva[10], s itt várt ránk az első komolyabb, szellemiségében még mindig a vasfüggöny korszakát idéző, régi (napjainkban javarészt már meghaladottnak vélt…) élményeket a tudatalattiból, illetve az emlékek mélységes mély kútjának rejtekéről felszabadító, amolyan igazi, vérbeli határellenőrzés. Én pedig ezen az ütött-kopott ukrajnai aszfalton is ízlelgetem közben, még csak nem is a koppenhágai DSB bisztróban elfogyasztott, valóban ízletes ebéd maradványait, illatait és aromáit az ízlelőbimbóimon, a nyelvemen, a számban, nem – ahogy egy fogorvos ismerősöm mondogatta sokáig: nincs szebb dolog a világon (számára pedig nincs nagyobb szakmai élmény…), mint karácsonykor kiszedni a húsvéti sonka maradványait az emberek fogai közül –, ízlelgetem most a dán főváros eredeti nevének kiejtését a számomra furcsa, szokatlan írásmódján: København. Kőbenhávn? Talán így kellene mondanunk?! Persze (a megfelelő nyelvtudás hiányában…) nincs túl sok valóban értékelhető fogódzóm, mondhatni, egy fikarcnyi sem, legfeljebb a skandináv krimik népszerű szerzőjének művei, amelyek azért – valljuk be! –, elsősorban nem azzal a céllal íródnak, és nem azért jelennek meg magyar fordításban, hogy azokat tankönyvként használhassuk aztán a nyelvtanuláshoz. Meg hát ő eleve nem dán, mint Koppenhága, hanem norvég, mint Oslo, akármilyen közeli is legyen a két állam, akármilyen közel is álljon a két nép egymáshoz. S akármilyen közeli rokonságban álljon is… A Vérhold című regény végén azonban találhatunk egy rögtönzött kis kiejtési gyorstalpalót: „A gyakrabban előforduló idegen nevek kiejtése” – innen tudhatjuk meg például azt is, hogy Jo Nesbø nem is annyira jó, mint amennyire Ju Neszbő; Bjørn Holm pedig Björn Holm. No jó, ezt az Abba óta azért egy egész világ megtanulta, ha szerette a zenéjüket, ha nem… Nem mintha Skandinávia kicsi lenne, de ők meg történetesen svédek voltak… Javarészt. Long live Björn Ulvaeus! Avagy: Björn Again, ahogy az egyik felettébb vicces tribute-zenekar már a nevében is hirdette nagyjából húsz évvel ezelőtt. Mi az egyik Sziget Fesztiválon hallgattuk őket a rendezvény nagyszínpadán, s nem is tudom, hogy azóta léteznek-e még. Thank you for the music, ezúton is!

Nomármost… Ha pedig azt látjuk leírva, hogy valaki Blåmann, akkor az ő nevét Blómannak kell kiejtenünk, Gert neve Jertre módosul az ajkunkon. S bár angolosan én mindeddig egészen mást gondoltam – és mondtam – erről, Harry Hole nevét Hari Hule formában kell a szánkra vennünk. Markus Røed neve Márkusz Röd, Øystein Eikeland magyarosan Öjsztejn Ejkeland, Søs az bizony egy nagybetűs Szösz, Ståle Aune viszont Sztóle Eöne. S meg kell barátkoznunk akkor még azzal a gondolattal is, hogy Terry Våge nevét Terri Vóge alakban ejtjük, Truls Berntsen pedig igazából Trülsz Berntszen…

Nagy valószínűséggel hosszasan lehetne még folytatni ezt a műkedvelő nyelvészkedési szaktanácsadást, de az én egyébként is rettenetesen szűkös (ínséges, mint az idők, amiket élünk…) forrásom itt most elapad.

– Megyek inkább zuhanyozni – bököm oda afféle lazaságot színlelve, nagyjából csak félvállról, megboldogult apósomnak a szállodai szobában, amit épp most béreltünk ki magunknak erre az itt töltendő első éjszakára, amelyik azonban egyelőre még javában előttünk áll.

Csupán egyetlen éjszakára, hiszen újabb kalandozásokra indultunk, nem fogunk hát túl sok ideig és túl sok helyet, életteret foglalni utazásunk egy-egy állomáshelyén…

De Lynne Thigpen még a szavamba vág, mielőtt magamra csukhatnám a fürdőszoba ajtaját:

– Bár szigorúbb értelemben véve nem tekinthető pizzának, mivel az olyan klasszikus összetevők, mint a paradicsom és a mozzarella hiányoznak róla, a kutatók mégis úgy vélik, hogy a pompeji freskón szereplő étel a mai pizza távoli rokona, ókori előképe lehetett, derült ki az olasz kulturális tárca közleményéből. A csaknem kétezer éve a Vezúv vulkánkitörésében elpusztult Pompeji huszonhárom kilométernyire található az olasz pizza őshazájának tekintett Nápolytól. A nápolyi pizzakészítés művészete pedig 2017-ben felkerült az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének, vagyis az UNESCO-nak arra a listájára, amely az emberiség szellemi kulturális örökségeit vonultatja fel – hallom még az utolsó szavakat, miközben azért most már nem halogatom tovább, és egy határozott mozdulattal magamra csukom az ajtót.

Ungvár már a Vezúv 79. augusztus 24-i kitörésekor – amikor Pompeji városa elpusztult – sem volt tengerparti város. Hiszen kétezer év ilyen léptékben tulajdonképpen semmi, egy szemvillanásnyi idő. Tízmillió évet kellene ahhoz visszamennünk az időben – indulhatunk? –, hogy itt hullámzó tengerpartot, homokos strandot, kellemes plázst, napernyőket, napozóágyakat, ligeštul-kölcsönzőket, virágzó idegenforgalmat találhassunk, vagy Zimmer Ferit a sarok mögött, lángosozót lépten-nyomon, kürtőskalácsot, töki pompost, és az elmaradhatatlan balatoni hekket.

– Кукурудза, варена кукурудза – kiabálhatna itt a főttkukorica-árus a turisták között taposva a homokot naphosszat, ösvényt keresgélve magának az előrehaladáshoz a leterített strandtörölközők között.

Álló nap! Ahogy a horvát tengerparton is teszi manapság a szemfüles kereskedő, tízmillió és bő kétezer esztendő múltán. Emberi esztendő!

Emberi léptékkel mért esztendő…

Bolygófordultányi időnek is mondhatnánk.

 

„Vasárnap átállítottuk az időt meg a határokat. A történet a következő: vasárnap Nyugat-Európa jó részén életbe lépett a schengeni egyezmény, ami azt jelenti, hogy mondjuk Franciaország és Németország között vannak is meg nincsenek is határok. Ott állnak ugyan a vámosok meg talán a határőrök is, de minek? Az ember elindul Párizsból és anélkül, hogy az útlevelét megnéznék, Berlinben köt ki. Szóval légiesültek a határok, amit mi is szívből kívánunk nekik.

Ez ugyanis Európa teljes hanyatlását jelenti, amit hétfőn megtapasztalhattak az összekötő csoport tagjai is, akik nem másról, mint a balkáni határok újbóli átrajzolásáról rendeztek találkozót Londonban. A terv az, hogy miután vasárnap egy órával korábban keltek fel, ne engedjék felébreszteni a még szunyókáló oroszlánt, a boszniai háborút. Budapesten Kozirjev kijelentette, hogy Oroszország új tervekkel áll elő, de nem mondhatja el őket, mert egyeztetni kívánja Amerikával és az európaiakkal. Paléban Karadžić általános mozgósítást rendelt el és bejelentette, hogy a háború az utolsó csepp szerb vérig fog folyni Boszniában, és ezt a tervét nem fogja egyeztetni senkivel sem. Ez nyílt és hatásos beszéd. Európa tanulhat tőlünk. Újvidéki ismerőseim mesélik, hogy Pazovától távolabb már megint alig lehet menni, mert mindenütt ellenőriznek, meg sok a katona. A háború akár holnap elkezdődhetne a prosperitás céljából.

Nos, ahhoz, hogy mindez elmaradjon, az kellene, hogy Milošević legalább névleg elismerje a már eddig megkötött egyezményeket és mondjuk, ne csak a nagy barátnak számító Kozirjevvel, hanem a nemzetközi kontaktcsoport többi tagjával is kiruccanjon Karađorđevóba, s beszéljék meg végre, hogy a határokra való hajtóvadászaton kívül mi másban érdekeltek. Különben sosem lesz előrehaladás, a határok meg ott állnak, határőröstül, vámostul, s tovább tart a huzavona a szerbség mennyei néppé való nyilvánításáról.

A nagy készülődés túl sokáig tart ahhoz, hogy valós hatása legyen. Szerbiában a sajtót már azok védelmezik, akik miatt a háború kirobbant, s bármikor újból nekihevülhet. Amíg Šešelj veri a díszlépést a szólásszabadság érdekében, addig csak azzal kell törődnünk, hogy mit vétettünk mi a hatalomnak, hogy a megalázásnak ezt a formáját kénytelen bevetni. Aztán az is tény, hogy az emberek többsége mégiscsak jobban hisz egy nyilvánosan háborúpárti csetnikvezének, mint a háttérben bujkáló, de közben busásan meggazdagodó Božovićnak. Vajdaság volt főszerkesztője a hatalom állandóságát képviseli, s ez egy ideig így is marad.

Horvátországban Tuđmannak kellett meggyőznie saját, nálánál is nagyobb héjáit, hogy maradjon az UNPROFOR, csak nevet változtasson, s UNFIC-ként vegye át a tényleges határok tényleges ellenőrzését. A szerb krajinák viszont úgy döntöttek, hogy itt pedig nem lesz Schengen, a nemzetközi erők nem járkálhatnak ki-be, mint valami Európában. Martić és Mikelić veszekedése is csak arra jó, hogy időközben feltöltődjenek a telepek és az ellenállás minél nagyobb fokú lehessen. De végeredményben megmarad a status quo, senki nem lép sehova, mert tudja, hogy aknára futhat mindenhol.” (Krampus: Schengen csúszva – részlet, Napló, 1995. március 29.; Keszég Károly fordítása)

 

Pörgetem a Facebookot az okostelefonomon, ahogy tusolás után, még vizes hajjal hanyatt vetettem magam az ágyon – megnézni az e-mailjeimet, ellenőrizni a csetüzeneteket – az ungvári szállodai szobánkban. Meglepően jó a wifi, akár filmet is nézhetnénk online, streamelhetnénk valami jót. Ha rajtam múlna, én most is a Warriorst javasolnám Walter Hilltől. Miért is ne?

– Tud valaki jobbat?

De megboldogult apósom csak a vállát vonogatja. Látom rajta, hogy nem igazán nyűgöztem le ezzel a streamelős ötletemmel. Talán filmet nézni sincs igazán kedve… Mert, igen, hát nem akarom most azt mondani, hogy egy háborús országba érkeztünk, mi, akik egy olyan – ma már nem létező – államalakulatból jöttünk el (szabadultunk el…), amelyik alig néhány évtizede még sok-sok egymást követő polgárháború vérbő láncolatában hullott a szilánkjaira. Ma hét ország van a helyén… Hét független állam. A hetedik te magad légy! De hát ez van, nincs ezen mit variálnunk vagy keseregnünk – az úgynevezett jugonosztalgia egyébként is egy lenézett, lesajnált műfaj manapság; néhol talán megvetettnek is mondható –, bő tíz évünk volt hozzászokni a fegyvercsörtetéshez, engem berángattak egy háborúba, ahol lőttek rám, fronthelyzetet is láttam, élőben, aztán meg bombázott bennünket a NATO… Mi kell még? Mi kellhet még?! Szegény kárpátaljaiakat meg most nem a NATO bombázza, hanem az oroszok. Vajon ki járt jobban?

Úgy tűnik, nem nézünk ma már filmet.

Warriors.

A harcosok itt köztünk járnak.

Ahogy pörgetem tovább a Facebookot, hirtelenjében a budapesti Neverland bár, szabadulószoba és pizzéria[11] bejegyzését dobja fel nekem a logaritmus… nem! …az algoritmus: „Ettél már olyat, amit egy 2000 éves pompei-i freskó ihletett?  

A Neverlandben nem kisebb fába vágtuk a fejszénket, mint hogy rekonstruáljuk az ókori Róma »pizzáját«. Felejtsd el a paradicsomot és a mozzarellát – ezek akkoriban még hírben sem voltak!

Március 11-ig kapható limitált kiadásban a Neverland Pizzériában.”[12] S ezen aztán hirtelen nagyot röhögök…

No, nem mintha ebben a Facebook-bejegyzésben lenne bármi nevetséges, vagy vicces, dehogyis! Sokkal inkább azon nevetek, leginkább csak megrökönyödésemben, hogy hát épp az imént, amikor zuhanyozni indultam a fürdőszobába, akkor hallottuk a rádióból Lynne Thigpen (1948–2003) elbűvölő bemondónői hangján, afféle – kifejezetten a számunkra tartogatott – „Good news, Boppers”-felütéssel, a pizzát ábrázoló pompeji freskó felfedezéséről szóló hírügynökségi jelentést. Három év úgy röppent el közben, mint egy pillanat, alig sikerült közben lezuhanyoznom, alig néztem bele közben az e-mailjeimbe, alig ért véget közben a Stranger Things…

– Ezek meg itt közben leutánozták, rekonstruálták a pompeji freskón látható pizzát! – dünnyögöm most az átlagos dünnyögésnél azért mégiscsak jelentősen nagyobb hangerővel megboldogult apósom felé.

A Facebook-bejegyzésben pedig ott van a link is Siklós András cikkéhez, akire máris irigykedem, hiszen neki már volt alkalma megkóstolni ezt a pizzakülönlegességet:

 

Olyan pizzát csináltak, amit az ókori rómaiak is ettek, csak éppen Budapest belvárosában[13]

 

Nagyon ritka az, amikor évszázadokkal később képesek vagyunk előállítani azokat az ételeket, amelyek elődeink kedvencei voltak. Pláne ha a hozzávalók is a régmúltat idézik, és nem a közeli üzletlánc egyik boltjában szereztük be őket. A Dohány utcában, a Neverland pizzériában a tulajdonos, Josep Zara és séfje, Bárdossy Gergő pedig mert nagyot álmodni.

 

Minden egy felfedezéssel kezdődött. 2023-ban Pompejiben az újabb ásatások során előbukkant egy falfreskó. A töredékesen fennmaradt darabnak az egyetlen ép részén pedig egy kétezer éve készült és gyümölcsökkel alaposan megpakolt, kerek, pizzaszerű tészta volt látható pompás színekkel megfestve. Amikor a világsajtó lehozta a felfedezést, Josep Zara meglátta, és rögtön tudta, hogy egy hasonló ritkaságot nekik is elő kell állítaniuk. Már előtte is kísérleteztek a különböző alapanyagokból előállított tésztacsodákkal, de az ókori pizza igazi kihívást jelentett.

A tésztaábrázoláson jól kivehető volt, hogy mit pakoltak a tetejére. Volt ott gránátalma, datolya, fenyőmag, fűszerek és valamiféle pesztószerű krém. Tehát olyan pizzáról beszélünk, amelynek készítői nem ismerték még sem a paradicsomot, sem pedig a mozzarella sajtot, hiszen ezek csak néhány száz éve tűntek fel Európában.

Elkezdték bújni a hozzáférhető mai és korabeli forrásokat, koncentrálva elsősorban a római gasztronómia történetére, így olvasták el Apicius[[14]] híres forrásművét az V. századból (De re coquinaria). Ez egy, a római császárkorig visszanyúló szakácskönyv, amely gazdag ételekben, fogásokban és kulináris alkotásokban. Az már korábban is tudott volt, hogy kemencében sült, fűszernövényekkel, sajtokkal és szószokkal megkent kenyérlángosfélét ettek az ókori rómaiak, méghozzá a korabeli street foodokat árusító utcai bodegákban, a thermopoliumokban.[[15]]

A kutatás eredményeit Zara főszakácsa elé tárta, és ennek nyomán született meg az elhatározás, hogy – idényjelleggel, de – megpróbálnak csinálni egy olyan pizzát, amely csak olyan alapanyagokat használ, amelyek már az ókori Rómában is rendelkezésre álltak, jóval a klasszikus pizza megjelenése előtt.

 

Ettek pizzát az ókori Rómában?

 

Valószínűleg nem olyat, mint amilyen jelen világunk felfogása a pizzáról. Már az is felcsigázta a gasztroutazókat, hogy vajon milyen íze lehetett a korabeli megsütött tésztának, miként tudják a freskón látott kompozíciót előállítani paradicsom és mozzarella nélkül. Bárdossy szerint hónapokig tartó kísérletezés következett, számos zsákutcával. A dolgot pedig csak nehezítette az egyik legalapvetőbb alkotóeleme a tésztának, mégpedig a víz.

Az ókori rómaiak elsősorban esővizet használtak a tésztakészítéshez, de általában véve is egészen más volt a víz, amit fogyasztottak, hiszen szemben a mai, klórozott és szűrt vízzel, biztosan más pH-értéke lehetett. Még Belgiumba is elmentek, ahol a világ legnagyobb kovászkönyvtára található, és ott az altamurai kovászt ajánlották mint az egyik legrégebbit és az olaszok szerint is a legjobbat.

Sokat kísérleteztek azzal is, hogy milyen vízzel keverjék össze a tésztát, végül a római korban is létezett spenót mellett döntöttek, amelyet fermentáltak, és így nyertek spenótos vizet. Bárdossy elmondta:

 

A spenót vasban gazdag, és a spenót megfelelő hőmérsékleten, tehát ahogy fermentáljuk, kellemes ízű tejsavat termel. Ez a vasas, tejsavas íz pedig nagyon passzol magához a tésztához meg az egész feltétkoncepcióhoz.

 

Lisztnek pedig alakor gabonát és tönkölygabonát használtak, mert ezeket ismerték a Római Birodalom idején is. Púpos kemencében sütöttek az ókorban, amelynek vulkanikus kő volt az alapja. A freskó alapján tervezték meg a pizzához a feltéteket is – sorolja Josep Zara.

 

Milyen feltét kerül az ókori pizzára?

 

Az alap olívabogyókrém, és amit nem lehetett elhagyni az ízesítők közül, az a rettenetes illatú garum, vagyis egy kevés az erjesztett halból készült olajból, édesítőként pedig a rómaiak mézet vagy sabát használtak, ami nem más, mint egy szőlőmust-predukció, vagyis rettenetesen sűrűre főzött vörös szőlő, amit a végén leszűrtek.

Sajtok közül már 2000 éve is ismerték és használták a pecorino romano vagy a ricotta sajtokat, így az is kerül rá. Húsként pedig konfitált kacsacombot kapnak az ínyencek, a római előkelőség kedvenc eledele volt a kacsa, különböző módokon elkészítve. A tészta nyolcvan másodpercre kerül be a sütőbe, majd amikor kivették, jön a salsa verde, a sabás ricottakrém, és legvégül pirított fenyőmagot szórnak rá.

 

A pizza próbája is az evés

 

A világ minden kincséért nem hagytuk volna ki fotós kollégámmal együtt, hogy megkóstoljuk az évezredeket átívelő, autentikus római kori ételt. A tésztája huszonnyolc dekás volt, a feltétekkel együtt nagyjából negyven dekagrammot nyomott. Ahogy a képeken látszik, maga a tészta a megszokottnál sötétebb, és textúrája is tömörebb, mint a kedvünkért vele együtt készített Margherita-pizzáé.

Ízvilága semmihez sem hasonlítható, mert hála a sabának, hol egy gyenge szőlőíz jön át, a garumnak köszönhetően pedig halványan érződik a hal is. A sajtok sem tolakodóak, bár jelenlétük egyértelmű, mint ahogyan a konfitált kacsacombszeletkék is inkább harmonizálják az egész, különleges ízvilágot, semmint kiugranának belőle. Szerencse, hogy a készítők nem követték élethűen a freskó feltétjét, és mellőzték a gyümölcsöket, amelyek mindenképpen megzavarták volna az összképet. A ropogós fenyőmagok pedig csak kiemelik az egész pizza umamis ízét.

Összehasonlítva a Margherita-pizzával, azért látszik ránézésre is a különbség, például a tészta színében. Míg a Margherita esetében nem mindig jellemző, addig a Neverlandben ez a pizza három különböző sajtfeltétet kap, és modern jellegét, ízét pedig a paradicsomszószos alap biztosítja. Ez utóbbi azonban fel sem merül a Római Birodalmat idéző laposkenyérnél, amelyet – szezonalitása miatt – már csak március elejéig kóstolhatnak a gasztrotörténelem és az ételritkaságok kedvelői. (Siklós András: Olyan pizzát csináltak, amit az ókori rómaiak is ettek, csak éppen Budapest belvárosában, Index.hu, 2026. március 1.)

 

„Az igazi kérdés persze Bosznia. Ahogy közeledik az igazából sosem betartott tűzszünet feloldása, úgy válik egyre világosabbá, hogy sem Izetbegović, sem Karadžić nem óhajt békét kötni. Az ottani szerbek vezére természetesen nem mondhat le arról, amit már megszerzett, mint ahogy a muzulmánok sem ülhetnek ölbe tett kézzel, ha vissza akarják szerezni elveszített területeiket. Csakhogy a világ szemében megváltozott a megítélés, mert a központi kormányt már senki sem tartja a polgári köztársaság végrehajtó szervének, hanem muzulmán fegyvernek. S ez már egészen más. Amerika is csak a befolyásos muzulmán lobbynak tesz engedményeket akkor, amikor a fegyverszállítási embargó egyoldalú feloldását szajkózza, miközben a füle botját sem mozdítja a boszniai állapotok javításáért. Az a rögeszméje, hogy a boszniai szerbekre Miloševićen keresztül lehet hatni, holott ezzel csak Karadžićnak segít megtartania Bosznia nagy részén a szerb fennhatóságot, saját államának megteremtését. Milošević viszont kénytelen nem vállalni semmit, ami könnyítene a dolgán, vagyis elviselhetőbbé tenné a gazdasági zárlat hatását, mert akkor önmagának mond ellent. Kozirjev nyilván ezt értette meg karađorđevói intim együttlétükkor, mert azóta igencsak támogatja a szerb elnököt törekvéseiben. Persze a tanulóévekért is hálával kell fizetni, mert a csecsenföldi beavatkozást is nemzeti – ezúttal orosz – hatalmi érdek diktálta, miként Jugoszlávia címszó alatt, de Szerbia avatkozott be mind Koszovóban, mind Szlovéniában, majd Horvátországban és Boszniában.

A büntetés nem maradhat el: a határok egyelőre biztosan nem változnak, Szerbia államisága sincs veszélyben, ünnepelheti is tehát. Arra, hogy az eresztékek repedeznek, csak az utal, hogy a márka megint megugrott, a nyugtalanság fokozódik, de már minden enervált, mint egy pedagógussztrájk. Ha a fegyverek erejére támaszkodhatott az újkori Szerbia megalakulásakor, akkor fenntartását most az embargó biztosítja. Ha ez alatt az idő alatt a demokrácia leplében kialakítja saját balkáni monarchiáját, akkor megtanítja Európát arra, hogy az idő vissza is állítható.

A múlt hét elején az Európai Unió tagjai épp arról határoztak, hogy el fogják kerülni a volt jugoszláviai helyzetet és nem alkalmazzák az itteni forgatókönyvet, hanem megpróbálnak békében egymás mellett élni. Ebből következett Schengen is. A volt Jugoszlávia és a volt Szovjetunió csak azt tette, hogy erőszakosan vagy kevésbé erőszakosan egymásba akarta olvasztani a népeket és kultúrákat. Ez nem sikerült. Ami sikerülhet, az az lehet, ha az egymásrautaltságot felismerik Európa népei. Akiket megtanítottunk arra, hogy a határok csak addig érvényesek, amíg mi szabjuk őket. Az új Európa tanulóéveit tehát nálunk töltötte, s tulajdonképpen nem a berlini fal ledöntésekor ébredt tudatára egyedülállóságának.”[16]

 

– Nos hát – emelem a tekintetem megboldogult apósomra, aki az ágy szélén ülve bogarássza épp egy helyi újság lapjait, betűit –, nagyon remélem, hogy lehet ebben a Neverlandben online is asztalt foglalni, mert ezt a pizzát én mindenképp meg akarom kóstolni, kénytelenek leszünk Budapestet, a nemzet fővárosát is beilleszteni az útitervünkbe…

Mélylélekbúvárok vagyunk most megboldogult apósommal, ahogy a reggeli órákban, de már reggeli után, mondhatni jóllakottan elhagyni készülődünk ungvári szállodánkat. Az előcsarnokban huppantunk le, mielőtt ismét útnak indulnánk, bár nem is annyira a pihenés ennek a szertartásnak, ennek a rituálénak a lényege, mint inkább a kávé. Meg persze a mélylélekbúvárkodás… Megboldogult apósom fennhagyta a szobában az újságot, amit még tegnap este lapozgatott elalvás előtt, én viszont a Forrás folyóirat huszonhét évvel ezelőtti, 1999-es régi példányát böngészem, július-augusztusi kettősszám, s annak is elsősorban a címlapján Zelei Miklós (1948–2021) kézírását bogarászom: „Attila, a 4–50. oldalakon van egy darab – nem hangjáték! –, ha van időd, olvasd el. Kösz és üdv Z. M., Bp., ’99. VII. 6.”

Lelkek mélységeiben búvárkodunk. Mert hát, ha Ukrajnába, ha Kárpátaljára jövünk, akkor Zelei barátunk is megérdemel néhány keresetlen szót – de legalábbis egy kusza említést mindenképp –, hiszen szerepe a szelmenci határnyitásban bőven több volt, mint amit egyszerűen csak íróinak vagy újságíróinak lehetne mondani. Vagy szemlélődőnek… „»A határ nem bazár!« – jegyezte meg olykor óva intve Gilányi László, Nagyszelmenc egykori polgármestere. Pedig dehogynem! Laci bácsit tavaly decemberben hetvenkét éves korában eltemettük. A határ meg a bazár azonban maradt. Pontosabban: a hatósági bejelentés szerint április 28-án, hétfőn egyhónapos bazárszünet kezdődött” – idézte fel az egykori polgármester epés megjegyzését Zelei Miklós a Magyar Nemzet 2014. május 10-i számában. S bár ő a Szelmencről nézve távolinak tűnő Kiskunhalason született, Budapesten élt, mégis egy kicsit otthon volt ezeken a tájakon, akárcsak én, aki egyszer már tiszteletbeli kárpátaljainak is vallottam magam. Vagy többször… Tiszteletbeli kárpátaljaivá fogadtam magam! Otthon érezte magát ő is errefelé… „A Kettézárt falu című szociográfiai dokumentumregénye négy kiadásban jelent meg és jelentősen hozzájárult az ikerfalvak közötti határnyitáshoz. A Nagyszelmenc és Kisszelmenc tragédiájából írott, Zoltán újratemetve című színdarabját Vidnyánszky Attila rendezésében a Nemzeti Színház máig műsorán tartja.” Persze, máig talán mégsem, ez az idézet ugyanis a Magyar Távirati Iroda gyászjelentéséből való 2021. október 28-ról.

A Forrás 1999/7-8-as számában még nem a Zoltán újratemetve, hanem a Nászéjszakát veszünk című színműve jelent meg, s nem véletlenül igyekezett hangsúlyozni már a címoldalra feljegyzett kézírásos soraiban sem, hogy ez nem rádiódráma, ugyanis a kiadvány második oldalán szereplő tartalomjegyzékben bizony az került a mű címe mellé zárójelben, hogy: „hangjáték két felvonásban”. Szerencsére ennek a negyedik oldalon a cím alatt már nyoma sincs… Ott simán csak elkezdődik az előadás az esküvőre kibérelt nevadai restaurantban.

Zelei egyébként a borító alá is mellékelt egy nyúlfarknyi levelet, ezt már A4-es papírra írva, ugyancsak kézzel:

 

„Attila,

ennyit tudtunk most kipréselni. Nem sok, sőt. De valami – jelzés legalább – szándékra, ha majd jobb idők jönnek.

Üdv és béke:

Z. M.”

 

Gondolkodom most a kávém fölött ezen a levélen, s arra jutok magammal, hogy minden bizonnyal valami tiszteletdíjféleségre utalhatott benne, hiszen 1999. március 24-én kezdődött Kis-Jugoszlávia bombázása, s az anyaországi közhiedelemmel ellentétben, miszerint vajdasági célpontokat nem ért volna találat, Újvidéken szinte előbb csapódott be NATO-lövedék, mint Belgrádban, s a tartományi székvárost június 11-ig szinte naponta lőtték (alig kaptunk egy-két szabadnapot a vezérkartól…), közben pedig Zelei bíztatott rendszeresen, folyamatosan, hogy írjam csak, folytassam a helyszíni tudósításaimat, feljegyzéseimet, amelyek aztán két részben jelentek meg Az Irodalom Visszavág című folyóiratban A kapitány a barátom volt, illetve „Collateral dammage” címmel. Főleg ez utóbbiban foglalkoztam a bombázások időszakával, az előbbiben pedig inkább a koszovói háborús, katonaságbeli (front)élményeim gyűjtöttem össze… Idéztem fel vázlatosan… De hát, ugye, felettébb sajnálatos módon, a két téma nemigen választható el egymástól. Egymásba lóg. Nekem 1998 szeptemberében még sikerült leszerelnem, hazamehettem Újvidékre, de néhány hónap múlva a háború utánam jött…

A pénz, vagyis a tiszteletdíjszerűség említése pedig azért lehetett fontos, mert mi ebben az időszakban Újvidéken éltünk, feleségem a Magyar Szó című napilapnál, én pedig az akkortájt kéthetente megjelenő Képes Ifjúságnál dolgoztam, de lényegében egy céghez tartozott a két szerkesztőség, Forum Holding Korporáció, ahogy akkoriban hívták. S a kettőnk fizetése nem volt elég a lakbérünkre… Úgy kellett nekem akkoriban valami fizetett anyaországi munka, mint a szociális segély. Zelei bíztatott, hogy folytassam a tudósításaimat Az Irodalom Visszavágnak – jó hosszú lett a szöveg a végére (naplóregény tört képekben[17]…) –, de akkor kezdtem a Napi Magyarországnak is rendszeresen írni, oda pedig Kerékgyártó Gyuri segített be. Állandó vajdasági tudósítójuk akkor már volt, ezért inkább a kulturális témák érdekelték volna őket tőlem, de azokban a napokban hát épp nem dúskáltunk ilyesmiben… Amit meg háborús tudósításként küldtem nekik, az javarészt bekerült különféle szerkesztőségi összeállításokba, anonim hírösszefoglalókba, hogy ne ütközzön a tudósítójuk által feldolgozott témákkal. Soha nem kérdeztem meg, hogy később, amikor elszámolásra került a sor, kiírtak-e nekem ezekért a szövegekért bármit is – juttattak-e nekem akár csak egy-két fityinget is –, vagy csak a kulturális cikkekért kaptam meg jóval később azt a kis aprópénzt, amit tiszteletdíjként kifizettek. De mire erre aztán egyszer végre sor került, addigra a Napi Magyarország meg már rég beolvadt a Magyar Nemzetbe, ez utóbbi szerkesztőségében vettem kézhez a jól megérdemelt jussomat, amiből megittam néhány sört a Szigeten.

És igen, a Sziget Fesztiválra is kijöttek megnézni bennünket író, költő, grafikus batárjával, Csajka Gábor Cypriannal (1954–2005), amikor ott játszottuk Đorđe Lebović Az ezredik éjszaka című darabját, amit épp a bombázások napjaiban készítettünk, és ott próbáltuk Moleszék telepi házának udvarán… A Rakovačkában.

Zelei szerette felkarolni a fiatalokat – köztük engem is –, még amikor szinte nem is (alig-alig…) ismertük egymást. De így került (legalábbis amennyire én tudom, hiszen akkoriban még javarészt messze voltam, időnként pedig sokkal távolabb, Koszovó lankáin…) szorosabb kapcsolatba Az Irodalom Visszavág alkotói körével is, amellyel én már a folyóirat megalapítása előtt is együttműködtem, hiszen kapcsolatunk már az egyetemi lap korában kialakult. És a segítsége mindig őszinte volt. Önzetlen. Még ha közhelyszerűnek is tűnhetnek az ilyen mondatok.

Később a Magyar Hírlaphoz is ő vitt oda 2006 novemberében, amikor főszerkesztő-helyettes volt Gazsó L. Feri mellett. A publicisztika rovatvezetője, Pétsch Andris haverom hamarosan távozott a laptól, s akkor Zelei vette át ezt a feladatkört is, belőlem pedig egy szerkesztőt csinált a rovaton. Heti két nap szerkesztés jutott rám, és akkoriban mi már kezdtünk rászokni a családdal arra, hogy hétvégenként hazajárjunk Zentára, ezért szerettem ellógni a péntekeket, mert akkor már csütörtökön délután-este elmehettünk, munka után. Hát persze Zeleinek főszerkesztő-helyettesként más feladatai is voltak, az Ahogy tetszik című hétvégi mellékletet is ő felügyelte Végh Attila mellett, ezért a péntekek neki sem igazán feleltek meg publiszerkesztésre. Volt néhány kisebb vitánk is abból, hogy mindig engem osztott be erre a napra, és egyszer-kétszer nem akart elengedni olyan esetekben sem, amikor az nekem az otthoni érdekeltségeim miatt nagyon fontos lett volna. Ezért aztán egyszer szigorúan leültetett:

– Ide figyelj – mondta –, péntekenként nekem itt egy olyan emberre van szükségem a publiszerkesztésben, akiről biztosan tudom, hogy nem döfi a hátamba a kést!

A többi szerkesztőtársunkban ugyanis nem bízott meg annyira…

Aztán, amikor Gazsó L. Ferivel együtt őt is kirúgták a laptól, Torkos Matilddal kezdtünk szervezkedni, hogy akkor álljunk fel testületileg mindannyian, vagy legalábbis többen, egyszerre, nagyon sokan. Éreztessük, hogy elfogadhatatlan a lépés… De Zelei egyszer csak odalépett Matildhoz:

– Matild, maradj itt és védd meg az embereket!

Matild pedig többek között engem is megmentett… Így lettem átmeneti ideig gazdasági újságíró. J Sőt, hát a publicisztikáról akkor ugyan kiebrudaltak, de hirtelen kellett szerkesztő a gazdasági rovatra…

Zelei egyébként már korábban is segített, még a bombázások ideje alatt, 1999 tavaszán, ha nem is személyesen nekem, de a Képes Ifjúság szerkesztőségének. Nem állt persze semmiféle összefüggésben a NATO-légicsapásokkal, de pont azokban a napokban/hetekben ment tönkre a szerkesztőség egyetlen tördelésre alkalmas, Pentium számítógépének a merevlemeze. Mi akkoriban még 286-os gépeken írtuk a szövegeinket, WorldStarban (Magyar Szó, Képes Ifjúság) vagy Core-ban (Napló). Csak a tördelőknek adatott meg az a kiváltság, hogy Windowsban, „rendes” számítógépeken dolgozzanak. És ott állt a szerkesztőség hirtelen egyik-napról a másikra egy épkézláb komputer nélkül. Mivel épp bombázott bennünket a világ legnagyobb hadereje, teljes volt a szegénység, senki sem merte szórni a pénzét, nem találtunk hát adományozókat, aki meg segíthetett volna, az kerekperec nem akart. De ez egy másik történet…

Az interneten kiáltottuk világgá fájdalmunkat, és végül Kanadából jelentkezett valaki, hogy hát van neki a szekrény aljában egy régi lestrapált, leselejtezett, de még működő Pentium winchestere, amire már nincs szüksége… Ami az egyiknek szemét, a másiknak még drága kincs lehet! Úgy bizony… (Csak, hogy visszakanyarodjunk a népszerű közhelyekhez…) Néhány nappal később pedig már jelezte is, hogy egyik ismerőse utazik haza Budapestre, ha valaki be tudná várni a reptéren, hogy átvegye tőle, akkor elküldené vele a merevlemezt. Buzgó szervezkedés következett… Az Irodalom Visszavág szerkesztőségi köréből Csernus János, alias Janox, és Tomkiss Tamás ment ki érte Ferihegyre, aztán Zelei Miklós szervezte meg, hogy lejuttassa Szegedre, a Délmagyarország szerkesztőségébe, oda pedig már én buszoztam át érte Zentáról. Így történt hát, hogy kacifántos úton ugyan, de a tengerentúlról szereztünk egy friss hard disket a Képes Ifinek, és a lap továbbra is megjelenhetett…

S ahogy felfejtettük már, hogy hogyan és mikor, milyen kontextusban, milyen körülmények között használta Keszég Karesz a Schengen csúszva brillírozást, tulajdonképpen az egész párhuzam onnan jut most az eszembe – miközben ezt az ungvári kávémat hagytam szinte már teljesen kihűlni –, hogy Zeleinek is van egy rövid jegyzete (nyugodtan mondhatjuk ezt is brillírozásnak…) Schengen, illetve a schengeni határok témájára. Csak hát ő azt írta fel címnek, hogy A schengem. Az emléke előtt is tisztelegve, most három ilyen rövid írását (glosszáját?…) választottam ide, ebbe a szállodai előcsarnokba, hogy továbbindulásunk előtt (f)elolvasva még egy jót derüljünk rajta…

 

Demokrácia

 

Kukásautók karavánjai húznak. A magyar zászlókkal, pártjelvényekkel, virágfüzérekkel kicifrázott szemétszállító bendőkből visítás, ordítozás, szexsikolyok, durva szitkozódás, karneváli örömök, győzelmi üvöltés, veszekedés hallatszik, s mit ad isten, még verekedés is. Az autók oldalán boldog ígéretek. Mindegyik sorsunk közeli jóra fordulását hirdeti, az EU-logókból a háromtengerek morajlanak. A karavánok minden pártház előtt megállnak, markos legények több kuka forró virslit döntenek a gyomrukba, rájuk meg hordó söröket. A virsli pártbélbe van töltve, a sör viszont ömlik befelé. De ez aztán nem probléma. A kifinomult népi tapasztalat a sört tökéletesen meg tudja különböztetni. És a kukásautók indulnak is tovább. A szavazóhelyiségekhez érve a bejárathoz farolnak, s a népet az urnákba ürítik.

 

A schengem

 

Bajor Andor tiszteletére

 

De mi a franc bajuk van a magyaroknak a határokkal? A határoknak köszönhetik a magyarok, hogy nyolc országban élnek. Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában, Szerbiában, Horvátországban, Szlovéniában, Ausztriában és akkor ráadásul még Magyarországon is. Mégis folyton azon siránkoznak a magyarok, hogy szegényedne a világ, ha elfogynának a magyarok. És mennek Hollandiába, a tengerentúlra, lehet belőlük francia, német, amerikai, ukrán, román, szerb, horvát, szlovén, osztrák, szlovák, s azt azért talán még a magyarok se merik kétségbe vonni, hogy gazdagodik a világ, ha több szlovák, ukrán, román, szerb, horvát, szlovén, osztrák, francia, német meg amerikai van, miközben a magyarok életereje is nagyra nő, hiszen egyre kevesebb magyar tart el egyre több magyart.

Gazdagíthatnák a világot a magyarok is, lehetnének ők is mások, mint mindenki más, de akkor nem vethetné senki a szemükre, hogy ők nem mások, hanem magyarok. Hogy magukról a magyarokról ne is beszéljek. Amikor éppen a magyarok ordítanak fel, hogy ni, ott futnak a magyarok. Utánuk! És durr, adj a magyaroknak, mert ilyenek a magyarok. Elfogják a magyarokat a határon, a magyarok kezére adják őket, és ilyenkor nincs kegyelem a magyaroknak, mert a magyaroknál nincs kegyetlenebb nép a világon, ha magyarokról van szó. A magyarok ugyanis azt se tudják elviselni, ha valaki más, meg azt se, ha nem más.

Ilyen zavarodottak. A magyarok. Nem gondolják át magukat, és másoknak se hagyják, hogy átgondolják őket. Ez azonban csak abban az esetben volna igazi probléma, ha léteznének magyarok. Magyarok viszont nincsenek.

Mi, magyarok tudjuk a legjobban, hazudnak a magyarok, amikor azt állítják, hogy ők magyarok, másképp miért kaparna minden magyar magyart, tótot, románt, zsidót, svábot minden magyar bőre alatt. Jobb is távol tartani a magyaroktól a magyarokat, amíg beismerik, hogy nem magyarok, és akkor lesznek majd magyarok a magyarok.

 

Blitzkrieg

 

Ingyenbugyiszalon nyílt Pest-Budán, a Kossuth tér egyik műemléki ingatlanának földszintjén, ahol naponta több mint kétezerötszázan jutnak német ingyenbugyihoz. A menedzsment szerint ez nagyon biztató szám, mert nyár van, amikor sokan nem is hordanak bugyit.

A vidéki Magyarországról és a határokon túlról ingyenbugyivonatok robognak Budapest felé, koalícióban szervezik a sorbanállást, és ásványvizet, szendvicset osztanak.

Mielőtt az ingyenbugyizók megkapják terméküket, amelyhez ingyenmosópor is jár, nyilatkozatot írnak alá: tudomásul veszik, hogy bugyijukból a legforróbb pontokról nyolc sötétben látó minikamera közvetít minden rezdülést. Pucér testük látványával fizetnek az ingyenbugyiért! De hogy közvetlen ismeretségi körükben ne legyen semmi gubanc, az internetes oldalakhoz, amelyeken az ingyenbugyikból közvetített képek láthatók, csakis a Német Szövetségi Köztársaságban lehet hozzáférni. Csak német előfizetők kukkolhatják a magyar ingyenbugyi tartalmát, mivel az ingyenbugyiszalon tulajdonosai német üzletemberek.

Ingyenbugyiszalon és közönsége villámháborúban hódította meg egymást! Napi százezer német látogató fordul meg a magyar ingyenbugyiban, de a tulajdonosok arra számítanak, hogy forgalmuk jövő tavaszig megsokszorozódik. Őszre regionális ingyenbugyiszalon-hálózatot terveznek. Pécsett, Győrött, Szegeden, Debrecenben, Nyíregyházán, és Miskolcon nyomulnak.

 

Amikor Ungvár partjait még tenger mosta itt egykoron, emberi lény valójában akkoriban nem nagyon járhatott a környéken, s nem gyönyörködhetett a tengerpart feletti naplemente szépségeiben, szemével nem láthatta a parti sziklákon megtörő hullámokat, és szemfüles helyi gazdaként sem árulhatta sunyiban, mutyiban, okosba’ az otthon a mosókonyhában sebtében elkészített népszerű finomságot, minden gyermek kedvencét, hogy egy kis mellékes bevételt hozzon össze magának. Adózatlanul. S nem töprengett azon a vásárlója sem: És vajon mit szólna ehhez a NÉBIH[18]? Élő ember akkoriban még nem járhatott volna ezen a környéken sem.

A Pannon-tenger tízmillió évéhez képest ugyanis az anatómiailag modernnek mondott emberi faj – az összes alfajával együtt – „mindössze” röpke háromszáztizenötezer évvel ezelőtt tűnt fel a bolygónkon, és, good news, Boppers, ötvenezer évvel ezelőttről találtak a kutatók a modern emberi viselkedésre utaló, egyelőre legrégebbinek minősített, legrégebbiként meghatározott nyomokat. A modernség alatt persze ebben az esetben nem az okostelefon nyomogatására kell gondolnunk reggelente a nagyvárosi metrószerelvényeken zötykölődő tömkelegek áradatában… (Egy jó kis Brew Townt azért mindenkinek ajánlhatok a magam részéről ilyen esetekre!… akár tengerparti nyaralásra is…) Kimondhatjuk tehát nyíltan, egyértelműen és határozottan, ellentmondást nem tűrő hangnemben, de a tévedés esélyét is kizárva, hogy emberi szem a Pannon-tengert nem láthatta.

Vagy legalábbis ennek a lehetőségét nemigen valószínűsíthetjük…

– Igen, ezek nagyjából azok a dolgok, amiket egyszer ugyan elmondanak nekünk az iskolában, minden egymást követő nemzedéknek, sorjában, talán vissza is kérdezik, s akkor felelünk belőlük, megkapjuk rájuk a kis ötöskénket, négyeskénket, ketteskénket még az elemiben, alsó tagozaton, oszt paszta, de aztán nagyon gyorsan el is felejtjük, csak nagy általánosságokat, közhelyeket viszünk tovább belőlük a későbbi életünkre – érveltem tegnap este még csomagolás előtt megboldogult apósomnak, a derekamra tekert törölközőbe csavargózva, ahogy kiléptem a szállodai fürdőszobánkból. – És nem is nagyon igyekeznek mindezt a fejünkbe verni, szimplán csak ledolgozza pedagógus és nebuló egyaránt…

Nos, ím, Kárpátaljára kellett jönnünk ahhoz, hogy útitársakból szobatársakká is váljunk. Avanzsáljunk!

– Ne haragudj, szólíthatlak Zimmer Ferinek?

– Cicuka, nem kéne!

Avanzsáltunk hát egyet előre a ranglétrán…

A Pannon-tenger mélysége, amennyire én emlékszem azokból az időkből (no, de melyekből is?… hát, amikor nekem kellett megtanulnom az elemiben…), helyenként az egy kilométert is elérte, és nagyjából a Kárpátok ívétől az Alpok keleti nyúlványaiig, illetve a Dinári-hegységtől a Szerb-érchegységig terjedt. Ezt földrajzi szempontból még tudjuk követni, be tudjuk lőni valahogy? Mert, ha igen, akkor itt kell még majd hozzátennünk azt is, hogy szigetként emelkedett ki belőle – mint manapság az Adriából Hvar és a közeli Šćedro – a Mecsek, a Bakony, valamint több más hegység, köztük a Fruška Gora, vagyis a Tarcal. Ha a mellékelt térképünkre pillantunk, azt kell látnunk, hogy abban az időszakban nemcsak Ungvár mai földrajzi helye (de még Ungvár nélkül, az Ungvár előtti időkben…) – s ilyen megközelítésben akár hanyagolhatjuk is a koordinátákat és koordinátarendszereket itt és most, az északi szélesség negyvennyolcadik fokán (48° 37’), s a keleti hosszúság huszonkettedik fokán (22° 18’) –, szóval nemcsak Ungvár, de Pozsony, Bécs, Budapest és Miskolc is tengerparti városnak minősült akkoriban, valamint egy-egy szigeten épült meg Pécs és Belgrád. Tízmillió évvel ezelőtt a Pannon-tenger a mai államhatárokhoz viszonyítva belesett Ukrajna mellett még Szlovákiába, Csehországba, Ausztriába, Szlovéniába és Bosznia-Hercegovinába is, hajózhatóvá tette Horvátország északi részének csaknem az egészét, s Magyarországon is csak néhány (elenyésző kiterjedésű…) északi-északkeleti térség maradt tőle szárazon, de víz alatt tartotta a mai Vajdaság egészét és elérte szűkebb Szerbia (vagy Szűkebb-Szerbia…) északi régióját, illetve elárasztotta Románia északnyugati megyéit is. Víz alatt volt tehát Zágráb, Eszék, Újvidék, Szabadka, Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Szeged, Kecskemét, Székesfehérvár, Debrecen, Nyíregyháza és Győr is, hogy csak a mellékelt térképünkön jelölt településeket soroljam itt most sebtében. Mert mennyivel egyszerűbb így, mint a magam fejével gondolkodni! De mindez azt jelenti, hogy víz alatt volt bizony Zenta, Ada, Kanizsa, Topolya, Bácskossuthfalva, Adorján, Oromhegyes, Péterréve, Pecesor, Zombor, Baja, Csáktornya, Pándorfalu – vagyis a népszerű osztrák bevásárlófalu, Parndorf –, és egyébként Sopron meg Barcs is. Felsőhegy, Kishegyes, Feketics, Lázárföld és Nagybecskerek… Zimony, Újlak és Kerkabarabás… Zalakaros, Vásárosnamény, Inđija…

Könnyen lehet hát talán – s engedjük meg magunknak most ezt a feltételezést –, hogy mégis van valami szerencsés mellékzöngéje annak is, hogy emberi szem nem láthatta ezt a borzadályt…

Ennyi elárasztott települést egymás tövében, úszva-búvárkodva sokszor tulajdonképpen csak alig néhány karcsapásnyi távolságra egymástól. Felkészül Hosszú Katinka és Kapás Boglárka! Hajrá, lányok! Hajrá, magyarok!

Hajrá Muhari Eszter! Hajrá Kőhalmi Emese! Hajrá Kamera[19]! Hajrá Szalai Attila! Hajrá Kovács Bozsidár! Hajrá Janics Natasa, vagy éppenséggel Nataša Janić! Hajrá Czibula Ilona és Czibula Krisztina! Hajrá Magyar Zoltán!

Hajrá Valter Attila! Hajrá Szenes Bettina! Hajrá Varga Zoltán! Hajrá Sinkó Panna!

Hajrá Igali Diána (1965–2021), hajrá Kolonics György (1972–2008), hajrá Grosics Gyula (1926–2014), és ti mind, ott a mennyei válogatottban!

Legalábbis a mai viszonyainkhoz szokott emberi szem nem láthatta ezt a borzadályt. Nem.

A Pannon-tenger igazából a korábbi Paratethys-tengernek és a Tethys-óceánnak volt afféle örököse. Visszamaradása. Leszármazottja… Boldog őse! Jogutódja… A bolygónkon ugyanis akkoriban még csak két földrész, úgynevezett szuperkontinens létezett – Laurázsia és Gondwana (de esküszöm, olyan nevek ezek, mintha Középföldéről, Narniából, Panemből, Terabithiából vagy Westerosról csöppentek volna ide most sebtében ebbe a sorsszerű szállodai fürdőszobánkba, ahol vélhetően nem zártam el rendesen a csapot… egy csöpp Laurázsia, két csöpp Westeros, három csöpp Középfölde… és derékfájós sztalagmitként hamarosan akár Roxfort is felépülhet itt… vagy a panemi Kapitólium… ez az Ungvár, a mi Ungvárunk tehát a csodák földje… de akkor legalább majd Roxmortsban is benézhetünk egy jó pofa mézsörre a Három Seprűbe…) –, mit is akartam mondani? Tehát még csak két földrész létezett ezen a bolygón, amikor a Tethys-óceán, valamikor a paleozoikumnak is nevezett földtörténeti ókorban, úgy négyszázkilencvenmillió évvel ezelőtt kialakult. Laurázsia volt északon, Gondwana délen…

– El tudsz te képzelni egy akkora földrészt, amelyik magában foglalja az egész Antarktiszt, Dél-Amerikát, Afrikát, Madagaszkárt, Ausztráliát, Új-Guineát, Új-Zélandot, az Arab-félszigetet és Indiát? – emeltem kérdőn a tekintetem megboldogult apósomra, miközben könyékig elvesztem az utazótáskámban, arcszeszt keresve a borotválkozáshoz.

A Tethys-óceán bolygónk akkori két őskontinensét választotta el egymástól. Nomármost magamtól immár én sem tudnám megmondani, hogy mit is jelent a „paleozoikum karbonidőszaka” (ilyenről, ennyire részletesen azért még a suliban sem tanultunk…), s bár igazából a Pannon-tenger felfedezéséhez nem készülnek modern és naprakész, újabb és újabb kiadásra folyamatosan frissülő útikönyvek – még az egyébként bevállalósként megismert Lonely Planet sem kecsegtetett ilyen kiadvánnyal –, indulás előtt természetesen utánanéztem néhány részletnek, apróbb érdekességnek. Szóval háromszázmillió évvel ezelőtt bolygónk szárazföldjei mind egy nagy tömbben voltak, Schengen csúsztak azok is, szabad volt az átjárás köztük száraz bokával – államhatárok nem lévén, behelyettesíthetjük ezzel az útlevélkezelést; ha nedves a zoknid, a szigorú határőrök visszafordítanak, ha száraz lábbal át tudsz kelni és még a cipőd is szép fényes marad, akkor jöhetsz. A tudósok persze csak utóbb nevezték el ezt Pangeának[20], amelynek partjait a Panthalassza össztenger, őstenger mosta. Ám ennek turistabolondító strandjairól azonban, felettébb sajnálatos módon, nem került képeslap megboldogult apósom gyermekkori gyűjteményébe…

A Tethys-óceán pedig gigantikus tengeröbölként mélyült be Kelet felől a Pangea északi és déli része, vagyis Laurázsia és Gondwana közé. Ne vesszünk el a részletekben, hiszen bárkinek, akinek mindezzel már sikerült volna felkeltenünk, felcsigáznunk, felpörgetnünk, maximumra járatnunk az érdeklődését, úgyis ott van az okostelefonján a Wikipédia, rögtön a Brew Town apró kis ikonja mellett, hüvelykujjnyújtásnyira.

S bizony India volt az oka mindennek!

– Állítsátok meg Indiát!

De akkoriban még nem adatott egy tettre kész Gandhi, nem volt, aki sómenetet szervezzen, és senki sem akadt, aki megállíthatta volna vándorútján, amelyen ez a mai szubkontinens bizony nemcsak a házak alaprajzát vizsgálta volna meg szakszerű alapossággal a homlokzat mögött, hanem az emberek lelkét is – ha lettek volna már – a szavaik és a cselekedeteik mögött. De a kalandtúrára kelt India figyelt bizony az egyszerűre, a mindennaposra is – mert annak is titka van! –, amikor mintegy ötvenmillió évvel ezelőtt lehasadt Gondwanáról, majd észak felé nekinyomódott a mai Eurázsiának és felgyűrte, mint a zsírpapírt, a roppant magasságokba emelkedő Himaláját és a Tibeti-magasföldet. Így pedig – mivel a tektonikus mozgások ily mérhetetlen gátakat emeltek – a Tethys-óceán keleti része lényegében megszűnt létezni. Annak aztán, mint a régi viccben a krokodilnak, annyi volt…

Mindezt természetesen a nyugati rész sem nézhette teljesen tétlenül, ölbe tett kézzel, mintegy hanyatt dőlve a foteljében egy tál pattogatott kukoricával a karjában, hanem irigységében sebtében nekinyomult, nekirongyolt Eurázsiának (már amilyen iramban a tektonikus lemezek szoktak megiramodni… a csiga meg csak huss… hiszen mégiscsak évmilliókról beszélünk…), s ezzel a Tethys-óceán mélyén felhalmozódott üledéket a két kontinentális lemez satujába szorította. Igen, valóban a Richter-skálát megszégyenítő földrengési tevékenységet idézhetett elő mindezzel, de hát vajon ki is törődhetett volna akkor még ezzel… Kinek az ünge is lehetett volna? Az üledék meggyűrődött és lánchegységekké tornyosult fel… Miocén kornak nevezik a tudósok – meg persze a szigorú tanárnéptársak is a szocialista önigazgatású oskolákban – a huszonhárommillió évvel ezelőtt kezdődött és nagyjából öt és fél millió esztendeje lezárult időszakot. Ekkoriban volt a legaktívabb az alpi hegyképződés. Vagyis ekkoriban alakultak ki az Alpok, a Dinári-hegység, a kis-ázsiai Taurosz-hegység és az észak-iráni Elburz – mindezek tehát a nyugati rész felelőtlen nyomulása következtében –, s ezekkel a fondorlatokkal sikerült leválasztania a Tethys-óceánról annak északi részét, létrehozva a Paratethys-tengert, amely afféle beltengerként hullámzott a franciaországi Rhone folyó völgyétől – a mai Bajorországon, a Kárpát-medencén, a Kárpátok északi és keleti előterén, az Észak-Balkánon, a Fekete-tenger, illetve a Kaszpi-tenger medencéjén át – Közép-Ázsiáig. Eddig világos?

Akkor jó, mert holnap visszakérem…

De tényleg… Animációs videót kellene készíteni erről a mesterséges intelligencia alkalmazásával, felhasználásával, hogy minden áttekinthető, átlátható és könnyen értelmezhető legyen, mert így elbeszélve persze könnyűszerrel belezavarodhatunk a részletekbe. Csak jól kell hozzá promptolni, és már megy is… És már kész is az egész! És egy kukkot sem tudunk majd másnap a feleltetésnél közérthetően visszamondani… Márpedig az érdemjegyeink múlhatnak rajta! Hiszen még javában tartott ez a bizonyos miocén, amikor a Paratethys-tengerből lassan, de biztosan, és cseppet sem sietve, nem siettetve az eleve elrendeltetett fejleményeket, nem erőltetve semmit, nem erőszakoskodva, nem tolakodóan, nem ellenkezve a sorsukkal, de egymás nyomában mintegy libasorban haladva újabb és újabb hegységek emelkedtek ki, köztük a Balkán, a kis-ázsiai Pontuszi-hegység és az Anatóliai-fennsík, a Kaukázus, valamint a Kárpátok, pontosabban előbb csak az Északi- és a Keleti-Kárpátok, amelyek hatalmas íve leválasztotta a Paratethysről a Pannon-tengert. Mit is mondhatnánk valójában? Így hát a mai Kárpátaljának a Pannon-tenger létrejöttében, kialakulásában is jelentős szerepe volt.

– Ezúton is köszönjük! – harsogtuk tegnap este még duettben megboldogult apósommal, fent, a szállodai szobánkban, én pedig közben máris ablakot nyitottam, mert már itt is tilos a dohányzás (hát igen, cseppet sem előnyösek ezek a nemzetközi trendek a hétköznapi életünkre nézve…), de az emeletről kihajolva mégis elszívtam egy cigit, ha szabad, ha nem, az esetleges lelepleződés kockázatát is vállalva, ennél alább én bizony nem adom.

Végül is, nem vagyok sem Gazprom-, sem Lukoil-vezér, így hát viszonylagos biztonságban tehetem…

A Pannon-tenger kialakulása után kezdetben összefüggő víztömeget alkotott a későbbi bajor területeken hullámzó ugyancsak sós vizű részekkel, az időközben létrejött Égei-tengerrel, és az akkoriban formálódó Adriai-tengerrel is. A hegyképződéseket is előidéző tektonikus mozgásokat, a földrészek öncélú kalandozását, vándorbotot a vállukra vetve[21], tényszerűen és bizonyíthatóan, akár bíróság előtt is tanúskodva – egyfajta kötelezően behajtandó alkotmányos költségként[22] –, afféle elmaradhatatlan, s ennek megfelelően igencsak heves vulkáni tevékenység kísérte…

Márpedig amerre a tektonikus lemezek elhaladtak, lávafolyamok jelezték útjukat.

A maguk mögött felégetett hidakat…

(Látta itt errefelé valaki a Kwai-folyót?… Nem, akkoriban még semmiképp…)

S bár a korabeli vulkanikus tevékenységnek a mai Kárpátalja területén is fontos nyomait tárták fel a szakemberek az elmúlt évszázadokban a különböző kutatások során, mi most mégis – lezser figyelmetlenséget színlelve – hanyagoljuk ezt. Bolygófordulták és esztendők millióira mondjuk inkább azt, csak lazán, ugyancsak duettben, hogy „majd hamarosan” a hatalmas Déli-Kárpátok, illetve a Szerb-érchegység feltornyosulása bizony déli irányból is elzárta a Pannon-tengert, amelynek időközben az északnyugati kijárata is megszűnt, s ennek következtében teljesen zárt beltengerré változott, a napjai (évmilliói…) tehát onnantól már meg voltak számlálva.

Akárhogy és akármennyire gyászoljuk is azonban most a Pannon-tengert, én egyelőre még szögre (vagy csapra…) akasztanám az evezőlapátokat, nem kell egyből a hullámok közé csapnunk, hogy Ungvárról Csapra evezzük… Vagy valami ilyesmi. Még ha egy teljesen zárt beltengeren kajakozunk is épp megboldogult apósommal.

Én egyelőre még Zelei Miklóshoz[23] – akire ugyancsak vonatkozik az a megállapítás, hogy saját szemével sohasem láthatta a Pannon-tengert – szeretnék visszakanyarodni. Úgy tartják róla ugyanis, hogy szókimondó volt, én viszont inkább úgy mondanám, hogy minden körülmények között egyenes ember. Nem az típusú, akiről úgy nagy általánosságban azt mondanánk, hogy „ami a szívén, az a száján”, nem… Ennél ő sokkal megfontoltabb volt. És átgondoltabb is ugyanakkor. Kifinomultabb. A beszélgetéseiben, véleménynyilvánításaiban mindig tudta jól, hogy mit akar, előre eldöntötte, és nyíltan, egyértelműen fogalmazott, semmi köntörfalazás, semmi szépítgetés, semmi széplelkűsködés. Ha egyszer elküldött a picsába, akkor tudhattam magamról, hogy megérdemeltem… Vettem a kalapom, és már indultam is, ahogy korábban, még Újvidéken, a régi szép naplós időkben Keszég Karesz esetében is. Satrincára. Vagy bárhova máshova, ahol épp esedékes volt egy ilyen találkozó… Kettejük között talán csak annyi volt a különbség, hogy Karesznek könnyen eljárt a szája ilyen útilapukkal, szinte spontán dőlt belőle az ilyesmi, Zeleit viszont mintha megviselte volna, neki külön készülnie kellett rá, lelkileg és testileg egyaránt.

Mert a lelke mélyéről jött ez is…

Onnan kellett előbányásznia.

S ugyanilyen volt közéleti szerepvállalásában, publicisztikájában, és egyéb megnyilvánulásaiban is. Elsősorban egyenes. Szükség (rászorultság…) esetén persze a tiszteletkörüket megfutotta ugyan, illetve szépíróként tudott nagyon is finoman, érzékletesen, költőien, átszellemülten, ihletetten fogalmazni, ha kellett, de az sem volt tőle kíméletesebb. Írásban is szigorúan és következetesen szólalt meg. S közösségben, közéleti szereplőként, élő beszédben is mindig ugyanolyan célratörően és egyenesen nyilatkozott.

Így például volt Zeleinek 2006 nyarán egy – utóbb már body artnak mondott – remekbe szabott performance-a. Bár én ezt sokkal inkább spontán kifakadásnak mondanám – s akkor akár már az akcióművészet tárgykörébe is sorolhatnánk –, de ezt most talán mellékesnek is tekinthetjük. Sokkal fontosabb, hogy Varga Klára írt erről egy rövid összefoglalót a Magyar Nemzet 2006. augusztus 29-i számában, vagyis alig két nappal az eredeti akció után:

 

Performance-szal a cenzúra új formái ellen

 

Az író, költő többnyire csendes emberfajta. Ritkán pörlekedik nyilvánosan, inkább nekiül, megírja, az alkotás birodalmába emeli, ami a bögyében van. Legyen utána a mű akár a fióké, jelenjen meg folyóiratokban, méltatlanul visszhangtalan, néhány száz vagy egy-két ezer példányos könyvekben, amelyek azután alig-alig jutnak el az olvasóhoz.

 

A Kelenföldi pályaudvar közelében, az Igmándi utca és a Péterhegyi út sarkán az Alexandra Könyvkiadó óriásplakátján Vámos Miklós író heverészik valami stégfélén vagy hajópadlón, s azt üzeni a szemlélőnek, hogy ő speciel így, pontosan ebben a kifacsart, ám inkább fotogén pozitúrában, és pontosan ezzel az ajka körül játszadozó kacér mosolykával szokott olvasni. Nem is világos egészen, mi történik a képen: az Alexandra Kiadó villog Vámossal, vagy Vámos kelleti magát mint az Alexandra kegyeltje.

Zelei Miklós író, költő, szerkesztő, akinek a nevéhez olyan kiváló szociográfiai művek fűződnek, mint például a 2000-ben kiadott A kettézárt falu című kötet vagy az idén megjelent, A 342-es határkő című könyv, mivel arra lakik, nap nap után az óriásplakát előtt megy el, s olyankor percekig kénytelen szemlélni, akarja, vagy sem. Vasárnap elunta az egészet, úgy, ahogy van. Alsógatyában kiállt Vámos elé, és lefényképeztette magát, s utóbb a fotón hasára montírozta az alábbiakat: „Én is szeretnék olvasni. Én is szeretnék látszani. Én is szeretnék vanni. Zelei Miklós 15 kötetes író.” S aztán az interneten szétküldte a képet sokak okulására, mások örömére, s az eddigi visszajelzésekből ítélve – a legtöbbek vihogására.

Mint mondta, ez élete első performance-a, amelyre azért szánta el magát, mert ez az óriásplakát éppen azok elől takarja el a kultúrát, akiknek szól. Idézett egy régi mondást is, amely szerint amekkora a médium, akkora az üzenet, s ez az üzenet meg a hozzá hasonlók sokak elől elfogják az igazi kulturális láthatárt.

Személy szerint nem Vámossal vagy az Alexandra Kiadóval van gondja, sokkal inkább azzal, ahogyan, amilyen struktúrában ma a kultúra világában zajlanak a dolgok, aminek eredményeképp az értékes művek java része nem jut el a közönséghez, mert a kiadó nem megfelelően adja azokat ki, mert a terjesztő nem terjeszti, mert a média nem foglalkozik vele, míg közepes tehetségek rendre hatalmas hátszelet és médiapublicitást kapnak. Ami a kultúrában zajlik, ugyanaz, mint ami a politikában történik: ott is ritka tehetségtelen emberek láthatók az élbolyban. Mára oda jutottunk – mint mondta –, hogy mindenki ki van akadva.

Míg Vámos alakja a plakáton ragyog, mint sárkányon a pikkely, más alkotók helyzetét, különösen a vállalkozókat szeptembertől sújtó szigorítások után, jól szemlélteti a fotón Zelei saját, a szó szoros értelmében legatyásodott alakja. Mint mondta, most következett be az, hogy aki az írásra tette föl az életét, az végképp ellehetetlenül. Már nem arról van szó, hogy egy kicsit rosszabb, hanem arról, hogy elfogyott a levegő. Ami zajlik, és ami a legváltozatosabb módokon úgy jelenik meg a nyilvánosság előtt, mint például ez a plakát, az a cenzúra számos új formája. Amekkora eget eltakar a plakát, annyit cenzúráz is. Mindezekért szánta el magát a fényképezkedésre.

Arra a kérdésre, hogy szerinte az írók, költők, filmesek, zenészek, akik naponta megélik, hogy bizony még most, a szabad világban sem nekik áll a zászló, nem tehetnének-e többet magukért, azt felelte: aki alkotó ember, és alkot, az már éppen eleget tesz manapság, hiszen ez a dolga. Az alkotó embert épp az teszi kiszolgáltatottá, hogy amíg létrehoz valamit, mások inkább szervezik a karrierjüket. Mint mondta, a legtöbb író, költő nem hívná fel a figyelmet a mai állapotokra ilyen formában, de ő az az írói alkat, aki ezt megteszi. Zelei, akinek döntő szerepe van abban például, hogy a kettészakított kárpátaljai magyar falu, Szelmenc két része között a múlt év végén, hosszú évtizedek huzavonája után határátkelőhely jöhetett létre – nem tart attól, hogy mostantól ő lesz a „jópofa, pocakos, gatyás” író, tudja kezelni a helyzetet, ha netán performance-ával foglalkozna a média. (Varga Klára: Performance-szal a cenzúra új formái ellen, Magyar Nemzet, 2006. augusztus 29.)

 

Mint Varga Klára is írta, Zelei szétküldte ezt a képet sokak okulására, mások örömére, s a korabeli visszajelzésekből ítélve, a legtöbbek vihogására – így tehát akár elektronikus képeslapnak, e-cardnak is tekinthetjük –, s bizony én is a címzettek között voltam; így utólag is az enyém a megtiszteltetés. J Nagyon emlékszem még arra a napra, amikor befutott tőle az e-mail. Nem is tudnám megmondani most így hirtelen, hogy a vihogók közé tartoztam-e, vagy sem, de szerintem – talán mégis inkább nem. A döbbenetre emlékszem, amikor megnyitottam a fájlt és megláttam a képet. Azt a képet, amit most nem tudok itt mellékelni, mert sokáig, hetekig kerestem, kutattam utána, de egyelőre nem találtam meg. Egészen biztos, hogy valahol még megvan (mert soha semmi ilyesmit nem szoktam véglegesen/végérvényesen kitörölni…), tehát valahonnan egyszer még majd elő is kell kerülnie, de addig mással kell most beérnünk…

Az eredeti fénykép ugyanis, amit Zelei 2006-ban szétküldött, nem azonos azzal, amelyik a még mindig működő, a halála után is fenntartott, bár csak ritkán frissített honlapján elérhető. Az e-mailben megkapott változatban még nem szerepelt Ady Endre (1877–1919) és Babits Mihály (1883–1941) fotója, sem az erre vonatkozó felirat, miszerint „Ady és Babits olvas”. Ezt csak utólag montázsolták bele, amikor Zelei vélhetően finomítani akarta a body art profán módon direkt jellegét és a dokumentáció képi megjelenítését (megjelenülését… kivetülését…), másrészt pedig minden bizonnyal nyomatékosítani is szerette volna ezzel az üzenetét. A vihogók karának elcsendesítésére… A duzzogók és a (quasi… kvázi…) megbotránkozók megnyugtatására, kiakolbólintására, megdelejezésére. Zajuk és zsivajuk eltompítására, voluméjének letekerésére. S ugyanakkor a performance mondanivalójának (naravo učenije…) felhangosítására. Valószínűleg mindkét tekintetben bejött neki a számítása, szó se róla, s éppen ezért én sokkal inkább szerettem volna itt és most, utazásunknak ezen a pontján, inkább az eredeti változatot megmutatni megboldogult apósomnak. Mert az az igazán punk! De egyelőre nem találom… Ám ami késik, nem múlik – hogy egy közhely harsogását is megengedjem magamnak.

Sok-sok fájlt kell még majd rendszereznem – több számítógépen és még több mindenféle adathordozón, plusz néhány felhőben is ma már –, illetve az egyszer már rendszerezetteket is újra átnéznem, hogy az eredetit megtaláljam, s addig bizony ezzel a helyettesítővel[24] kell beérnünk.

Viszont 2006 több tekintetben is egy érdekes, izgalmas esztendő volt; s nem is csak a magyar belpolitikában. S nem is csak a kiszivárgott őszödi beszéddel, vagy a Budapest utcáin tapasztalt könnygáztúltengéssel, tömegoszlatással, gumilövedékkel, lovas rendőrök támadásával a tüntetők ellen, úgy is, mint kardlapozással, no és persze a körúton az Erzsébet tér irányában grasszáló, a villamosmegállónál az útjába eső óriásplakátokat letaroló régi, muzeális darabnak is mondható valódi tankkal. Hiszen az év elején, valamikor januárban, amikor két interjút is készítettem Zelei Miklóssal, még mit sem sejthettünk erről. Az ő javaslata volt, hogy a Centrál kávéházban találkozzunk, a Ferenciek terén – pedig akkor nekem még halvány segéd fogalmam sem lehetett arról, hogy a lányom egyszer még majd oda jár iskolába, a szomszédos Reáltanoda utcába –, és ez gyakorlatilag egy hosszabb beszélgetés volt, amelyikből úgy lett aztán két interjú, hogy két részben írtam le és két részben jelent meg, egymástól függetlenül. De ugyanakkor rögzítettem mindkettő anyagát egy véget nem érő dialógusfolyamban. Akkoriban már nem kazettákat használtunk, hanem digitális diktafont, s a felvétel elején még hallatszik is, ahogyan Zelei megkérdezi tőlem, mennyi, milyen hosszú felvétel fér rá, én pedig leolvastam a kijelzőről, hogy két óra és negyven percnyi szabad helyünk van.

– Rengeteg, rengeteg… – vágta rá erre Zelei.

Az elmondottakból is látszik, hogy a régi hangfelvételt azóta is őrzöm[25]. Sajnos, azonban nincs meg belőle két óra és negyven percnyi anyag, csupán tizenkilenc percnyi beszélgetés, és nyilvánvalóan kihallatszik belőle, hogy azon a ponton vágtam el valamilyen hangszerkesztő szoftverben – emlékeim szerint akkoriban ilyesmire még kizárólag a Sound Forge-ot használtam –, ahol a két leírt és nyomtatásban is megjelent interjú anyaga is véget ért. Hűűű… pedig mekkora érték lenne ma már, ha a leíratlan részletek is meglennének!

– Még majd keresgélek ezügyben is… – dünnyögöm most a volán mellett ülve megboldogult apósom felé.

Kifürkészek kocsink ablakán.

 

Szelmenc itt és Szelmenc ott…

Zelei Miklós író az Ukrajna és Szlovákia közötti határnyitásról és annak előzményeiről

 

„Több mint hatvan év után ismét átjárhatnak az egykori Szelmenc egyik feléből a másikba az emberek, miután pénteken átkelőt nyitottak a szlovák-ukrán határral kettévágott, zömében magyarok lakta faluban. A szlovákiai Nagyszelmenc és az ukrajnai Kisszelmenc közötti határátkelő megnyitását Csáky Pál, a szlovák kormány miniszterelnök-helyettese úgy értékelte, hogy Ukrajna új ablakot nyit Szlovákia és az Európai Unió, az Európai Unió és Szlovákia pedig új ablakot nyit Ukrajna felé. Egyben megszűnik a határ mindkét oldalán élőket sújtó tarthatatlan állapot. A községet 1944-ben egyik napról a másikra szelték ketté. A falu nyugati fele Csehszlovákiához, a keleti pedig a Szovjetunióhoz került” – jelentették a hírügynökségek tavaly, az év utolsó napjaiban.

 

S ha nem is egyesült újra az egykor egységes település, legalább átjárhatóvá vált a két részét egymástól elválasztó határ.

Az alábbi párbeszéd szereplői a határ két oldalán állnak:

– Éviék jól vannak. Kétéves a gyerekük.

– A fiatal Sanyi, ha tud, eljön. Nem, ő nem, már egy éve meghalt.

– Te vagy az, Béla? Rossz a szemem, nem látok odáig.

– Kaptam munkát Ungváron, jól vagyunk.

Ezekkel a sorokkal idézte fel Szigethy András a Népszabadság 2000. április 22-i számában a néhány nappal korábban Kisszelmencen és Nagyszelmencen, a 342-es határkőnél tartott könyvbemutató eseményeit. Az akkor bemutatott, A kettézárt falu című dokumentumregény szerzője Zelei Miklós író, újságíró, akinek a napokban jelenik meg új kötete ugyanebben a témában A 342-es határkő címmel. A könyv kiadója, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség a Magyar Kultúra Napjára, tehát január 22-re időzítette a könyv megjelenését.

Zelei Miklós már évek óta a téma egyik legodaadóbb kutatója és dokumentálója, s ezzel a tevékenységével nemzetközi hírnevet is szerzett magának.

 

■ Hogyan találkoztál először ezzel a témával? Hogyan figyeltél fel egyáltalán arra, hogy létezik Szelmenc, ez a kettézárt falu?

– Valamikor a kilencvenes évek elején volt a két Szelmencről egy nem túl jó kisfilm, tudósítás a Panorámában, amit én mégsem neveznék dokumentumfilmnek, inkább talán hosszabb riportfilmnek. Érdekes módon azonban ezt sem láttam, csak hallottam róla. Ennek nyomán mondtam: megnézem én ezt a falut. Van egy barátom, Bedő Árpi, aki egyébként informatikus, számítástechnikával foglalkozik, s akivel abban az időben időnként elmentünk kirándulni olyan helyekre, ahol korábban nem nagyon jártunk, vagy ha jártunk is, akkor is maradtak ki részek, ahová még érdemes lett volna elmenni. Ez a kettévágott Ungvidék, amelynek egyik része ma már Szlovákiához, korábban Csehszlovákiához tartozott. A másik fele átkerült a Szovjetunióba, most pedig Ukrajnához tartozik. (Szelmenc itt és Szelmenc ott… – részlet; Magyar Szó, 2006. január 21.)

 

Különleges érdekesség, hogy Szelmencen a falu két része – Nagyszelmenc és Kisszelmenc – két külön időzónához tartozik. A településnek ma már az Európai Unióhoz tartozó területén a közép-európai idő a hivatalos, odaát, a határ túloldalán pedig a kijevi. Mindössze egy órányi eltéréssel… De ahogy Kárpátalja szinte egészén, úgy Kisszelmencen sem igazán vesznek erről tudomást az emberek. Ők még mindig a régi berögződéseik (vagy a szüleiktől és nagyszüleiktől, talán a dédszüleiktől örökölt berögződések…) szerint élnek. Náluk ugyanakkor van reggel, amikor nálunk. És náluk ugyanakkor van este is, amikor nálunk. Sokszor láttam kiírva Kárpátalja különböző településein, akár boltok, üzletek, vendéglők ajtaján a munkaidőnél, akár mindenféle rendezvények kezdési időpontjánál, hogy „közép-európai idő szerint”. Egy olyan fontos figyelmeztetés ez, amelyik szinte bárhol máshol a világon felesleges volna, itt mégis van jelentősége, mert meghatározza az emberek történelmi kötődéseit is, és valamilyen módon a nemzeti identitásnak is szerves része.

Kicsit félrevezető a szememben azonban az is, hogy sokszor nevezik Szelmencet – Kisszelmencet és Nagyszelmencet – ikerfalunak. Nem, Szelmenc szerintem nem ikerfalu. Ez egy település, akármilyen határ húzódjon is keresztül rajta. A kellős közepén. Vasfüggöny vagy Schengen. Egy kettévágott település. De mindenképpen egy!

Kettézárt falu.

De olvassuk csak tovább a 2006-os interjút, vagyis a Zelei Miklóssal a Centrál kávéházban folytatott beszélgetésünk első részét:

 

■ Hogyan látod ezt a fajta kettévágottságot?

– Ahogy haladunk, ugye, földrajzilag fölfelé, átkerülünk a Bodrogközbe, amelynek egy része, Felső-Bodrogköz ugyancsak Csehszlovákia része lett, s csak az Alsó-Bodrogköz van Magyarországon. Ugyanúgy, ahogy Észak-Bácska is ott van a Baja környéki részen, Dél-Bácska pedig Szerbia és Montenegróhoz[[26]] tartozik. De említhetném Dél-Jement és Észak-Jement is… A ketté-, vagy többfelé vágottság nemcsak magyar metafora, hanem világméretű jelenség. Érdekes módon az emberiség úgy szervezi a boldogulását, hogy igyekszik mindent többfelé vágni, s amikor ez sikerül, akkor elkezd harcolni az egységesítésért. Nagyon sok pénz megy el erre, de biztos, hogy közben munkahelyet is teremt.

1994. szeptember 4-én voltunk Nagyszelmencen. Ott rögtön végigsétáltunk a falu főutcáján, mert jószerével csak ez az egy utcája van. Van még egy kikanyarodó kis utcácskája is, de az rögtön ki is megy a faluból. Ott álltunk a sorompónál, s egy eleven, valódi vasfüggönyt láttunk magunk előtt, ami egy szlovákiai magyar lakóház kerítése mellett futott. Megdöbbentő volt, hogy ilyen létezhet. Akkor én rögtön eldöntöttem, hogy meg fogom írni ezt a történetet.

 

■ A határ túlsó oldalán, Kisszelmencen mikor jártatok?

– Másnap. Egészen korán átmentünk a kisszelmenci részre, ahová sokáig még csak igen nagy kerülővel lehetett eljutni. De sokat köszönhetek ezeknek a kerülőknek, mert közben rengeteg tapasztalat gyűlt össze. Amit tehát veszít az ember, azt valamilyen módon vissza is nyeri. Volt, amikor kellett várakozni, s volt, amikor nem, mert sikerült megszervezni, hogy valaki értem jöjjön, átvigyen – mikor hogy. Amikor várakozás közben ezekben a sorokban nézelődik az ember, nagyon sok érdekes dolgot lát.

Kisszelmencen is megnéztem, hogy ott mi van. Nyilván, hogy a szovjet és a posztszovjet világban sokkal izgalmasabb volt az élet. Az igazán vad dolgok akkor történtek.

 

■ Téged korábban is foglalkoztattak a szociográfiai témák, ennek a kérdésnek azonban igen sok politikai vetülete is van. Te melyik részét tartod a legfontosabbnak?

– Én ezt a dolgot nem tartom szociográfiának. Számomra a legérdekesebb az, hogy ezek a szerencsétlen emberek ezt az egészet kibírták, s nemcsak, hogy megőrizték a humorukat, hanem az még fejlődött is. Nagyon keserű, de nagyon egészséges humorral szemlélik a saját, de a világ történetét is, saját történetük összefüggéseit a nagy történelem eseményeivel. S azt is, hogy pont rájuk volt szüksége a világpolitikának ahhoz, hogy jól érezze magát, s a békeszerződésekre az utolsó pecsétet is ráüsse. Ezt úgy kell érteni, hogy aki abban a pillanatban éppen Kisszelmencen volt, soha többet haza nem mehetett Nagyszelmencre. Volt kisgyerek, aki átment a nagymamához, és negyven év múlva látta viszont a túloldalon rekedt családját. Rengeteg rémtörténet van ebben.

 

■ A helyi hatóságok mennyire nehezítették meg a dolgodat, mennyiben akadályoztak illetve segítettek?

– Nem akadályoztak. Nyilván nem örültek neki a különféle szervek, amelyek fölfigyeltek erre, de különösképpen nem akadályoztak. Egy másik rendszerhez, egy másik államalakulathoz kötődött mindaz, amit gyűjtöttem. Ott is jelennek meg hivatalosan különféle dokumentumok, igazak és hamisak.

 

■ Valamilyen szinten tehát ők is áldozatnak tekintik magukat…

– Igen, hiszen az oroszok által ők is el voltak nyomva. Az egykor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Galíciában voltak ukrán nyelvű iskolák abban az időben, amikor Ukrajna Oroszországhoz tartozó részében egyáltalán nem volt ukrán iskola, mert ezt a nyelvet az oroszok csak egy tájnyelvi változatnak tekintették, ami nem is pontos, nem is igazán kifejező. Ma is bizonytalan az ukrán nyelv, hiszen minden nagyobb településen, minden faluban és városban egy kicsit másként beszélik. Leonyid Kucsma, amikor elnök lett, elkezdett nyelvleckéket venni, hogy időnként ukránul is szólhasson a népéhez.

 

■ A sorsközösség érzése ezek szerint még él?

– A sorsközösség a szovjet időkben még aktívan élt, mert akkor két elnyomott volt. Aztán, amikor az ukránok hirtelen önálló elnyomóvá váltak, akkor ez azonnal elmúlt.

 

Zelei Miklós A 342-es határkő című kötetétnek bemutatóját a Magyar Kultúra Napja alkalmából január 24-én a Kodolányi János Főiskola Budapesti Intézetének előadótermében tartják.[27]

 

Nem tudom, hogy létezhet-e még esély arra, hogy a Zeleivel folytatott – ha nem is két és fél órás, de mindenképp kimerítően hosszú-hosszú – beszélgetés teljes felvétele előkerüljön valamelyik adathordozóról. Vagy végleg elveszett… A fájlból pedig vélhetően azért készítettem el ezt a ma is meglévő, máig megőrződött rövidebb, megcsonkított változatot, mert ebben a formában töltöttem fel az akkoriban vezetett blogomba. Az erdélyi Szőke Laci haverommal – akivel akkoriban közös irodán osztoztunk a Városmajor utcában – együtt kezdtük el használni az egykor még Hipcast néven ismert szolgáltatást[28]. Fontos a múlt idő hangsúlyozása, mert ez a szolgáltató mára már végleg és mindörökre eltűnt az online térből[29], visszavonhatatlanul, de akkoriban még nagyon is újszerű dolog volt, hiszen korábban nagy szó volt még csak képeket is betölteni egy-egy blogba – igazi sikerélménnyel ért fel, amikor végre összejött és rendszeresen sikerült alkalmaznom –, nemhogy online hallgatható hangfájlokat és online megnézhető videókat is bele tudjon építeni az ember. Az addig még Audioblog.com néven ismert szolgáltatás 2004 májusában indult – ez volt a webvilág legelső kereskedelmi podcast-tárhelyszolgáltatóinak egyike –, amely lehetővé tette, hogy a felhasználók (köztük mi ketten is Lacival…) közvetlenül az internetes böngészőjükből vagy telefonon keresztül tegyenek közzé hang- és videofájlokat a blogjaikon. Az oldal nevét 2006 júniusában változtatták Hipcastra, így hát ez is egy újabb ok arra, hogy elmondhassuk, ez az év több tekintetben is egy érdekes, izgalmas esztendő volt…

Mire a névváltoztatás megtörtént, Lacival mi már rutinszerűen használtuk az oldal szolgáltatásait, hiszen még eredeti nevén, Audioblog.com-ként barátkoztunk meg vele, de már akkor sem csak audio fájlokra, hanem videókra is használtuk. Én akkoriban elsősorban a Náni néni nünükéje című blogomat szerkesztgettem, gondozgattam, építgettem, ápolgattam, locsolgattam, hogy szép zöld legyen, a Terezapu.freeblog.hu címen, de létezett még az Újzentai naplók is mindkét változatában (a Blogger.com-on is és a Freeblog.hu-n is…), bár azokat ekkoriban már kifejezetten hanyagoltam. Sokszor elmeséltem már, nem szeretnék hosszadalmas önismétlésekbe bonyolódni, ezért csak röviden foglalom most össze, hogy amikor 2004 nyarán mi a családdal átkerültünk Zentáról Budapestre, vagyis tulajdonképpen felköltöztünk, áttelepültünk, akkor én már nem akartam blogolással foglalkozni, bloggerkedni. Szőke Laci volt az, aki rávett, hogy folytassam, de kezdetben még az ő buzdító szavára is csak kelletlenül, nyögvenyelősen, „a megfelelő távolságtartással”, ridegtartásban hagytam magam rábeszélni. Ezért lett ez a kényszeredett címe (Terézapu) is az akkor megnyitott új blogfolyamomnak, és ezért írtam fel azt az ugyancsak esetlen sort is a legfelső sorba (Náni néni nünükéje), mert a kedvem akkorra még nem jött meg. De már úton volt, becsekkolt a következő járatok egyikére…

Menettérti jeggyel!

Vagyis inkább: tartós bérlettel…

Aztán pedig a következő időszakban egy egész szépen terebélyesedő kis blogrendszert, bloghálózatot, bloguniverzumot építettem fel a Náni néni nünükéje köré, kereszthivatkozásokkal, oda-vissza linkhálózatokkal, átfedésekkel és kölcsönös kiegészítésekkel, majd ez is megér egyszer egy szép napon egy igazán bő lére eresztett misét. Azonban a mindebbe belefektetett sok-sok munkaórám is a sírba szállt, amikor „a magyar blogtörténelem egyik úttörője”, a Freeblog.hu 2013 végén végleg eltűnt a süllyesztőben. Az akkor elveszett bloguniverzumomnak pedig nagyon sokáig szerves részét képezték a Hipcasten tárolt audio- és videoanyagaink is. Ezt a tárhelyet közösen használtuk, felesben fizettünk havonta a szolgáltatásért, de mivel 2004 nyarán nekem még rendes folyószámlám, adószámom, adóazonosító jelem, no meg persze – a hivatalok packázásai miatt – könnyedén hozzáférhető fizetésem sem volt Magyarországon, úgy oldottuk meg, hogy mindig Laci utalta át az összeget a saját folyószámlájáról, én pedig minden hónapban odaadtam neki annak a rám eső részét készpénzben. Jó ideig ez működött is így…

Közösen használtunk egy előfizetést, és mindketten ugyanarra a tárhelyre töltöttük fel a fájljainkat, sőt, olyan is előfordult, hogy ha Laci valami olyasmit helyezett el ott, ami nekem is megtetszett, azt beépítettem én is a saját blogomba – és fordítva. Bár ilyen tekintetben az érdeklődésünk (és az ízlésvilágunk némileg…) elütött egymástól: ő például gyakran töltött fel erdélyi vonatkozású, számomra tárgytalan anyagokat – és fordítva. Hiszen én pedig elsősorban vajdasági témákkal foglalkoztam. De voltak, szó se róla, voltak fontosabb találkozási pontjaink is. Átfedésben lévő érdeklődési területek… Laci nem szólt semmit, hanem egyszer aztán arra lettem figyelmes, hogy nem tudok belépni a Hipcast oldalára, a rendszer pedig mindenféle figyelmeztetésekkel bombáz és bomlaszt. A munkáltatónk nemigen szerette az alkalmazotti jogviszonyt, igyekezet mindenkit kényszervállalkozói státusba terelni, de hát hol voltam én akkor még attól, hogy legalább egy picinyke kis betéti társaságom (Bt.-m) legyen… Annak létrehozásához majd csak hónapokkal később a HEL-ből, vagyis a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájából ismert Farkas Henrik (1942–2005) fizikus, egyetemi docens segített hozzá[30], de az egy másik történet, nem szeretnék most elveszni, megmerítkezni benne. A lényeg az, hogy Szerbia és Montenegró állampolgáraként a magyarországi papírjaim még nem voltak annyira elintézve, elintéződve – nem voltak abban az intéződési, intézettségi stádiumban –, hogy rendes alkalmazásba vehessenek (amit persze nem is igazán akartak…), ugyanakkor pedig nem voltam számlaképes sem, ezért aztán mindig könyörögnöm, kuncsorognom kellett valakinek, hogy adjon már számlát a nevemben. A legtöbbször persze ezt Laci tette meg – ezúton is köszönöm! –, de ő sem tudta mindig. S most, amikor a Hipcast rendszere nem engedett belépni/bejelentkezni, mondta is rögtön Laci, hogy nem tudta kifizetni az esedékes összeget, mert akkor még az APEH[31] (és még bőven nem a NAV…) elvitte az összes pénzét a céges számlájáról. Mondom, hát sebaj, odaadom most én az egészet, egy összegben… Laci megörült ennek, átmenetileg úgy is tűnt, hogy megoldódott a dolog. Igen ám, csakhogy az APEH igencsak eltökélten zárolta Laci céges számláját, inkasszó volt rajta, így hát hiába fizette be oda az internetes szolgáltatás díját, azt átutalni már nem tudta a Hipcastnak, mert azt is lefoglalta, lefülelte, lenyúlta az adóhatóság. Így vesztettük el aztán ezt az előfizetésünket is, s így mentek a levesbe az ott tárolt anyagaink, köztük a Zelei Miklóssal készült interjúm hangfelvételének oda feltöltött rövidített változata is. Nagy szerencse, hogy őriztem belőle másolatot más adathordozókon is…

A Hipcast – akárcsak elődje, az Audioblog.com is – időben mérte a megengedett terjedelmet az előfizetések áránál, így hát vélhetően azért rövidítettem le a beszélgetésünk hanganyagát csak azokra a részletekre, amelyek nyomtatásban is megjelentek az interjúkban, hogy ne raboljam a rendelkezésünkre álló drága tárhelyet fent a szerveren. Ne éljek vissza vele… Mert hát röstelltem volna Laci előtt is, ha azt a látszatot sikerült volna keltenem, hogy rátelepedek a közös projektünkre. És az ő idejét is rabolom…

A Zeleivel készült interjúm második részlete 2006. február 4-én jelent meg:

 

 „Összeraktam a kettévágott családok történetét”

Beszélgetés Zelei Miklós íróval, A 342-es határkő című könyv szerzőjével

 

Mottó: „2001. AUGUSZTUS 8. Az ikerfalu lakói közös petícióban követelik a pozsonyi és a kijevi kormánytól egy gyalogos-határátkelő nyitását. A petíciót formai okokra hivatkozva – alakilag nem felel meg a 85/1990-es petíciós törvénynek – a pozsonyi belügyminisztérium elutasítja.” Az ember, aki elintézte a szelmenci határnyitást – mondta Zelei Miklósról nemrég egy ismerősöm. Ha ez így minden bizonnyal a túlzás kategóriájába tartozik is, tagadhatatlan, hogy könyveivel és írásaival, de legfőképpen szerepvállalásával nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a dolgok olyan irányban haladjanak, amelyek végül elvezettek a szerencsés végkifejlethez. Az évtizedeken át kettévágott magyar falu főutcáján megnyílt a szlovák-ukrán határ.

 

■ Kis- és Nagyszelmenc lényegében egy falu – volt… Csak azért beszélünk mindig kettőről, mert a Szlovákia és Ukrajna közötti határvonal kettévágta az egyetlen Szelmenc főutcáját…

– Rossz időben rossz helyen volt: a Szovjetunió nyugati határainak közelében, a második világháború végén. Egy olyan időszakban, amikor a Szovjetunió győz, és eldönti, hogy végre megvalósítja régi álmait, és határait minél inkább Nyugatra tolja: ez volt a falu tragédiája – foglalja össze tömören a szerző beszélgetésünk elején. De rögtön hozzáteszi: – A határ eredetileg nem Szelmencnél volt, hanem ide-oda tologatták, s addig tologatták, míg egyszer csak a béketárgyalások befejeződtek, és akkor aztán minden és mindenki maradt ott, ahol épp az adott pillanatban volt. Kérdéses azonban, hogy ezekről az időkről és eseményekről hogyan vallanak a dokumentumok. („Összeraktam a kettévágott családok történetét” – részlet; Magyar Szó, 2006. február 4.)

 

Das entzweigesperrte Dorf – ezen a címen jelent meg Zelei Miklós A kettézárt falu című kötetének német nyelvű kiadása a Gabriele Schäfer Verlag gondozásában, 2009-ben, Schäfer Tibor fordításában. „A könyvnek és a körülötte kibontakozott emberi jogi küzdelemnek fontos szerepe volt abban, hogy hosszas halogatás és ígérgetés után 2005. december 23-án az egykori szovjet–csehszlovák, ma ukrán–szlovák határral kettévágott ikerfalu schengeni országhatárán gyalogos-biciklis nemzetközi határátkelő nyílt. A határnyitás számos új problémát hozott, de megszűnt a két településrész zsákfalu állapota, ami kétségtelenül pezsdülést hozott Szelmencnek és környékének az életébe”[32] – írta a német kiadás megjelenésének apropóján a Felvidek.ma anonim szerzője 2009. július 6-án.

A kötet német nyelvű kiadásához Saját idő címmel írt, 2009 húsvétján jegyzett előszavában Zelei Miklós így fogalmazott: „El kell időznünk egy kicsit annak a vidéknek a történeténél, amelyet ma Kárpátaljának neveznek, s amely az első világháborút lezáró 1920-as Párizs környéki békékig egyszerűen Magyarország, pontosabban Északkelet-Magyarszág volt és annak hat vármegyéje. Nagyobb részt Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros vármegye, kisebb részben pedig Szabolcs, illetve Szatmár. E vármegyéknek 1920-ban Csehszlovákiához csatolt területeiből alakították meg Kárpátalját. A megnevezés nem történelmi, hanem XX. századi keletkezésű közigazgatási, politikai fogalom. A két világháború között Csehszlovákia délkeleti részén terült el, ma pedig Ukrajna nyugati peremén van, a Kárpátok gerincvonalától nyugatra. Hivatalos neve: Zakarpatszka oblaszt, közigazgatásilag Ukrajna egyik területe, központja Ungvár. Területe 12 800 km², lakóinak száma a 2001-es ukrán népszámlálás szerint 1 millió 254 ezer, ebből 151 516 a magyar. Többi nemzetisége: ruszin, ukrán, orosz, román, cigány, fehérorosz, német. A németeket a XIII-XIV. századtól telepítették a mai Kárpátaljára, kezdetben az 1241-es tatárjáráskor lemészárolt magyar lakosság pótlására, később az erdőgazdálkodással, iparosítással összefüggésben. A második világháború végén a magyar és a német civil férfilakosság zömét hadifogolyként szovjet kényszermunkatáborokba hurcolták, ahol nagyon sokan elpusztultak. Az életben maradt németeknek azután megengedték, hogy a Német Szövetségi Köztársaságba távozzanak. Ma Kárpátalján szórványokban és pontokban mintegy 5-6000 német él, iskolájuk nincs. A szegénység és a bizonytalanság miatti kivándorlás következtében a magyar lakosság is fogy. Az 1989-es utolsó szovjet népszámlálás óta Kárpátalja magyar lakosságának lélekszáma hivatalosan öt-tízezerrel csökkent, a valóságban huszonöt-harmincezerrel, amit a statisztikák nem mutatnak, mert a rendszerváltás után többen merték magukat magyarnak vallani, s ők pótolták a kivándoroltakat.

A fogyatkozás az átlagosnál jobban sújtja mindkét Szelmencet: 1944-45-ös kettévágásukkal az eleven ikerfaluból fuldokló zsákfalu lett, gazdasági, kulturális, lelki holttér. Nagyszelmenc a szovjet – 1991-től az ukrán –, Kisszelmenc pedig a csehszlovák – 1993-tól a szlovák – határnál véget ért. A zsákfalulét hatásait szemléletesen mutatják a demográfiai adatok. Kisszelmenc lélekszáma 1910-ben 278, Nagyszelmencé 844. Összesen: 1122. Kisszelmenc lakossága 2007 végén 222, Nagyszelmencé 600. Összesen: 822. A fogyatkozás: 300. Több mint egy egész Kisszelmenc.

Sztálin 1944-45-től emelt vasfüggönye a faluban a Szovjetunió összeomlása után is állt. A berlini falat 1989 novemberében végre sikerült ledönteni. A két Szelmencet ma is határ választja el.

Mihelyt gyűjteni kezdtem 1994 szeptemberében A kettézárt falu című dokumentumregényem anyagát, azonnal tájékozódni kezdtem afelől: milyen próbálkozások történtek addig annak érdekében, hogy a jelenleg is majdnem százszázalékosan magyarlakta ikerfalu ukrajnai és szlovákiai része között határátkelő nyíljék. Ezekről a sajtóban hírt adtam, s magam is bekapcsolódtam a határnyitás emberi jogi munkájába.”

Ennek fényében olvassuk most tovább a 2006-os interjút, vagyis a Zelei Miklóssal folytatott beszélgetésünk második részét:

 

A beregszászi levéltárba bejutni is nehéz

 

■ Mennyire kutathatóak a szlovákiai és ukrajnai levéltárak, mennyire rendezettek a dokumentumok, mennyire hozzáférhetőek a feljegyzések?

– Az én munkámat nem akadályozták a hatóságok, de azért voltak nehézségek. A beregszászi levéltárba kutatni nagyon nehezen jutottam be. Amikor másodízben jártam ott a vonatkozó, háború utáni dokumentumokat tanulmányozni, hirtelen megjelent Ungvárról az igazgató. Azt mondta ékes oroszsággal: Tudom már, hogy kicsoda maga! Korábban ugyanis volt nekem egy kis kalandom az Ukrán Kommunista Párttal. A Magyar Hírlapnál dolgoztam akkor, és egy hivatalos riportúton voltam Kárpátalján, amit nagyon nehéz volt elintézni. Hosszú-hosszú ideig dolgoztam érte, és amikor végre sikerült, jött egy tiltakozó levél. A riportjaim persze megjelentek, s ezekre reagált az az igen durva levél. Azt írták, hogy Z. M. gyalázza a lenini nemzetiségi politikát, semmit nem vesz észre, ami jó; mindenben csak a rosszat látja, és így tovább…

 

■ A levéltár igazgatója felismert a korábbi ügy kapcsán?

– Amikor a beregszászi levéltárban kutattam Szelmenc kapcsán, Mihail Delegan igazgatónak valaki megmondta, hogy ez a Zelei ugyanaz a Zelei. Akkor úgy kidobtak a beregszászi levéltárból, hogy soha többé nem kaptam kutatási engedélyt. Nagy mázlim volt, hogy a leglényegesebb ügyeket addigra már összeszedtem. Napi kilenc-tíz órát melóztam úgy, hogy csak egy kávét ittam meg délben és megettem egy almát. Éreztem, hogy gond van. A levéltárosok meg csak ámultak. Sorozatgyártásban készítettem a fénymásolatokat, s amikor elromlott a fénymásoló, mert nem bírta a strapát, elkezdtem füzetekbe jegyzetelni. Szlovák nyelvű dokumentumokat másoltam kézírással. Orosztudásom alapján körülbelül hatvan százalékát értettem az anyagnak, mert azok java része sem tisztán szlovákul íródott, hanem valamiféle keveréknyelven. Aztán itthon már a pontos fordítás is elkészült. Ez az egy akadályoztatás volt, de ez egyértelműen személyre szabott. A beregszászi levéltárba egyébként is nagyon nehéz kutatási engedélyt kapni.

 

■ A szlovák oldalon milyen fogadtatásban részesültél?

– Ott jóval színtelenebb volt az élet. Kisszelmencen (tehát a kárpátaljai oldalon) összegyűjtöttem a családtörténeteket, életutakat, és utána megkerestem, hogy Nagyszelmencen ezek hogyan folytatódnak. Tehát összeraktam a kettévágott családok történetét. Ott nem kellett levéltárazni, mert az oroszok átvittek mindent a beregszászi levéltárba.

 

■ Hogyan indult el az a folyamat, ami ismertté tette a falu nevét?

– Négy évig gyűjtögettem az anyagot. Elég nehéz volt előteremteni a pénzt a járkálásra, de végül is sikerült. Akkoriban azért még nagyobb volt a szolidaritás a szakmában, mint manapság, mert nem volt ekkora szegénység. Amikor aztán együtt volt az anyag, akkor egy bő évig gondolkodtam az egésznek a szerkezetén. Itt van ez az iszonyatos halmaz, van egy csomó magnókazetta, cipősdobozokban állnak egymáson, dokumentumok…

 

■ Az adatrögzítést hogyan végezted?

– Háromféle módszerrel dolgoztam: az interjúkat általában kazettával készítettem, de volt olyan is, hogy jegyzetfüzettel, ha valaki nem akart magnóba beszélni. A harmadik módja egy interjú elkészítésének az, amikor ott maradsz. Ott laksz a faluban, este együtt ültök a helybeliekkel, pálinkáztok – és közben beszélgettek. Ezek a beszélgetések helyezik el aztán térben az egészet. Hagyományos interjúzás közben mindenki egy kicsit visszafogottabb, este azonban, amikor már benyomta a maga egy liter fagyállóját, akkor megnyílnak a zsilipek. Én ezt is munkának tekintettem. Másnap reggel mindig egy gyors jegyzetben leírtam ezeket a dolgokat, vagy én mondtam rá magnóra.

 

A könyvbemutatóval körülrajzolt határ

 

■ Egy esztendeig érlelődött benned az anyag?

– Egy éven át gondolkodtam az egésznek a szerkezetén… Hogy nézzen ki? Milyen legyen? Hogyan legyen? Aztán fél év alatt legépeltem az egészet, megírtam, összeraktam. És megjelent. Ez volt a 2000-ben kiadott A kettézárt falu című dokumentumregény. Először 2000. április 15-én kértük, hogy a faluban úgy tarthassuk meg a könyvbemutatót, hogy Kisszelmencen kezdjük, a sorompó kárpátaljai oldalán, és Nagyszelmencen fejezzük be. Az ukránok kapásból elutasították a kérést, azt mondták, használjuk az Ungvár-Felsőnémeti határátkelőt. A szlovákok akkor hozzájárultak az egynapos határnyitáshoz. Volt ebben egy kis cinizmus is, mert aztán később, egy másik alkalommal meg ők nem engedélyezték. Ugye, az egyik oldalon szlovákok, a másik oldalon ukránok vannak, itt meg magyarok laknak – ez nem egy kedvező pozíció. Így ment ez éveken át. Végül úgy tartottuk meg a könyvbemutatót, hogy átmentünk autókkal, autóbusszal a sorompónak a másik oldalára, és ott folytattuk.

 

■ Ez a félsiker jelentett valamiféle bátorítást a falusiaknak, vagy inkább csak elkedvetlenítette őket?

– A könyvbemutató után a falu népének egy kicsit kinyílt a szeme. Látták, hogy nem kell itt megijedni, mert azért lehet szólni… A következő évben már beadtak egy közös petíciót, a kisszelmenciek a kijevi belügyminisztériumhoz, a nagyszelmenciek pedig a pozsonyihoz. Így lassan-lassan elindult a dolog. Azt kell tudni, hogy én voltam a könyvem legnagyobb vásárlója, mert mindig, ha valakivel találkoztam, akiről éreztem, hogy talán valahogy el tudja ennek vinni a hírét, akkor mindig adtam neki belőle. És ez a taktika bejött. Meg hát időközben a kollégákat is igyekeztem bevonni. Szerveztem hát az újságírókat, akikről elmondhatom, hogy pártállásuktól függetlenül segítettek. Sikerült elérnem, hogy Szelmenc ügyét mindentől függetlenül, pártok és politikai érdekek fölött álló ügyként kezeljék. A szelmenciek korábban egyszerűen nem is gondolták, hogy ezt így lehet. Azt hitték, ha kimondják, hogy nyitni akarnak, akkor majd jól az orrukra koppintanak. Igen, aztán valóban kinyílt a szemük, s azt hiszem, hogy ilyen szempontból éppen az a könyvbemutató volt a fordulópont. Ez hozta meg a mentális áttörést: rájöttek, hogy lehet erről a nagy nyilvánosság előtt beszélni. És talán az is egy fontos felismerés volt, hogy érdemes – mondta Zelei Miklós.[33]

 

A Zelei Miklós gatyás body art performance-át dokumentáló eredeti képet (montázst…) keresve néztem át most újra a régi, immár több, mint húsz évvel ezelőtti, a számítógépen még fellelhető levelezésünket, illetve hát azt a részét, ami megmaradt belőle. Mert azért távolról sincs meg itt minden… Ebből láthatom, hogy 2004. július 2-án [19:58-kor] kért tőlem írást Az Irodalom Visszavág akkor készülő új számához: „…ha tudsz küldeni anyagot, nagyon kellene, mihamarabb. ha nem tudsz, kérlek, írd meg, hogy ne várjam. Köszönettel: M”.

A másnap este [20:58-kor] még javában Zentán kelt e-mailemben küldtem el neki válaszként a Székek a fűben című elbeszélésem, amelyik aztán 2013-ban a Békegyakorlatok[34] című kötetemben jelent meg (az azonos című trilógia első részében…), közben pedig egy kisebbfajta vajdasági magyar politikai kisokost, ki-kicsodát is összeállítottam neki – kapcsolati hálókkal kiegészítve –, ugyanis ilyesmiről is érdeklődött: „Kérdés: nincs-e néhány újságcikk, miegyéb, ami segítene eligazodni abban, hogy a vajdasági magyar keveredésben most milyen szervezet kihez áll közel? Ki hol áll? Kasza? Józsa? Mások?” Mivel ilyen cikkeket nem tudtam elővarázsolni a semmiből, magam fabrikáltam valamiféle kis rögtönzött, de áttekinthetőnek és eligazítónak szánt helyzetképet, és azt küldtem el neki.

Július 4-én [18:44-kor] Zelei máris visszajelzett, hogy Az Irodalom Visszavág szeptemberi számában már meg is jelenik a Székek a fűben című elbeszélés. Akkor még egyikünk sem sejthette, hogy menet közben majd másképp alakulnak a dolgok…

Másnap [4:45-kor] megint jelentkezett: „Attila. olvasom a dolgozatot, most vagyok a felénél. Kellemes, laza szöveg. Nekem nagyon tetszik. Hozni szeretném. A képpel együtt?” Akinek már járt a kezében a Békegyakorlatok, az tudhatja, hogy abban az elbeszélésben egy fénykép is szerepel – Koszovóról, 1997 őszéről –, ami a történet szerves részét képezi…

Azt viszont még csak nem is sejtem, hogy ezután mi történhetett, mert ezek után csak hetekkel később, július 29-én [4:34-kor] válaszoltam neki ismét:

 

„Szevasz!

 

Nagyon sokáig nem voltam, elnézést a megkésve érkező válaszért.

Igen, a közlését én a képpel együtt szeretném, úgy lenne az igazi. Ha kell, el tudom küldeni nagyobb felbontásban is, csak írd meg, mekkora fájlokat tudsz fogadni.

 

üdv

palócz”

 

Zelei még aznap délelőtt [10:43-kor] azonnal válaszolt: „Attila, kérlek, a képet Csabának nyomd át, a fenti címre. Ciao: M”.

Itt most megint egy hosszabb szünet, üresjárat következik a fennmaradt levelezésünk archívumában, azt azonban elképzelhetetlennek tartom, hogy egy hónapig ne írtunk volna egymásnak. A következő fennmaradt e-mailt pont egy hónappal később, 2004. augusztus 29-én [13:21-kor] küldtem Zeleinek:

 

„Szevasz!

 

Kedden jövök fel Pestre, és hosszabb ideig maradok, ha van kedved, és ráérsz, akár találkozhatnánk is.

Mit szólsz hozzá?

Meg hát hoznék neked az új könyvemből.

 

üdv

palócz”

 

Az új könyvem az adott pillanatban a Falanszter[35] című drámakötetet jelentette ebben az e-mailben, az jelent meg 2004 tavaszán, de abban az évben augusztus 4-e és 11-e között zajlott a Sziget Fesztivál, tehát akkor is fent voltam Budapesten – heves és sorsdöntő telefonos egyeztetések közepette, olykor még koncert közben is –, még ha ki sem mozdultam a megadott időszakban Óbudáról, a Hajógyári-szigetről. Feleségemnek korábban, de már nyáron volt egy komoly csípőműtétje Zentán, akkor „szerelték fel” első alkalommal csípőprotézissel, ezért nem is tudott velünk jönni a rendezvényre. És igen, 2004-ben májusban voltunk nyaralni – még bőven az operáció előtt –, Görögországban, a Halkidiki-félszigeten, Polikrónoszban[36], majd pedig júniusban – nagyjából az iskolaév vége táján – részt vettem a kecskeméti Forrás folyóirat veránkai írótáborában, Baja mellett, a Dunán… És mire hazaértem, már nyomdában volt a Falanszter, bár én korábban még azzal utaztam el, hogy jeleztem a kiadónak, szeretnék majd benne további változtatásokat, javításokat, módosításokat kérni… De azokból aztán már végképp nem lett semmi!

Itt tartunk most megboldogult apósommal, amikor magamra kötöm a biztonsági övet, és magamra csapom az autónk vezető ülés melletti ajtaját is: indulunk tovább! De azért tartogattam még ide a végére egy idézetet Zelei Miklósnak – remélhetőleg nem az utolsó! de… – immár a halála után megjelent posztumusz kötetéből, az Egy csikk búcsúszavaiból: „Tessék enni, mondják a sunyi hozzátartozók. Teli hassal érkezni a másvilágra megnyugtatóbb, mint éhesen. Csak ne zsírosat! Valaki közvetlenül a halála előtt megevett egy csülköt egy egész bucival és hullamerev állapotban még hízott egy kilót.”

Gázt adok, mert sietnünk kell, sürgős dolgunk van még itt a közelben…

S bár szemünk előtt még az antik idők pompeji pizzája lebeg – és a gyomrunk is arra kordul –, mégis itt, ezen a vidéken kell majd mindjárt paysage-t rajzolnunk, festenünk!

Esetenként akár a levegőbe is…

A szolyvai emlékpark az orosz-ukrán háború ötszázadik napján (Fuchs Andrea felvétele)

Szolyva 2023: a terepszemlével egybekötött munkaülés résztvevőinek csoportképe (Dupka Márk felvétele)

Szolyva 2023: terepszemlén a munkaülés résztvevői (Fuchs Andrea felvétele)

A munkaülés résztvevői az emlékház előtt (Fuchs Andrea felvétele)

Még valamikor gyerekfejjel vettem ezt a könyvet, amelyik évtizedeken át kitartott mellettem, nem is csoda hát, hogy a borítója jócskán megviselt ma már – Földünk országai, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1982; szerkesztette: Gergely Anikó

„Magyarországon terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a Posta Központi Hírlap Irodánál (Budapest VII., Lövölde tér 7.) és bármely postahivatalnál közvetlenül vagy átutalással a PKHI 215 000-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj: egy évre 288 Ft, fél évre 144 Ft, negyedévre 72 Ft.” – A Képes Ifjúság 1976. október 6-i száma, címlapfotó: Tari István

Az év fája 2015: a kétsopronyi Kemencés tanya fekete eperfája (Kiss K. Andrea felvétele)

Az év fája 2015: a kétsopronyi Kemencés tanya fekete eperfája (Morus nigra)

Szerkesztőségi pillanatkép a Képes Ifjúság stábjáról a hetvenes évekből: Podolszki József (1946–1986), Dormán László, Rencsár Tivadar (1940–2016), Tóth Klára, Bada István (1933–2022), Urban Valéria, Csernik Attila, Dudás Károly (Lazukics Anna felvétele)

Kontra Ferenc: Drávaszögi keresztek, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1988

Az ungvári várkapu egy 1939-ben készült felvételen (Forrás: Fortepan / Ábrahám Katalin és László)

Színház tér 10., Ungvár: 1983-ban, amikor ez a felvétel készült (tehát nagyjából abban az időszakban, amikor az azonosítatlan kárpátaljai lánnyal leveleztem), már a Kárpátaljai Regionális Filharmónia működött az egykori zsinagóga épületében (Forrás: Fortepan / Kanyó Béla)

A Napló 1995. március 29-i számának címlapja

Megegyezés (A Krampus nevű álneves szerző Schengen csúszva című írását SrećkoPuntarić rajzával illusztrálta a szerkesztő; Napló 1995. március 29.)

Bárdossy Gergő 2026. február 26-án (Papajcsik Péter felvétele / Index)

A pizzát ábrázoló pompeji freskó, amit 2023-ban fedeztek fel

A pompeji pizza újraalkotott változata a budapesti Neverland pizzériában (Papajcsik Péter felvétele / Index)

Kisült az antik korokat idéző pizza, lehet tálalni (Papajcsik Péter felvétele / Index)

Minden fűszer és feltét a helyén van? – Avagy egy utolsó ellenőrzés sütés előtt (Papajcsik Péter felvétele / Index)

Zelei Miklós egy budapesti könyvbemutatón a Pintér Galériában 2015. március 13-án (Szigetváry Zsolt felvétele / MTI)

Zelei Miklós kézírásos üzenete a Forrás című folyóirat 1999/7-8-as számának címoldalán

Zelei Miklós levele 1999-ből

Zelei Miklós és Gilányi László emléktáblája Szelmencen

Brew Town, avagy játék okostelefonra modern emberi viselkedéshez

Brew Town, avagy játék okostelefonra modern emberi viselkedéshez

Emberi szem még nem láthatta: a mai országhatárok, illetve az egykori Pannon-tenger területén fekvő fontosabb városok

A címke sztárja: Muhari Eszter – Csak, hogy egy jó kis szurkolói fröccshöz is legyen frissítő, hűs, dús ásványvizünk

A címke sztárja Czibula Ilona és Czibula Krisztina – Csak, hogy egy jó kis szurkolói fröccshöz is legyen frissítő, hűs, dús ásványvizünk

„Én is szeretnék olvasni. Én is szeretnék látszani. Én is szeretnék vanni.” – Zelei Miklós, akkor már tizenöt kötetes író body art performance-a 2006. augusztus 27-én, vasárnap délben, a Kelenföldi pályaudvar közelében, az Igmándi utca és a Péterhegyi út sarkánál (Fotó: Lovas Katalin – Designe: Andrási Katalin – Munkatárs: Baji Lázár Imre)

„Több vagyok, mint aminek látszom. Isten összes ereje bennem van.” (Zelei Miklós kézírásos feljegyzése; Forrás: Zelei.hu)

Zelei Miklós kétnyelvű emléktáblája az ukrajnai Kisszelmencen (Forrás: Zelei.hu)

Zelei Miklós A 342-es határkő című kötetének címlapja

Zelei Miklós A kettézárt falu című kötete ma már e-book formátumban is elérhető[37]

A SZPRAY Szolgáltató Bt. nyúlfarknyi cégtörténetének első kiadott számlája 2005-ből

Zelei Miklós 2024. április 11-én felavatott emléktáblája a Költők parkjában, a budapesti Őrmezőn (Forrás: Zelei.hu)

Zelei Miklós A kettézárt falu – A dokumentumregény német kiadásának borítója

Zelei Miklós a határ nagyszelmenci oldalán, 2002-ben (Heltai Csaba felvétele)

Zelei Miklós portréja 2016-ból – Ez a fénykép jelent meg rendszeresen a Magyar Hírlapban publikált publicisztikai írásai mellett

---

[1] „pèjsāž -áža (m v) pejzaž

pejsàžist(a) (m v) pejzažist(a)

pèjzāž -áža (m) 1. táj, vidék, környék 2. (art) tájkép

pejzàžist(a) (m art) tájképfestő” (Szerbhorvát-magyar szótár, készítette a Hungarológiai Intézet szótárszerkesztősége, főszerkesztő: Kovács Kálmán; Tartományi Tankönyvkiadó Intézet, Újvidék, 1971)

[2] https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=pfbid02pqt8x3fth4thz11L2Z1Lh94aG43SxgKgRXetn1Qdhkg7oMWieAM1H1Feq7fU8S4jl&id=100001743110446

[3] „…Haj, imádom a mókás

költők seregét!

Körükben mindig hallok

kedvemre való történeteket.

Kamaszlány figyel eképp

vadüstökű szörnyű tanárra;

világról szól az, ám a szavából

sóvár nemi vágya remeg.

 

Már nem tudom merre, de

volt egy falu,

Kalugában talán, vagy

Rjazany-vidéken,

jámbor paraszti

családban élt ott egy fiu,

lenhaja volt, és ragyogott szeme kéken…” – ahogyan Szergej Alekszandrovics Jeszenyin (1895–1925) fogalmazott (Fodor András veretes magyar tolmácsolásában…) A fekete ember című költeményében, amelyik aztán a Kaláka együttes egyik nagylemezének címadója is lett valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben. Hagyományos vinyl lemezen annyit hallgattam akkoriban ezt az albumot, hogy például a „Már nem tudom merre, de / volt egy falu, / Kalugában talán, vagy / Rjazany-vidéken…” sorokat ma sem tudom úgy olvasni, hogy közben ne az azonos című zeneszám dallamára dúdolnám magamban. Nos hát, a Rjazanyi terület, vagyis az úgynevezett Rjazany-vidék – amely most viszonylag messze esik innen – egy történelmileg és természeti látnivalókban gazdag régió Oroszország európai részén, az Oka folyó partján, Moszkvától csaknem kétszáz (egészen pontosan: százkilencvenhat…) kilométerre délkeletre. Központja a stratégiai jelentőségű, 1095-ben alapított Rjazany városa…

Kalugát pedig egyelőre hagyjuk, ott egyszer húszezer rubelhez volt nem kevés közöm, de azok az idők már így vagy úgy, de elmúltak…

Fátylat reá!

[4] I. Iván, vagy más néven Pénzeszsák Iván (1283?–1340), moszkvai fejedelem

[5] Azért nem érdemes a medvével vitatkozni, mert gyorsan félbeszakít…

[6] „Kutak za sporni trenutak”

[7] Két soprony = Kétsoprony (ebben az esetben pedig egy felesleges szóköz torzította el az ötven évvel ezelőtti újságban a településnevet…)

Itt mégis az irányítószámban lehetett a komolyabb elírás, félreolvasás, mert az 5074-es az bizony Tiszaburához tartozik a magyarországi Jász-Nagykun-Szolnok megyében, viszont Kétsoprony község – igen, így, egybeírva, hiszen nem kettő darab Sopronról van szó J – irányítószáma Békés megyében 5674. Annyi történhetett, gondolom én kereken egy fél évszázaddal később, hogy a nullát valaki hatosnak nézte (mert kézírással úgy lehetetett odakanyarítva…), amikor átgépelte a beküldött címet a szelvényről. A kétsopronyi tanyavilágban a 347-es tanyáról, ahol ötven éve még az akkor ifjú Szász Ilona élt, túl sokat jómagam sem tudok (talán ott is érdemes lenne egyszer még majd körülnézni…) – ezért megboldogult apósommal sem oszthatok meg vezetés közben cinkos módon pimasz részleteket –, de nem messze tőle, az 543-as szám alatt találhatjuk a Kemencés tanyát. Itt áll az a fekete eperfa (Morus nigra), amelyet 2015-ben az év fájának választottak Magyarországon: „Békéscsaba és Kétsoprony között, a 44-es főút mellett egy 200 évvel ezelőtt épült tanya (Kemencés tanya) udvarán áll. A háztetővel kölcsönösen »támogatják egymást«, azaz egy helyen belenőtt a tetőbe. A törzs az egyik oldalon kinyílt, lehet hogy villám csapott bele, látható a fa belseje. A tanya a Békéscsabai Evangélikus Egyház tulajdona, egyesületünk tartós szerződés keretében használja gyermektáborozásra, közösségi programokra. Eperfánk hűs lombja alatt kisebb gyerekek hintáznak olykor.

A hagyomány szerint Rózsa Sándor a közeli Kondorosi Csárdában többször megfordult, és a környék tanyavilágában is »betyárkodott«. Megfordulhatott a Kemencés tanyán is, ami akkor már állhatott, ha nem is a mostani, hozzáépített, felújított állapotában. Könnyen megeshetett, hogy az akkori betyárvilág egy-egy jeles tagja bekopogott az alföldi tanyavilág kapuján egy kis »célzóvizet« – jóféle házi eperpálinkát – bevenni szíverősítő gyanánt a pandúrokkal való bújócskához.

A helytörténeti dokumentumok hitelt érdemlő adatai alapján a tanya az Ancsin család tulajdonában volt. Ők ültethették a mi eperfánkat is a háztól 7 m[éter]-re, hogy árnyékot adjon, esténként »feketén bólingasson«. Ma már egyre nehezebben öltözködik fel tavasszal, a magasabb csúcsaiba az életerő később jut el, teljes pompáját május közepére-végére tudja kibontakoztatni. De hősiesen küzd az időjárás viszontagságaival, nyári viharokban is rendületlenül támogatják egymást a 200 éves tetővel.” (https://evfaja.hu/fa/2015/ketsoprony-kemences-tanya-tanya-543)

[8] She was nicknamed by her colleges

[9]  © by Dormán

[10] Itt álljunk meg egy pillanatra! Satufék: „Mégis: egy évtizede nincs közöttünk a barátunk, Keszég Károly. És a Naplója. Mert végül már szinte csak az övé volt, haragszanak-e ezért a megfogalmazásért egyesek, vagy sem. Meg még néhányunké, de ez most már nem fontos. Rajtunk kívül senkinek.

A jelenlegi helyzetet boncolgatva valaki ismét felvetette, hogy bezzeg a Karesz már mikor kitalálta és leírta a »Schengen csúszva« szókapcsolatot. Én pedig elhatároztam, most már tényleg megkeresem, melyik vezércikkében, esetleg szövegében szerepel ez az elhíresült mondása, mert az én emlékeimben is él ugyan, de nem tudom, hol található. Először a Közegellenállás című kötetének a lapjait forgattam, aztán elővettem a régi Napló-kötegeket. Bevallom, nem jutottam eredményre. Mert olyan izgalmas volt ez az időutazás a közelmúltunkban, hogy végül már el is felejtettem, miért kezdtem hozzá. A sárga, helyenként foszladozó oldalakon fiatal(abb) és lázadó(bb) önmagunkkal szembesültem. Jó lecke volt. De a fentebb emlegetett kifejezés továbbra is olyan legenda marad, mint a »Halkan járj, tovább élsz!«, esetleg a »Ne zavarj, harapok!« feliratok egyike az ajtón, amelyet általában lapzártakor tett ki. És az »Úgy járkálsz itt, mint Radnótiban a halálraítélt!«. Vagy amivel akadékoskodó, húzódozó munkatársait noszogatta: »Akkor most vagy elmész Satrincára, vagy a pi...ba!« Soha nem magyarázta meg, miért éppen ez a párosítás jutott az eszébe” – írta a Hét Nap című szabadkai hetilap 2007. május 23-i számában Tóth Lívia.

Nos, hadd tegyem hozzá, hogy a Schengen csúszva szókapcsolat valóban Keszég Karesztől (1954–1997) ered, minden szerzői jog őt illeti ezzel kapcsolatban – és ebben a tárgykörben –, azonban nem saját szövegében használta, hanem fordításban, fordítóként. Heti rendszerességgel ő fordította ugyanis a Napló hetilap Krampus néven publikáló álneves belgrádi tudósítójának cikkeit. Az egyik ilyen írás címéül adta ezt a szókapcsolatot. A keresett cikk pedig 1995. március 29-én jelent meg az újságban.

[11] Bar • Escape Room • Pizzeria

[12] https://www.facebook.com/story.php?story_fbid=1683025773091370&id=100041518916274&rdid=K38FGSe6YjFY6JHB#

[13] https://index.hu/kultur/degusztator/2026/03/01/okori-roma-pizza-recept-alapanyag-kovasz-fermental-neverland/

[14] Az ínyencségéről és tékozlásáról elhíresült Marcus Apicius Gavius az 1. századi Róma mesterszakácsaként, szakácskönyv-írójaként vált ismertté. Alakját és személyiségét Augustus és Tiberius császár uralkodása idején elsősorban a dőzsölései és az öncélú pazarlásai emelték a kor egyik emblematikus figurájává. Mai szóval úgy mondhatnánk, hogy igazi, vérbeli celeb volt, napjainkban a televíziós főzőműsorok szupersztárja lehetne…

[15] „Archaeologists working in Pompeii in 2023 uncovered a fresco that seems to depict the precursor to the Italian pizza.

The 2000 year old painting was found in the hall of a house next to a bakery and depicts a flatbread, and a wine goblet. While it lacks the correct ingredients to be considered a pizza, there is no doubt that it is a »distant ancestor of the modern dish«, Italy’s culture ministry said.

The flatbread would probably have been eaten with fruits such as pomegranates or dates, or dressed with spices and a type of pesto sauce.

The site is only about 23km (14 miles) from the city of Naples – the modern day home of the Unesco-protected Italian pizza.” (Source: James Gregory for BBC News, https://www.facebook.com/thetudorintruders/posts/pfbid02h6GSZ5GMdcZ9quBtwT3vsomLYGbueyptti4zM6ceHnQR9zmkfRCRC9Epp5kptoDGl)

[16] Krampus: Schengen csúszva – részlet, Napló, 1995. március 29.; Keszég Károly fordítása

[17] © by Bognár Antal

[18] NÉBIH = Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal

[19] Ez Kammerer Zoltán, háromsoros olimpiai és háromszoros világbajnok magyar kajakosunk beceneve.

[20] Ógörögül: Παγγαία = az egész föld

[21] Panyókára vetett lenge magyarban…

[22] A támogatások visszaosztását, vagyis azt a korrupciós formát, amikor a pályázaton nyertesnek a megítélt összeg egy részét (vagy egészét…) vissza kell juttatnia a döntéshozónak, a magyar közéletben alkotmányos költségnek nevezik. Ez a kifejezés a korrupciónak azt a rendszerszintű formáját takarja, amelyben a kenőpénz vagy a visszafizetési kötelezettség intézményesült formát ölt. A kifejezés szélesebb körben a magyar politikai szlengben és a sajtóban híresült el.

[23] https://www.facebook.com/szpray/posts/pfbid02CWC46A6TJByjSuFeHm4stJ261maAxH2t8Vg6Y7yAx7mRHgshG8tC43XiKbFrZWjhl

[24] Proxyval, mint a csatlósháborúk esetében… L

[25] https://www.flickr.com/photos/139631917@N04/55348229947
https://videa.hu/videok/kreativ/interjum-zelei-miklossal-2006-podcast-videaton-1liS23E51oGS4gqx

https://www.facebook.com/reel/2161232971276542

https://videa.hu/videok/kreativ/interjum-zelei-miklossal-2006-5WnLn7UI5FPREGFW

[26] Emlékszik még valaki erre?! Ebben az időszakban Szerbia és Montenegró volt az ország neve. Vagy egy kicsit hivatalosabban: Szerbia és Montenegró Államközössége. Državna zajednica Srbija i Crna Gora – Државна заједница Србија и Црна Гора. Az ezt megelőző Kis-Jugoszlávia – Jugoszláv Szövetségi Köztársaság – 2003. február 4-én vette fel ezt az új nevét, mert, mint mondták, a szövetségi köztársaság politikai szövetséggé alakult. Szép… Montenegróban három évvel később, 2006. május 21-én tartottak népszavazást a függetlenségről, és az ország június 3-án kiáltotta ki függetlenségét. Azóta beszélhetünk önálló Szerbiáról és önálló Montenegróról, így hát ez is az egyik oka annak, amiért elmondhatjuk, hogy 2006 több tekintetben is egy érdekes, izgalmas esztendő volt…

[27] Szelmenc itt és Szelmenc ott… – részlet; Magyar Szó, 2006. január 21.

[28] No vajon mi történik, ha egy erdélyi és egy vajdasági srác találkozik egy idegen környezetben? Hát persze, hogy egymással haverkodnak össze elsőként…

[29] Négy évvel ezelőtt, 2022 végén, december 31-én a Hipcast végleg megszűnt. Mondhatni: jogutód nélkül…

[30] A SZPRAY Szolgáltató Bt. első számláját 2005. június 17-én állítottam ki.

[31] Az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal (APEH) 1987. július 1-jén jött létre, és 2010. december 31-én szűnt meg, amikor beolvadt utódszervezetébe, az újonnan létrehozott Nemzeti Adó- és Vámhivatalba (NAV).

[32] https://felvidek.ma/2009/07/06/a-kettezart-falu-nemet-kiadasa/

[33] „Összeraktam a kettévágott családok történetét” – részlet; Magyar Szó, 2006. február 4.

[34] Naplóregény tört képekben; ISBN: 978-963-263-316-9

[35] ISBN: 0749000233000

[36] „polikronion, polükronion, polükroniszma (gör. 'hosszan tartó'): hosszú életet kívánó himnikus akklamáció. – Eredetileg a bizánci udvari szert. része, kézi orgona kísérettel intonálták, s a nép 3x megismételte. Császári kiváltságként a pp-ök is megkapták. Zsin. összejövetelek végén Krisztusnak énekelték. A 20. sz: a bizánci szert-ban a pp. bevonulásakor énekli a kórus. – Népi változata gör. kat-oknál az Éljen soká!, róm. kat-oknál a Sok számos esztendőket c. ének.” (Magyar Katolikus Lexikon)

Polikrónosz (Πολύχρονο, Polichrono, Polihronio) egy népszerű, homokos tengerparttal és fenyvesekkel övezett üdülőfalu Görögországban, a Halkidiki-félsziget Kassandra-nyúlványának keleti partján, Szalonikitől nagyjából nyolcvanöt kilométerre délkeletre.

[37] https://bookline.hu/product/home.action?_v=Zelei_Miklos_A_kettezart_falu&type=250&id=46194